A megbocsátás ösvénye 3. fejezet

Megbocsátás

Kol elgondolkozva állt a nemrég megadott cím előtt és igazán nem értette, hogyan is történhetett mindez. Emlékezett rá, hogy miután legidősebb testvére felhívta őt kénytelen-kelletlen, valamint mély sóhajok kíséretében állt meg Klaus Mystic Fallsi villája előtt. Pár percig még a kocsija kormányát nézte eltöprengve, és nem értette, hogy miért is van ő itt. Elvégre megfogadta, hogy még egy ideig nem fog megbocsátani Klausnak, valamint nem is fog beszélni vele. Előbbi persze még érvényben volt, utóbbi meg sajnos már nem. Így aztán saját ostoba érzelgőségén morogva szállt ki a kocsijából és lépett be a villába.

• Kol eljöttél? Nem számítottam rád még pár évszázadig – mondta a hirtelen megjelent Rebekah, aki megállt közvetlenül legfiatalabb bátyja előtt.
• Nos, én sem számítottam rá – válaszolta Kol gúnyosan.
• Akkor, hogyhogy mégis itt vagy? – kíváncsiskodott Rebekah.
• Úgy hallottam hiányzom neked és tudod, hogy nem lehetek meg kedves és gondoskodó szeretetted nélkül – felelte Kol elvigyorodva.
• Még mindig nem vagy vicces – válaszolta Rebekah durcásan.
• Te meg még mindig túlságosan is könnyen sértődsz meg – vágta rá Kol.
• Ez nem is igaz! – tagadta igencsak hevesen legfiatalabb bátyja állítását Rebekah.
• Dehogyis nem! – válaszolta Kol.
• De nem!
• De igen!
• De nem!
• De igen!
• Befejeznétek? Megmondanátok nekem, hogy miért is van az, hogy ilyen apróságokon akár órákon át tudtok veszekedni? – érdeklődte Elijah sóhajtva.
• Elijah! Klasszul, nézel ki, mint mindig. Gondolom, nem mondták még neked, hogy ma már nem az öltöny a mindennapos viselet – jegyezte meg Kol.
• Örülök, hogy hazatértél Kol – jelentette ki Elijah, figyelmen kívül hagyva testvére szurkálódását.
• Te mindig mindenkit örömmel fogadsz – válaszolta Kol szem forgatva. És határozottan nem állt szándékában azt mondani, hogy ő is örül a haza térésének, elvégre büszkeség is létezik a világon!
• Egyébként hol jártál? – kérdezte, vagyis inkább követelte a választ Rebekah.
• Erre is, arra is – vonta meg a vállát Kol. Mivel egyáltalán nem szándékozott testvérei orrára kötni azt, hogy az utolsó New Orleansban töltött báljukkor találkozott egy nővel, aki, azóta is kísérti őt és ennek megszüntetésre érdekében felkutatott róla, valamint leszármazottjairól is minden adatott. A keresése azonban csúfos kudarccal végződött, mivel nem könnyebbül meg tőle és ráadásnak Amanda családfája nemrég teljesen kihalt. Hát igen, ez az én formám, gondolta Kol. Egyszer adom a fejemet keresésre és akkor is ez a vége. Tanulság, most már tudom, hogy soha sincs értelme utána néni az ilyesminek és inkább Elijah-ra kell hagynia ezeket a dolgokat.
• Mindenestre jó, hogy te is haza tértél Kol – jegyezte meg Klaus is, aki ekkor sétált le a lépcsőn.
• Na, akkor mikor is lesz az a bál? – érdeklődte Kol Rebekah felé fordulva. Még egy ideig nem szándékozott ismételten beszélni legidősebb testvérével, hogy ezzel is kifejezésre jutassa azt, miszerint mélyen érintette az, amit vele tett és az ő bocsánatát ki kell érdemelni, ha már Rebekah és Elijah ennyire könnyen elnéztek mindent.

Kol gondolatai ezután a mostani bál előtt történtekre terelődtek. Emlékezett rá, hogy a szobájában tükör előtt állt és a csokornyakkendőjét igazította. Nem hitte volna, hogy végül mégis eljön Klaushoz és marad a bálon is. Végül azonban megtette, mert akármennyire is próbálta tagadni nagyon is fontosak voltak számára a testvérei. Elvégre bármennyire is tagadták – vagy nem -, egy család voltak és ez sokkal jobban számított, mint az, hogy valamilyen oknál fogva megharagudtak egymásra. Nem telt el olyan óra, hogy ne kaptak volna össze valamin Rebekáh-val, valamint ne csitította volna őket Elijah. Klaus pedig csöndben figyelte őket, mégis ez valahogy így volt rendjén. Minden ment a megszokottak szerint és ez egyiküket sem zavarta. Klaus nem próbált bocsánatot kérni fiatalabb öccsétől, de ezt Kol egyébként sem remélte igazán. Mivel legidősebb testvére nem kifejezetten az a fajta személy volt, aki csak úgy - vagy egyáltalán -, bocsánatot kérne. Akár legyen rá oka, akár nem.

• Kész vagy már? – lépett be Kol szobájába türelmetlenül Rebekah.
• Még pár pillanat – válaszolta Kol.
• Egy órával ezelőtt is ezt mondat és, azóta én már régen készen vagyok – jegyezte meg Rebekah bosszankodva amiatt, hogy legfiatalabb bátyjának hosszabb ideig tart elkészülni, mint neki.
• Az te vagy. Egyébként is mondanod sem kell, mivel tudom, hogy amúgy is teljesen kész vagy – húzta fel a szemöldökét Kol elvigyorodva.
• Kösz – húzta fel az orrát Rebekah megértve a célzást.
• Egyébként sem értem, miért sietettek ennyire. Ez csak egy bál a sok közül. Vagy tévedek? – pillantott húgára Kol a tükörből.
• Nem tévedsz – rázta meg a fejét Rebekah és elmosolyodott. Mert Klaus valóban okkal hívta haza testvérüket.
• Oké, fogadok, hogy készültök valamire – fordult most már szembe testvérével Kol.
• Mégis mire készülnénk? – húzta fel a szemöldökét Rebekah adva az ártatlant.
• Nem tudom, de igazán elmondhatod nekem – követelte Kol. – Egyébként ne ad a szende kislányt, ezer év után sem áll jól.
• Így legyen veled kedves az ember és készüljön neked meglepetéssel! – fordult sarkon Rebekah, azonban mielőtt kiléphetett volna az ajtón Kol az útját állta.
• Remélem, nem szándékoztok újabb hosszú álomra küldeni engem – jegyezte meg Kol fenyegetően. Rebekah felpillantott legfiatalabb bátyja mogyoróbarna szemeibe, amik ismeretlen személyek számára talán kifürkészhetetlenek voltak, viszont testvérei tudták a mögöttes érzelmeket. Ezúttal valójában aggodalom és félelem bujkált bennük.
• Ne, aggódj, minden rendben lesz – tett rá a kezeit Kol karjára bíztatóan Rebekah.
• Ugye nem hazudsz most nekem? – kérdezte Kol halkan.
• Tudod, hogy ilyesmivel soha nem viccelnék – mormolta Rebekah. – Kiengedsz? Nem szeretném megvárakoztatni a vendégeket és a bált is meg kell nyitnunk a szokásos tánccal.
• Tényleg! Én kivel is táncolok? – jutott eszébe Kolnak. Ugyanis eddig még nem árulták el neki ezt.
• Meglátod – mosolyodott el újra Rebekah és legfiatalabb bátyját arrébb tolva kiment a szobából.
• Utálom, mikor ezt csinálja – emelte fel az egyik kezét Kol, hogy gondterhelten a hajába túrjon, viszont még időben félbe maradt a mozdulat. Mivel egy órát vett igénybe mire gondosan megcsinálta a haját, nem lenne jó ötlet tönkretenni, mert akkor kezdhetné elölről, mivel addig nem állt volna a tömeg elé még amúgy is csodálatos megjelenése nem a legtökéletesebb.

Kol gondolatai ezután már teljesen a bálra összpontosultak. Amikor lesétált a lépcsőn, akkor szemeivel egyből testvéreit kezdte keresni. Pont mikor már készült elkiáltani magát, akkor pillantott meg Klaust és a bátyja mellette sétáló személyt látva először nem akart hinni a szemének. Gyanakodni kezdett arra, hogy legidősebb testvére újra leszúrta őt és most ismételten álmodik, mivel ez nem lehetett a valóság. Ugyanis Klaus egyenesen felé tartott és nem más sétált mellette, mint Amanda.

• Kol végre, már azt hittem, hogy soha nem érsz le. Amélia lesz a partnered a mai bálra, Amélia ő a testvérem Kol – mutatta be őket egymásnak Klaus és nagyon deja vu érzése volt.
• Amélia? – kérdezte Kol és immár alaposabban szemügyre vette a lányt, aki sötét színű estélyit viselt, ami kiemelte karcsú alakját. A haja szőkésbarna vagy inkább barna, de határozottan nem világos szőke és kisebb-nagyobb loknikban végződött. Az arcának vonásai lágyabbak voltak, mint Amandának, halvány szeplői is voltak és a szemei… Kol első pillanatban ezért is tévesztette össze a lányt az ősével – ugyanis abban egy percig sem kételkedett, hogy a lány, azaz Amélia, aki nyáron életét vesztett egy balesetben -, mivel a szemei szinte pont ugyan olyannak tűntek, mint Amandának. Azonban észre kellett venni, hogy Amélia szemei nem pusztán smaragd színűek, hanem apró borostyán színű pöttyök találhatóak benne. Amik Amanda szemeivel ellentétben vidámak voltak és nem volt bennük egy csepp szomorúság sem.
• Örvendek Kol – nyújtotta a kezét a lány. Kol finoman megragadta azt és apró csókot hintett rá. Majd követelődzően fordult testvére felé.
• Mit csináltál Klaus? – kérdezte legidősebb testvérét, mivel biztosra tudta, hogy ő volt az, aki elintézte azt az állítólagos balesetet, ami nyilván csak egy színjáték volt. De mégis miért?
• Egy bált számodra, hogy illőképpen fogadhassalak itthon – tárta szét a karjait Klaus elmosolyodva. – Amélia remélem, jól fogod érezni magad ma este a testvérem nagyon jó társaság, bár néha kicsit faragatlan, de nézd el neki ilyen a természete – fordult egy pillanatra a lány felé. Aki szintén elmosolyodva bólintott válaszként.
• Klaus – ragadta meg bátyja karját Kol.
• Érezd, jól magad testvér a bál után beszélünk – szorította meg öccse karját Klaus és szemeivel üzente meg azt, amit ki nem mondott szavaival és Amélia által kívánt átadni testvérének. Ami nem volt más, minthogy sajnálja azt, amit vele tett több mint száz évvel ezelőtt.
• Kol? – lépett az ős mellé Amélia. Az rá pillantott. – Táncolsz velem? – kérdezte a lány Kol felé nyújtva a kezét. Aki nem igazán volt hozzászokva ahhoz, hogy a nő kérdezze meg tőle, hogy akar e táncolni és nem fordítva. Bizony a XXI. század már kissé másabb volt, mint amikben ő élt eddig.
• Miért is ne? – kérdezte végül Kol, miután testvér bejelentette a nyitó táncot. A kezébe fogta a lány kezét, és a táncolni készülök közé vezette. Akkor az ezerkilencszázas évek fordulóján nem volt alkalma Amandával ezt tenni, de most itt van a leszármazottja, aki bár nagyon hasonlít a nőre, mégis teljesen más volt. Igen, ez valóban érdekes Isten hozott itthon meglepetés volt, gondolta Kol mikor magához húzta a lányt, akinek megnyugtató levendula illata volt. Az est végére rá kellet jönnie, hogy már nem kísérti őt Amanda smaragd szemei, hanem egy másik vette át a helyét, viszont ez már határozottan nem volt zavaró, valamint a nyugtalan érzése is nyomtalanul eltűnt.

Kol ezután felidézte az alig fél órával ezelőtt történteket.

• Ügyes elterveztél mindent – lépett be bátyja dolgozó szobájába a bál végeztével Kol.
• Nos, Elijah és Rebekah is sokat segítettek – ismerte el Klaus.
• Remélem, nem hiszed, hogy csak azért, mert képes voltál nekem egy egész vérvonalat fenntartani több mint száz éven át, majd egyből megbocsátok neked – jegyezte meg Kol tényközlően.
• Láttam, hogy néztél akkor Amandára, aztán másnap elvesztettem a fejem. Nem akartam, hogy elhagyj engem. Elvégre egy család vagyunk. Hogy állhatna közénk bárki? Ezért pedig az akkor hozható legjobb döntést hoztam meg – felelte Klaus.
• Szerinted ez volt akkor a legjobb megoldás?! Mert valahogy szerintem egy vitát nem úgy kell lezárni, hogy a másik fél számodra nem előnyös mondandója után az elhallgatatása érdekében leszúrod egy tőrrel! – vágta rá mérgesen Kol.
• Kol, vigyáztam rád, a testvérem vagy. Nem szeretném, ha továbbra is haragudnál rám – mondta Klaus.
• Már hogyne haragudnék! Több mint száz évet elvettél az életemből! Mert téged soha nem érdekelt mi van velem csak, hogy én is szó nélkül kövesselek, mint Rebekah és Elijah! - fakadt ki indulatosan Kol.
• Ez nem így van. Belátom, abban igazad van, hogy hibáztam. Viszont minden egyes cselekedetemmel azon voltam akkor is és most is, hogy ezt helyre hozzam. Amandát már nem tudtam megmenteni neked, de a leszármazottaira vigyáztam! Ráadásul vérfarkas vért adtam a vérvonalba, hogy biztos legyen a fennmaradás, hogy majd a megfelelő időben a megfelelő személy hibrid lehessen, és veled legyen – felelte Klaus. Ő volt az, aki megadta Amanda férjének azt, ami neki járt és vigyázott a nő minden egyes leszármazottjára. Mindezt Kol miatt. Azért, hogy ha felébred, akkor boldog legyen.
• Láttam mennyire igyekeztél! – fintorodott el Kol. Célozva arra, hogy Amanda leszármazottai sorba haltak meg.
• A halálukat persze nem tudtam megakadályozni, elvégre, mint ahogy azt te is tudod, az emberek meghalnak, de gondoskodtam arról, hogy mikor felkelsz, akkor még tudj beszélni az egyikükkel, aki ráadásul lány és szinte kiköpött Amanda.
• Lehet, hogy úgy néz ki, mint Amanda, de attól még nem ő az! Elvetted tőlem az egyetlen lehetőségemet – csapott Klaus asztalára Kol mérgesen.
• Igazad van! De adtam helyette egy másikat! Akivel ugyan olyan boldog lehetsz, sőt jobban, mert ő örökre veled lehet, ha te is úgy akarod. Minden rajtad áll! Itt a címe, ha fel szeretnéd keresni – tett az asztalra Amélia címét tartalmazó cetlit.
• Amélia a te hibrided, mégis hogy bízzak benne, ha kötődik hozzád, és te irányíthatod minden cselekedetét? – kérdezte Kol a cetlire pillantva.
• A cselekedeteit igen, de az érzései csak rá tartoznak. Azokat nem én irányítom és a bál során feléd mutatott érdeklődése nem színjáték! Ha a csökönyösséged miatt eldobod magadtól az nem az én hibám lesz! – felelte Klaus és hátat fordított öccsének. A legjobbat akarta neki most is és régen is.
• Az már egyszer biztos, hogy most is remekül irányítod magad körül azokat, akiket akarsz – jegyezte meg Kol és Klaus hallotta, hogy öccse hevesen az ajtó felé veszi az irányt.
• Bárhogy is döntsz, örülök annak, hogy itt vagy és remélem, maradsz – felelte a hibrid csöndesen továbbra is mereven hátat fordítva öccsének. Kol felhorkantott válaszként.
• A bállal kapcsolatban… - kezdte Kol. – Nem mondtam, hogy annyira borzasztó volt, mint az előzőek. Meg merem kockáztatni, hogy ez volt az egyik legjobb, amit valaha adtál, de ettől még igenis haragszom rád, talán már nem annyira, mint az elején és nyilván idővel hajlandó leszek szemet hunyni afelett, amit velem tettél. Addig is maradok, a többit pedig meglátjuk – mondta Kol és sebesen elhagyta testvére dolgozószobáját és a villát is.
• Meglátjuk, Kol – fordult meg Klaus és ismét leült az íróasztala mögé. – Viszont én, azt hiszem már meg is tetted a megbocsátás utolsó lépését is és örülök, hogy maradsz – tett még hozzá elmosolyodva, mivel eltűnt az Amélia címét tartalmazó cetli. Kol miután már kellőképpen átgondolta a vele történteket, végre megtette a remélhetőleges boldogsága felé vezető utolsó lépést és becsengetett Amélia házának ajtaján. Az ajtó kinyílt és Amélia mosolyogva invitálta őt be az otthonába. Elismerem ez volt eddig a legjobb kimondatlan bocsánatkérésed, gondolt még Kol bátyjára célozva és a szája sarkában alig látható mosollyal belépett a lány házába.