2. évad 23. fejezet

Sziasztok! 

Elérkeztünk az utolsó fejezethez. Köszönöm, hogy velem tartottatok. Kellemes olvasást!

Puszi

Valentine

 

Epilógus

Örökké együtt 

„Szerelmes vagyok, és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem. Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké. Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.” West Side Story c. film

Christian tudta, hogy immár a saját idejükben vannak. Nem volt oka kételkedni. Először is, mert biztos volt a saját tudásában. Másodszor már nem a Mystic Fallsi Mikaelsson villa nappalijába érkeztek, hanem a skóciai MacLeod kastélyba. Elvégre, ha innen indultak, akkor véleménye szerint úgy logikus, ha ide is érkeznek.  

— Mi lesz a pillangó hatással? – érdeklődte Eliot a maga komoly módján.

— A mivel? – ráncolta össze a homlokát Christian és mielőtt kényelmesen helyet foglalt volna töltött magának egy pohár vért. Igaz, hogy nem volt megerőltető a varázslat végrehajtása, mégis szívesen fogadta a számára éltető táplálékot, hiszen egy kis plusz energia soha sem árthat meg, nem igaz? Főleg, mert teljesen biztos volt abban, hogy nemsokára szüksége lesz rá. Tekintettel arra, hogy Lyra és a többiek biztos rögtön nekik esnek majd és kifaggatják őket.

— Tudod, ha valamit megváltoztatsz a múltban az a jövőre is kihat – emlékeztette az egyik legfontosabb időutazással kapcsolatos elméletre Lucas gúnyosan. 

— Ja, hogy az – biccentett Chrisitan mindent értően. Aztán hallgatásba burkolózott. A részéről semmi sem történt. Legalábbis semmi helyrehozhatatlan, és véleménye szerint – bár nem volt kimondottan szaktekintély a témában – a másik három rokona sem mondott semmi olyat, ami olyan meghatározó lenne, és mindent felborítana.  

— Szóval? – faggatózott Eliza is türelmetlenül, de persze soha sem volt végtelen ideje arra, hogy mások csöndes merengését végigszenvedje. Jobb szeretett minden időben megtudni, sőt, ha lehet még előtte. Ezért is volt az, hogy a múltban elmondta az apjának a vásárlás dolgot. Ugyan az volt a természetük és ebből kifolyóan úgy vélte ennyi megértést tanúsítania szeretett apja felé nem lehet olyan nehéz. Nem is volt.

— Nem lesz semmi probléma – rázta meg végül tagadóan a fejét Chrisitan. Nagyon határozottnak látszott, így unokatestvérei hittek neki. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a falon lévő képek segítségével tudták, hogy jó időben és jó helyen vannak. Tehát a családjukkal nem történt semmi végzetes még ők átutaztak téren és időn.

A gondolat megnyugtató volt, mert Eliza, Lucas, sőt még Eliot is csak most gondolt bele igazán abba, hogy ez az egész rosszul is végződhetett volna. Meghalhattak volna, vagy Esther terve sikerülhetett volna, vagy ott ragadhattak volna a múltban, vagy megváltoztathatták volna apró információikkal a jövő menetét.

Szerencsére ezek közül egyik sem következett be. Vagyis támogató jelenlétüket nem számítjuk, ami inkább volt pozitív határú. Szóval összességébe véve tökéletesen megoldották a helyzetet, ami a toronytakarítás meglehetősen nagy fordulójaként érte őket.

— Miért érzem azt, hogy Mr. Végtelenhatalom már megint nem mondott el mindent? – nézett elégedetlenül unokatestvérére Lucas. Már szinte nem is emlékezett arra mikor nevezte így először a másikat, de egyikük sem bánta. Tudták, hogy ez amolyan családi ugratás és egyértelműen nem valami másfajta keserű megnyilvánulás, ahogy a családon kívül sokan hitték. De ők nem értették azt a kapcsolatot, ami az ő családjukat összetartotta annyira éven át.

— Nem tudom, talán már nem vagy teljesen idióta? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Chrisitan egy fölényes vigyor kíséretében.

— Költői kérdés volt – érkezett a válasz meglehetősen sértett hangnemben.

— Az más – bólintotta Chrisitan könnyedén.

— Tényleg? – csodálkozta Lucas. Eliot türelmesen próbálta kivárni még rokonai befejezik az egyre emelkedettebb hangú szóváltást. Eliza a maga részéről a húgával akart beszélni, de úgy vélte erre nem kell sokat várnia, mert már biztosan úton van hozzá.

— Nem, akkor is megmondtam volna, hogy milyen sületlenségeket hordasz össze – adta meg a kegyelemdöfést az idősebb fiú, aki láthatóan remekül szórakozott. Kuzinja nyilván nem tolerálta a megjegyzést, mert szólásra nyitotta a szájára, hogy mondjon valami igazán csúnyát, de megelőzték.

— Mit csináltatok, ti szerencsétlenek? – kiáltotta egy kellemes, de annál élesebb női hang.

— Otthon, édes otthon – motyogta Eliot csöndesen.

— Lyra, el sem tudom mondani, mennyire hiányoztál – emelte fel immár üres poharát Chrisitan ünnepélyesen, mintha csak eskütételre készülne itt és most.

— Nem voltatok távol összesen többet, mint hat órát – közölte a barna hajú lány, miközben bosszúsan tekintett a felszólalóra, aki gyakorlatilag az unokaöccse volt annak ellenére, hogy kettőjük közül a fiú volt az idősebb. De ha az ember majdnem egy időben születik a nővére unokájával, akkor nincsen is min csodálkozni. Náluk ennél abszurdabb dolgok is megestek már, vagy legalábbis ehhez hasonlóan hihetetlenek.

— Akkor elérem az esti randit! Szuper! – öklözött a levegőbe egészen lelkesen Lucas.

— Azzal a lánnyal? Kétlem, a jó érzés nevében, és mert nem lehetett tudni itt lesztek—e addigra, megkértem Alex—et, hogy a nevedben mondja vissza. Természetesen telefonon keresztül – legyintette Lyra megvetően.

— Hogy mit csináltatok? – kiáltotta Lucas dühösen. Annyira utálta, amikor a családja beleavatkozott az életébe és sajnálatos módon megeset már egyszer—kétszer. Ami eggyel vagy kettővel volt több, mint amit még képes volt elviselni. Persze tudata mélyén tudta, hogy azért csinálják, mert törődnek vele, de azért, ami sok, az sokk!

— Már persze te tökéletesen elégedett vagy a szilokonnal és az üres fejével – fűzte hozzá a barna hajú boszorkány véleményéhez a sajátját Erica, aki Eliza húga volt.

— Féltékeny vagy, mert mi a múltban voltunk? – tette fel a teljesen nyilvánvaló kérdést Christian, amit megválaszolni sem kellet, mert annyira egyértelmű volt mindenki számára.

— Te is tudod, hogy igen – vágta rá a szőke hajú lány nem is tagadva a teljesen nyilvánvaló tényt. – Egyébként, ha tudni akarod, ettől függetlenül ki kellet takarítanunk a tornyot – mondta durcásan. Mert nem elég, hogy őt kihagyták a buliból, de még folytatnia is kellett a takarítást, ami már nem volt olyan izgalmas, miután Lyrával rájöttek, hogy hova is mentek a többiek. Persze amikor kisorsolták, hogy ki menjen, akkor látta, hogy a nővére nem teljesen tisztességesen nyerte meg, de sajnos nem emelhetett kifogást ez ellen. Egyrészt, mert mégiscsak Elizáról volt szó, másrészt ő maga is hasonló módszert alkalmazott, ami sajnos nem jött be. Majd legközelebb!

— Még nem hallottalak titeket újra, komolyan, nem tudtam, mi hiányzik az életemből – jelentette ki Lucas szárazon. Aki a maga részéről sűrű hálát rebegett el, hogy ő kimaradt a takarítás folytatásából. Ez jó részt annak volt köszönhető, mert tisztában volt azzal, hogy Lorenna még nem fejezte be az ő „tavaszi takarítási” akcióját és még nyilván rengeteg lehetősége lesz arra, hogy tovább bővítse ezen tudását.

— Szerinted beveszem ezt az egészet? Beérem ennyivel? – tette csípőre a kezeit Lyra, aki valószínűleg addig nem hagyja majd őket békén még mindent, de tényleg mindent be nem vallanak.

— Azért reménykedni csak szabad nem igaz? – felelte Eliot szelíden, hátha ezzel lecsillapíthatja a hangulatot. Természetesen nem sikerült, de nem is igazán hit ebben.

— Nem mondta el nekünk azt, hogy a varázslat, ami visszavitt minket, abban ő is érintett volt – mutatott vádlón Chrisitanra Lucas. Remélve, hogy így eltereli magáról a figyelmet.

— Hányszor mondjam még el, hogy végre képes legyél felfogni? Nem… én… csináltam! – tagolta a nevezett gunyorosan, valamint meglehetősen lesajnálóan.

— De tudtál róla! – akaratoskodott Eliza is. Egy pillanatra elszakadva húgától, akinek éppen a múltban történteket ecsetelte nagy vonalakban, hogy utána részletesen kifejtse majd azt a szobájukban.

— Persze, hogy tudott róla! Szerintettek a varázsereje, ami, mint, ahogy azt szeretjük emlegeti, meglehetősen hatalmas nem mérte fel a szándékot? – vágta rá Lyra fontoskodó hangon. Ő úgy gondolta, hogy ez teljesen magától érthetődő. Úgy látszik mégsem.

— Ezt pontosan, hogy érted? – kérdezte Eliot kíváncsian.

— Ártó szándék esetén elhárította volna a dolgot – oktatta ki őket Lyra dorgáló hangnemben. Ezt eddig tényleg nem tudták?

— Az nem számít ártó szándéknak, hogy csak úgy a semmiből visszakerültünk? – hadonászott a kezeivel Lucas, akiben még mindig komoly sérelmet jelentette az, hogy a Kellan házába való megérkezésükkor egy kupacban landoltak és ő került alulra.

— Egyáltalán nem – biztosította őt Christian, aki egyértelműen tudta a saját ereje határait. Ami mint ahogy azt a többiek szerették emlegetni egészen tág volt.

— És mégis miért nem nagyokos? – kérdezte Lucas szarkasztikusan.

— Azért mert hülye vagy – válaszolta a kérdezett szókimondóan.

— Csillapodjatok, ha lehet – csatlakozott kis társaságukhoz egy szőke hajú kék szemű náluk alig valamivel idősebb fiú.

— Gabe, milyen rég láttalak! Tudod, akkor éppen ekkora lehettél, és azzal voltál elfoglalva, hogy a hüvelykujjadat harapdáltad, mert az olyan érdekes dolog – nézett kárörvendően a nevezetre Lucas.

— Hogy mondod? – ráncolta össze a szemöldökét Gabriel érdeklődve. Övéről leakasztotta a törlőkendőjét és megtisztította vele a kezét. Lorenna megkérte, hogy csináljon neki egy szekrénysort, mert a réginek a színe már nem illik az új falakhoz, amit nemrég festettek le.

— A múltban voltak – felelte Eliot nyugodtan, mintha ez teljesen természetes téma lenne az ő esetükben. És valljuk be náluk ennél hihetetlenebb dolgok is megestek már.

— Miért? – döntötte félre a fejét a szőke férfi kíváncsian.

— Mert az olyan jó dolog? – vetette fel Eliza ábrándosan mosolyogva. Annyira örült, hogy ő nem maradt ki ebből az egészből!

— Remélhetőleg nem változattatok meg semmit – szúrta közbe saját véleményét Lyra komoran.

— Nem hiszem, mert akkor már minden más lenne – hozta fel az egyetlen logikus érvet Gabriel szórakozottan.

— Te csak ne fogd az ő pártjukat! – fonta össze a karjait maga előtt Lyra duzzogva.

— Sajnálom drágám, de te is tisztában vagy azzal, hogy azért nem lennének képesek ennyire elszúrni semmit – simogatta meg a lány haját gyöngéden. Tudta, hogy a többiek néha felelőtlennek, de figyelnek egymásra, és általában tudják, hogy pontosan meddig is mehetnek el. Mert minden szurkálódásuk ellenére egy család voltak. Aminek ő is a tagja volt. Gabriel nem emlékezett az igazi szüleire, de Caroline és Klaus legalább olyan fontosak voltak a számára. Mindig ott voltak mellette, a többiekkel együtt, támogatták és szerették őt, és ez olyasmi volt, amit soha sem fog tudni meghálálni nekik. De ők nem is várták el tőle, hanem egyszerűen csak azt akarták, hogy boldog legyen. Az volt és ennél többet már igazán nem kívánhatott magának.

— Kösz a bizalmat! – morgolódott Lucas.

— Egyébként Chris elmondta mindenkinek, hogy Lyra úton van – ragadta magához a szót Eliza kíméletlenül.

— Látod! – húzta össze a szemeit Lyra gyanakodva. Gabriel viszont csak mosolygott.

— De jó okom volt rá a fenébe is! – vakkantotta oda az érintett hevesen. Nyilvánvaló volt, hogy nem először emlegették fel az esetett.

— Az már egyszer biztos, de ezt már soha sem fogod lemosni magadról – jelentette ki Erica teljes meggyőződéssel.

— Ahogy te sem a vásárlás mániát – szájalt vissza Chrisitan.

— Most próbálom kontrolálni magam és egyébként sem értem mi probléma lehet abból, ha veszek egy—két dolgot! – dohogta a fiatalabb iker.

— Egy—két dolgot! – visszhangozták a többiek hitetlenkedve. Egyértelmű volt, hogy ki gondoskodik számukra arról, hogy mindig legyen új ruhájuk. Talán kicsit több is, mint kéne.

— És Ann hol van? – kérdezte Eliot egykedvűen.

— Valószínűleg éppen azon gondolkozik, hogy építhetné át a falu főterét úgy, hogy a boltja maradjon a középpontban – közölte Lyra szárazon.

— A felújításokra szükség van és hasznosak – jegyezte meg Lucas, ugyanis ő és apja voltak azok, akik felvetették ezt a lehetőséget.

— Igaz, csak annyira különös, hogy ennyi év után minden megváltozik – értett egyet vele Gabriel.

— Ez csak egy új kezdet – rántotta meg a vállát Christian.

— Megyek, és megnézem mit csinál Ann, biztos szüksége van segítségre – mondta Eliot tárgyilagosan.

— Hát persze – horkantotta Lucas, aki nemcsak szkeptikus volt ezt illetően, de roppantul gyanúsnak is találta a dolgot. Nem csak ő volt így ezzel.

— Most miért néztek így rám? – csodálkozta Eliot a rá irányuló figyelem miatt.

— Semmi, semmi – szögezte le Gabriel szigorúan pillantva a többiekre, akik megértették, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy kérdésekkel bombázzák.

Eliot távozása után, az ikrek a szobájukba siettek. Nyilván alig várták, hogy bővebben kifejtsék egymásnak a véleményüket. Lucas a randijára hivatkozva a szobájába ment, mert úgy vélte, hogy ő még meg tudja menteni azt, ami menthető, akkor is, ha a rokonai megpróbálnak neki keresztbetenni. Gabriel adott egy csókot Lyrának még végül visszament folytatni a munkáját. A lány és Chris kettesben maradtak.

— Nem tudtam, hogy a plüssmackók azok – bökte ki végül Lyra.

— Persze, akkor nem vágtad volna őket hozzánk – válaszolta Chrisitan szájra sarkában egy fél mosollyal. – Mit szólnál egy kis édességhez? Egészen megéheztem – vetette fel hangosan korgó gyomrára téve a kezét. Van, amikor a vér sem elég. Ennek oka leginkább az volt, hogy érezte Lorenna süteményeinek illatát. Remélhetőleg van hozzá más is.

— Örülök, hogy épségben visszaértél, a többiekkel együtt – fogadta őt a vörös hajú boszorkány lelkesen.

— Dédmama, ez nem is volt kérdéses – vigyorodott el Chrisitan fölényesen. Lyra mögötte a szemét forgatta. Bár el kell ismernie, hogy a fiúnak igenis van oka rá, de akkor is!

— Tudom, tudom – biztosította őt Lorenna vidáman.

— Csak nem sütemény illatot érzek? – szagolt bele látványosan a levegőbe a fiú.

— A kedvenceteket csináltam a hazatérésetekre, de előtte egyél főtételt is – rázta dédunokája felé játékosan az ujját.

— Anya, most komolyan – hördült fel Lyra végtelen szenvedéssel. Az nem igazán zavarta, hogy a tulajdon édesanyja ilyen… gondoskodóan viselkedik. Mindenki körül ott sertepertélt és parancsokat osztogatott, amit csak az apja bírt ki. De ő aztán tényleg. Mindenestre a családjukban bőven voltak olyan párok, amik csodálkozásra adtak okot. Vegyük az igen abszurd Stefan—Liz párost, akik tényleg furcsák voltak, de egészen aranyosak. Damon és Klaus persze szerették rajtuk köszörülni a nyelvüket. Az ősi hibrid persze csak abban az esetben, ha felesége nem volt a közelében, mivel nem akarta magára haragítani. Ugyanis Caroline, mint általában mindent, legjobb barátja és édesanyja párosát is kitörő lelkesedéssel fogadta.

Lyra tisztában volt azzal, hogy édesanyja persze a legtöbb érdemet a családtagjaik összepárosítására vonatkozóan magának tulajdonította. Ki egyetértett vele, ki nem. Példának okáért Sebastian néha arról panaszkodott, hogy nagynénje olyan üdvözült mosollyal ülte végig az ő esküvőjét, mintha ő maga lett volna a menyasszony és attól tartott, hogy nagy buzgalmában még a nászágyba is követné őket. Lorenna ilyenkor elpirulva unokaöccse fejére vert, mert köztudott volt, hogy Lyra akkor mozdult meg először a hasában és azért volt olyan boldog.

— Neked is csináltam vacsorát, de előtte megnéznéd apádat és Damont?— kérte a lányát a vörös hajú boszorkány. Miközben Chrisitan már hozzá is látott az elé tett finom falatoknak.

— A nyugati szárnyban sztrájkolnak, jobban mondva bujkálnak, mert nem akarnak tovább festeni, ha folyton megváltoztatott a döntésedet – felelte Lyra, akinek láthatóan esze ágában sem volt sehová sem menni.

— Milyen kár, mert én határozottan szeretném, ha megtennék – szusszantotta Lorenna kissé dühösen.

— Több akarat összeütközése és vajon ki fog kikerülni győztesen? – mormolta Moira. Chrisitan aki éppen nyelte le a szájában lévő falatot a pohara után kapott. Nem arra van szó, hogy meglepődött, bár bárki ezt hihette volna. Igazából, arról volt szó, hogy éppen azt próbálta megakadályozni, hogy a nevetéstől megfulladjon. Mert az roppant kínos lett volna.

— A múltban tett látogatásodkor narrátori tehetségre tettél szert úgy látom – jegyezte meg Lyra csipkelődően.

— Ha már a múltnál tartunk nyilván jól sejtem, hogy ki is lehetett az értelmi szerző – nézett célzatosan dédanyja irányába Chrisitan. Értette ő, hogy Moira volt az, aki megkérte rá, talán még a varázslatot is ő hajtotta végre, de a plüssmackós dolog teljesen bizonyosan nem tőle származott.

— A jelenlétetek támogatás volt, hitt a jövőben, ami bizonyos helyzetekben egyszerűen elképzelhetetlenek látszott. – A vörös hajú boszorkány természetesen szégyentelenül bevallotta tettét. Nem volt oka szégyenkezére.

— Ezért volt minden? – értetlenkedett Lyra.

— Szerintettek nem érte meg? – tárta szét a karjait Lorenna körbemutatva. Egyértelműen érzékeltetve, hogy ebben a pillanatban azt szemlélteti, hogy az egész családjuk itt van, életben.

— De, tudod, azért hálás lennék, ha legközelebb előre szólnál, ha ilyesmire kerülne sor. Csak, hogy felkészüljünk rá és esetleg én is menjek – vetette fel lány nyomatékosan.

— Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – érkezett végül a válasz derűsen.

— Anyáék? – érdeklődte Chrisitan.

— Még nem értek vissza Rómából, de szerintem nemsokára hazatérnek – válaszolta a vörös hajú boszorkány.

— Szuper! Megnézem nagyapáékat. – Amikor a múltban voltak ezért volt az a kis félreértés, amiért nem tudta, hogy miért vannak itthon a szülei.

— Mond meg nekik, hogy… — kezdte Lorenna és egy egész sor teendőt megpróbált megjegyeztetni dédunokájával, aki úgy tett, mint aki figyel, de valójában egy szót sem fogott fel. Moira oda bólintott Christiannak, aki két ujját a fejéhez emelve tisztelget, aztán nézett ahogy a szellem eltűnik. Tudta, hogy ez a kis kirándulás minden kockázata ellenére hasznos volt és tényleg jól végződött. Tehát senkinek sincs oka panaszra.

Lorenna ebből persze semmi sem vett észre. Chris pedig elkapta Lyra szenvedő pillantását és egyszerre sóhajtottak fel, mert a vörös hajú boszorkány még nem fogyott ki a szóból és egyhamar nem is fog. De mégis mit számít ez, ha van rá idejük? Örökké.

— Apa ti meg mit csináltok itt? – támaszkodott neki az egyik díszes tartóoszlopnak egy fekete hajú barna szemű fiú arcán egy érdeklődő mosollyal, mely jelezte, hogy valójában pontosan tudja a válasz a kérdésére. A terasz azon helységek egyike volt, amiket Lorenna legelőször újítatott fel. Olaszországból hozatta a márványt és elegáns, de másokra tekintettel, kényelmes bútorokkal rendezte be, jobban mondva rendeztette be.

— Csak nézelődünk – felelte Damon könnyedén. És ezt szemléltetendő kibontott még egy vértasakot és a felét a saját poharába, a másikat, pedig a vele szemben ülő Ric—nek töltötte ki.

— Óvatosan, a fehér bőrből nem hinném, hogy kijön a vér – nézett legjobb barátjára az ex—történelemtanár komolyan. Amellett felesége menten szívrohamot kapna, ha ilyen felháborító dolog történne az ő csodás bútoraival. Azt is nehezen bírta, amikor a gyerekek kicsinek mindent összesároztak és tönkretettek egy—egy hevesebb veszekedés alkalmával, de akkor mindig azzal vigasztalta magát, hogy ő hiányolta az apró lábak dobogását az életéből. 

— Szóval nagyi elől bujkáltok – jelentette ki megfellebbezhetetlen tényként Alex, aki Damon és Annabell fia volt. Külső jegyeit tekintve – a szeme kivételével — szinte teljesen kiköpött apja volt. A természete viszont az idősebb Salvatore egy szelídebb változatta, igaz, ami igaz, ha valaki piszkálásáról volt szó, akkor neki sem kellett messzire mennie.

— Fiam, ha úgy döntenék, hogy elkerülök egy bizonyos vörös hajú boszorkányt, akkor arra jó okom lenne – jelentette ki Damon gunyorosan. El sem hitte, hogy csak ő és Ric maradtak itt. Klaus már az első nekifutáskor elhúzta a csíkot a saját házába, arra hivatkozva, hogy halaszthatatlan teendője akadt. Nem sokkal később eltűnt Liam is, majd Elijah sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat, hogy Stefanról ne is beszéljünk, aki legjobb barátja után ment szinte azon nyomban.

Persze Damon, nem lett volna a hírhedt Damon Salvatore, ha nem tesz egy, nem is annyira burkolt, célzást Caroline, Rebekah és Elena előtt arra, hogy esetleg ők is példát vehetnének Lorennától. Nem kellett kétszer mondania az már egyszer biztos. Liz is jelen volt a megjegyzés elhangzásakor és egy derűsen elnéző mosolyt vetett legjobb barátjára. De ezen kívül meg sem szólalt. Tekintettel arra, hogy ezután a vámpír igencsak nagy gyakorisággal tüsszentet – és ugye az ő esetében megfázásról szó sem lehetett – nem volt nehéz rájönnie, hogy Klaus és a többiek rájöttek arra, hogy kinek is köszönhetik a teljes felújítást. Szívesen!

— Takarítás, mi? – kérdezte fia mindentértően. Ő az úgynevezett „Gyerekcsapattal” volt és hasonló feladatokat teljesítettek.

— Eltaláltad – motyogta Ric egykedvűen.

— Felteszem fel sem merült bennetek az a lehetőség, hogy esetleg megmondjátok neki, hogy nagyon elfoglaltak vagytok és ezért aztán nem értek rá neki segíteni – vázolt fel egy lehetőséget Alex.

— Tudja, hogy ilyesmiről szó sincs – legyintette Alaric, de láthatóan nem bánta a dolgot, nem úgy, mint legjobb barátja.

— Ric, papucs vagy – jegyezte meg Damon egy morcos pillantás kíséretében.

— Én nem – tiltakozott az ex—történelem tanár.

— De igen és tudod miért? Mert a feleséged folyton parancsokat osztogat, te meg úgy táncolsz ahogy ő fütyül – fejtette ki a véleményét az idősebb Salvatore.

— Szeretem – felelte Ric szelíden.

— Ez egy nagyon jó indok – értett egyet Alex apja legjobb barátjával, aki ezzel együtt a fogadott nagyapja is volt.

— Ez egy olyan indok, amit nem akarok hallani – húzta el a szájára Damon. Ő és Lorenna az utóbbi években továbbra is úgy tettek, mintha nem kedvelnék egymást. Családjuk legnagyobb derültségére, mert rengeteg alkalom volt, ami ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyította.

— Chrisék visszajöttek a múltból – tért rá arra a témára, ami miatt idejött. Úgy vélt a másik kettő szeretne tudni erről.

— Itt volt az ideje – mondta Ric megkönnyebbülten.

— Nem is értem, hogy nem árultátok ezt el nekem – nézett duzzogva a két férfira Alex.

— Utaltam rá, és felteszem kitaláltad miről van szó – vigyorgott rá Damon a fiára, amolyan összeesküvő módon.

— Lehet – kacsintotta cinikusan Alex.

Egy kocsi száguldott a felé a falu felé, ami a természetfeletti lények otthona volt és, ahol boszorkányok, vámpírok, vérfarkasok, hibridek és ősök is megfértek egymás mellett. 

— Kicsim, mi lenne, ha egy ici—picikét lassítanál? – érdeklődte Kol, aki megjegyzését csak félig gondolta komolyan. Mert nemcsak, hogy szerette a száguldást, de így még hamarabb érhettek haza, amit már alig várt. Örült, hogy kettesben lehetett a feleségével, de az igazat megvallva kicsit hiányzott a családja, a gyerekei pedig főleg.

— Kol, tudom, hogy szereted, ha száguldok – mosolygott rá Cassie derűsen. Pontosan értve, hogy mire is gondol a férje.

— Milyen igaz! Nemsokára otthon leszünk, és nagyanyád vajon hogyan fog reagálni erre? – tette fel a kérdést az ős tanácstalannak tettetve magát, pedig szinte maga előtt látta, ahogy Lorenna csípőre tett kézzel és fejcsóválva pillant rájuk.

— Csak a szokásos módon – nevetett fel a lány, mert férje volt szíves az ő fejébe is felmutatni elképzelését.

— Valóban, Chris írt egy sms—t, hogy már itthon vannak – nézett telefonjára Kol megnyugodva. Nem, mintha kételkedett volna legidősebb gyermeke képességeiben. De úgy vélte jobb teljesen biztosra menni. Ha a családjáról volt szó jobb szeretett semmit sem kockáztatni. Ezt mondta Cassie mindegyik szülése előtt, mégis a végén ismét ott találta magát a szülőszobában és bár volt már benne tapasztalata néha meg—meginogott. Egyszer—kétszer elájult, de a babák születésére mindig magához tért. Leginkább azért, mert felesége nem törődve saját testi épségével eltörte a csuklóját, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy most igazán nincs itt annak az ideje, hogy aludjon.

— Tudom – sóhajtotta Cassie.

— Én is, de örülök neki, hogy szólt – fűzte hozzá Kol és megszorította felesége combját.

— Néha a testvéreid sem tudják mennyire törődő típus is vagy valójában – simította kezét az ős kezére a lány gyöngéden.

— Ez maradjon csak köztünk – szorította vissza az ős.

— Bennem megbízhatsz – hajolt felé, hogy kérjen tőle egy csókot. Egyiküket sem érdekelte, hogy most jön egy éles kanyar. Cassie csukott szemmel is jól vette be ezeket az utakat.

— Tudom, szerelmem – biztosította őt Kol lágyan.

— Már nagyon hiányoztak a gyerekek – motyogta a lány mikor visszafordult az útra.

— Csak két hétig voltunk távol és tudod, hogy Elenánál jó kezekben voltak – válaszolta az ős, de ő is hasonlóan érzett. Ugyanakkor neki és Cassie—nek szükségük volt erre a két hétre.

— Nem is tudom, hogy bírtam volna ki, ha beszélni sem tudok velük nap, mint nap – merengett el a lány.

— De tudtál, szóval semmi gond. Nemsokára újra a családunkkal lehetünk – fogta meg ismét felesége kezét Kol.

— Soha sem gondoltam volna arra, hogy egyszer hozzámegyek feleségül egy olyan fickóhoz, aki az első találkozásunkkor feldöntött Mystic Falls főterén – jegyezte meg Cassie, akit hirtelen megszállt a szentimentális hangulat.

— Mit mondhatnék? Ellenállhatatlan vagyok – vigyorodott el Kol lefegyverzően.

— Hát persze – viszonozta a lány a gesztust egy somolygó mosollyal.

— Ha tudni akarod, én sem hittem volna, hogy egy olyan csodálatos nő férje leszek, mint amilyen te vagy. Az igazat megvallva még téged meg nem ismertelek soha sem gondoltam a házasságra – ismerte el az ős komolyan.

— Akkor szerencséd van, hogy itt vagyok neked én – mondta Cassie incselkedve.

— Ez egy olyan igazság, amit nagy becsben tartok és a szívemben őrzök majd életünk végéig – csókolta meg ismét feleségét az ős mikor az leparkolt a kastély előtt.

— Úgy érted örökké úgy fogsz szeretni, ahogy én téged? – kérdezte a lány kedvesen.

— Pontosan, szerelmem, pontosan. Mert tudod kevesebbel be sem érném – válaszolta Kol nyugtázva egymás iránti soha el nem múló szerelmüket, ami annyi mindenen átsegítette őket.

— Én sem, Kol, én sem – biztosította élete szerelmét Cassie még egyszer megcsókolták egymást, aztán hagyták, hogy a családjuk elárassza őket a kérdéseikkel és az ölelésükkel. A lány felnézett Moira—ra, aki a bejárati ajtó mellől mosolygott rájuk szívélyesen. – Köszönöm – súgta Cassie némán őse felé. Lehet, hogy nem mindent ő intézett el, mégis jórészt neki köszönhetik, hogy minden jól alakult, amiért nem lehet elég hálás. A családjuk együtt maradása és a szeretettük örökké egybe fogja őket tartani. Mert így volt megírva.

Vége

Köszönöm nektek, hogy velem tartottatok ezen a két évadon keresztül és támogattatok olyan sok időn át. Volt idő, amikor megakadtam, de nektek köszönhetően folytatni tudtam és végül elérkeztünk ide. Még egyszer fogadjátok köszönetemet.

Búcsúzok ezzel a történettel

Valentine

2. évad 22. fejezet

Sziasztok!

Készüljetek fel, mert ez lesz az utolsó előtti fejezet és az évadzárásig, valamint a történet végig is már csak egy fejezet van hátra. Kellemes olvasást!

Puszi

Valentine

Búcsú, mely mindennek kezdete…

„A jutalom, amiért túléltük az ünnepeket, az újév, és már el is jutottunk az újévi fogadalmak csodás hagyományához. Hagyd hátra a múltad, és kezdd elölről! Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat, és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.” Grace klinika c. film

Abban a pillanatban, ahogy Sebastian behajtott kocsijával a Mikaelsson villa elé köréjük gyűltek a többiek. Kol pedig senkivel sem törődve magához rántotta a feleségét és szorosan ölelte őt, várva, hogy a szíve felfogja a jelzést és megnyugodjon. Cassie itt volt és nagyjából épségben. Ezen kívül semmi más nem érdekelte! Na jó, talán egy kicsit mégis.

– Soha több ne csinálj ilyet! – parancsolt a lányra idegesen.

– Ne aggódj Kol, nem áll szándékomban, ha mégis akkor időben értesítelek majd róla – biztosította szerelmét Cassie mosolyogva. Elvégre megtanulta már nagyon régen, hogy elhamarkodott ígéreteket jobb kikerülni és csak olyat megfogadni, amit ténylegesen be is tud tartani.

– Igazán hálás leszek érte – mormolta az ős vonakodva. De végül is egészen beletörődően, elvégre ő vette el Cassie–t annak ellenére, hogy tudta az Damon Salvatore lánya, ami szinte borítékolta a bajt. És mi oka volt erre? Természetesen az, hogy szerette és fogja, most és mindörökké. Akkor is, ha néha előbb cselekszik, és csak utána gondolkodik, ennek oka leginkább az volt, hogy általában ő is hasonlóan cselekedett.

– Lehetsz is – ismerte el a lány nevetve és megcsókolta a férjét, akit Esther ármánykodása miatt majdnem elveszített, de most már minden rendben lesz. Már ha nélkül egyáltalán lehetséges az ilyesmi.

– Sebastian, neked nem otthon kéne lenned? – érdeklődte Lorenna komoran.

– Nénikém, fájdalom nem tudtam eleget tenni feléd a kötelezettségemnek, mert tisztában voltam azzal, hogy itt a helyem. Remélem, nem haragszol, legalábbis nem nagyon, és mielőtt megölnél közlöm veled, hogy én nem gyógyulok fel olyan könnyen egy nyaktörésből, mint a testvéred – válaszolta Sebastian sebesen. Mert úgy vélte nem árt emlékeztetni erre a vörös hajú boszorkányt, akinek e tekintetben nagyon is gyorsan el szokott járni a keze és ő egyértelműen nem akart csatlakozni ehhez a klubhoz.

– Holly meghalt – bökte ki végül Lorenna részvétteljesen megszorongatva unokaöccse karját. Úgy vélte a büntetésnek igazán nincs itt az ideje, főleg, mert a boszorkánymester láthatóan – és nyilván minden igyekezete ellenére – a nap hőse lett. Ezért aztán jobb volt mielőbb közölni vele szerelme elvesztését.

– Tudom, még szerencse, hogy adtam neki Klaus véréből – biccentette Sebastian.

– Ez igazán nem nagy ár, azért, hogy megszabadultattok anyámtól, mert ugye megszabadultatok tőle? – kérdezte Klaus feszülten.

– Sikerült nekik – jelentette ki Cassandra megfellebbezhetetlenül.

– Akkor vége? – kérdezte Caroline reménykedve, hangot adva a többiek gondolatainak.

– Végleg vége, de ez csak egy új kezdet – felelte Kellan kedvesen. Volt idő, amikor remélni sem merte, hogy ez megfog történni és most itt volt. Ezer év után fogta a felesége kezét és a lányával is láthatóan sikerült kibékülni. Valamint a családjuk biztonságban volt. Ennél több nem is kell a boldogsághoz.

Másnap reggeli után mind összetömörültek a Mikaelsson villa nappalijában. Még szerencse, hogy Klaus úgy tervezte a házat, hogy bőven legyen benne hely, mert most szükség is volt rá. Ismételten átbeszélték a tegnap történteket, és egy pillanatnyi csenddel fejezték ki elégedettségüket, mely azt bizonyította, hogy végre biztonságban voltak és a legfőbb ellenségeik véglegesen olyan helyen ragadtak, ahonnan nincsen visszaút.

– Azt hiszem ideje haza menni – vetette fel a lehetőséget Lucas, aki bár szeretett itt lenni, de a maga részéről jobban örült volna annak, ha a saját idejükben vannak, és végre foglalkozhat a saját dolgaival. Talán újra elhívja randizni azt a lányt, akivel a múltba való visszatérése miatt nem tudott találkozni. Vagyis, lehet, hogy mégis mert ugye itt máshogy haladt az idejük, mert ha minden igaz, akkor úgy térnek vissza mintha csak egy rövid kitérőt tettek volna a Mystic Grillbe. Persze csak, abban az esetben, ha Eliza nem téved.

– Most is ott vagyunk – szólalt meg Eliot a maga csöndes módján.

– Ne legyél ennyire szőrszálhasogató nagyokos! – csikorgatta a fogát Lucas bosszankodva, főleg mivel a másiknak igaza volt.

– Talán beszélj érthetően és, akkor senki sem ért félre – mondta a másik szelíden, bár barna szemeiben szórakozott szikrák csillogtak.

– Már megint nem tudod követni a gondolataimat, mert azok túl gyorsak a számodra – jegyezte meg Lucas csípősen. Általában Deannel szokott veszekedni, de ha úgy hozta, akkor bárki mással is, így aztán – mint ahogy azt a mostani helyzet is mutatja – még Eliot sem volt ez alól kivétel.

– Az igazat megvallva egyetértek veled, menjünk – egyezet bele a másik, mert ő is arra a következtetésre jutott, hogy az itt tartózkodásukra már nincsen szükség és nagyon bízott abban, hogy Lorenna vagy valaki más tudja azt a varázslatot, amivel hazajuthatnak.

– Akkor miért kellet ezt csak most mondanod? – morgolódott Lucas, ami az ő esetében egyáltalán nem volt szokatlan helyzet.

– Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz – válaszolta Eliot könnyedén és nevetését visszafojtva elmosolyodott.

– És nekünk ezt kell kibírnunk – kommentálta két unokatestvére beszélgetését Eliza egy dráma kézlegyintés kíséretében. A többiek nem bírták tovább, és hangosan elnevették magukat, holott szomorúak voltak azért, mert a gyerekek távoznak, akkor is, ha az ő idejük nem a mostani, hanem a jövő.

– Biztos akarjátok őket? Mert tudjátok szerintem még meggondolhatjátok magatokat, úgy értem, szerintem vigyázni kéne hogy a születésükkor ne essenek a fejükre és akkor talán, de csak feltételezési szinten, állíthatom, hogy kicsit jobb lesz a helyzet – jelentette ki Dean sokatmondóan.

– Mr. Végtelenhatalom már megint olyanba üti az orrát, amibe nem kéne – húzta fel az orrát Lucas morcosan.

– Meglepő, mint általában mindig – értett egyet rokonával Eliot tárgyilagosan.

– Ezt most úgy mondjátok, mintha mániákus lennék! – mondta Dean felháborodottan. – Nem vagyok mániákus! – ismételte meg mély meggyőződéssel mikor látta, hogy milyen jól mulatnak a többiek.

– Hát persze, hogy nem vagy az – mosolyodott el Cassie gyöngéden. A kezében tartott piciről, annak jövőből jött énjére fordítva a tekintetét, ami olyan volt, mint az övé. Fia idősebb kiadása sokat segített neki és most hogy megszabadultak az ellenségtől nehéz szívvel gondolt erre a pillanatra, amiről tudta, hogy nemsokára el fog jönni

– Látod az anyám is megmondja – mondta Dean önelégülten, miközben szúrós pillantásokat vetett két kuzinjára.

– Inkább hagyjuk – legyintette Lucas, mert ez egyébként soha véget nem érő beszélgetés lenne közöttük. Idősebb unokatestvére, aki általában nem szokott hallgatni arra, ami más mond most kivételesen beleegyezően bólintott. Bőven lesz még idejük folytatni a jövőben, ahol már nem kell figyelniük arra, hogy bizonyos dolgokat nem szabad elmondaniuk.

– Itt a búcsú ideje, apuci – biggyesztette le a szája szélét Eliza szülei, Liz, valamint a kicsi Gabriel felé fordulva.

– Nemsokára találkozunk – vigasztalta őt az ős. – Mikor is pontosan? – tette hozzá a kérdést, mintegy mellékgondolatként, ami annyira nem is lényeges csak úgy véletlenségül érdeklődik. Senki sem vette be.

– Nem mondom el mikor van a születésnapom – vigyorodott el Eliza pajkosan, és mutatóujjával játékosan megfenyegette az apját.

– Ügyes – mormolta Liz.

– Mindig – bólintott a lány és megölelte a nagyanyját. – Te is az leszel – súgta úgy, hogy csak a nő halja. Az nő elmosolyodott, örült neki, hogy unokája azt mondja, hogy sikerül majd jól beilleszkednie a vámpírok életébe.

– De miért nem? – panaszkodott az ősi hibrid.

– Meglepetés lesz – biztosította apját Eliza huncutul.  

– Biztos? Úgy értem csak egy ici–pici utalás? – reménykedett Nik, hátha gyermeke meggondolja magát. Elvégre mégiscsak az ő lánya!

– Sajnálom, a fiúk így is annyi mindent elkotyogtak – rázta meg a fejét Eliza kissé gonoszkodva, mert egyrészt szórakoztatta, hogy unokatestvérei elszólták magukat, másrészt alig várta, hogy Lyrával és a testvérével is megoszthassa ezt a hírt. Ugyanis ez pontosan olyan téma volt, amivel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a fiúkat életük végig piszkálhatja majd, és mint fiatalabb unokatestvér, aki ráadásnak lány is volt soha sem hagyott volna ki egy ilyen sok szórakozással kecsegtető lehetőséget, főleg, mert az ennyire ragyogó volt. Egyértelműen kihagyhatatlan.

– Hé! – csendült fel az érintettek sértett kiáltása.

– Dean volt – mutatott vádlón a nevezetre Lucas.

– Véletlen volt – szabadkozott a jövőből jött fiú harapósan. Hát mikor fogják elfelejteni ezt a picike botlást? Amire tegyük hozzá egyébként is feltétlenül szükség volt, de ez persze már nem jut eszükbe.

– Az semmire sem volt elég! – elégedetlenkedett Klaus. Nem, mintha az ne lett volna megfelelően elgondolkodtató, de akkor is! Nem volt elég! Tudniillik az ős a maga részéről úgy vélte minél többet tudnak meg a jövőről annál jobb. Persze csak azért, hogy mindenre fel tudjanak készülni. Amivel kapcsolatban mindenki tudta, hogy ő szeret tisztában lenni ezekkel, ezért is nem akarta elfogadni a nemleges választ. 

– Rendben – egyezett bele Eliza halkan. – Van egy tetoválásom – közölte bizalmas hangon, bár mindenki hallotta. Jövőből jött rokonai a szemüket forgatták, mert pontosan tudták hogy ez lesz.

– Hogy mid van? Kizárt hogy megengedtem! – ordította az ősi hibrid magánkívül és idegesen beletúrt a hajába.

– Csak vicceltem – biztosította apját Eliza vigyorogva. – De azért gondolkozhatnál rajta és pár év múlva beszélünk róla – tette hozzá ragyogóan.

– Soha! – fogadkozott Nik komoran és gyanakodva fürkészte gyermekét.

– Eliza, ne ijesztgesd apádat – mosolyodott el Caroline.

– Majd meglátja, hogy mennek a dolgok, ha a számláinkat fogja fizetni – ölelte meg édesanyját és fogadott bátyát is Eliza. – Hello bátyus – puszilta meg Gabriel fejét és kedveskedve megcsipkedte az arcát. Hihetetlen volt, hogy ez a cuki kisfiú megegyezik az ő bátyával!

– Az is csak vicc volt? – kérdezte Klaus. A reménykedése szinte kézzelfogható volt. Mindhiába.

– Nem, az teljesen komoly volt, kezdj el gyűjtögetni! – mondta Eliza sokatmondóan. Dean, Lucas és Eliot váltottak egy gyors pillantást, de végül vállat vontak. Annyira nem lehet nagy gond, ha ezt a kis aprósággal tisztában lesznek a múltban, elvégre az ikrek az anyjuktól örökölték ezt, és Caroline Forbes–ről mindenki tudta, hogy vásárlásmániás.

– Egy kis vásárlás nem fog megártani drágám – fűzte hozzá Caroline elfogulatlanul.

– Igen, fel a fejjel apa, elvégre tök gazdagok vagyunk az a pénz, amit elszórunk nem oszt, nem szoroz – szorította magához édesapját Eliza.

– Ha mégis, akkor vannak látnokok a családban – vidult fel a lehetőségtől Klaus és bár nem kapott további információkat az elkövetkezendőkkel kapcsolatban már könnyebben vette a dolgot.

– Sajnálom, hogy nem maradhatunk az esküvőtökön – szólalt meg Eliot, szülei felé fordulva, mivel őszintén bánkódott e miatt, de úgy vélte tényleg jobb lesz, ha végre mindenki visszakerül a maga idejébe, és ott folytatják, ahol ez előtt abbahagyták.

– Maradhatnánk – csapott le azon nyomban a lehetőségre Eliza, mert ő a maga részéről nem bánta volna egy pillanatig sem, ha így kell tenniük, igaz, ami igaz hiányzott neki a húga. Valamint vásárolni is olyan régen volt már! Van annak vagy hetvenkét órája! Ami nála szinte rekordszámba megy, de persze most itt volt ez a múltba visszatérős kihagyhatatlan kaland és ráadásnak minden jól sikerült. Nem, mintha valaha is kételkedett volna az ellenkezőjében, ő aztán soha!

– Nem – csendült nagyon is határozottan a három unokafivér hangja, akik nem igazán értettek egyet unokahúgukkal ebben a kérdésben legalábbis. Meg úgy nagy általánosságban sem. Igaz, leginkább azért, mert ők régebb óta voltak itt.

– Ez nem ér, ti egy csomó ideig itt voltatok, én meg éppen hogy egy kicsikét! – kardoskodott Eliza duzzogva. Persze tudta, hogy a többieknek igaz volt, de annyira jól szórakozott!

– Így jártál… – rántotta meg a vállát Dean nemtörődöm módon, mert nem igazán volt ideje arra, hogy a lány lelkét ápolgassa, főleg, amikor az csak a szokásos „Csak azért mondok ellent nektek, mert olyanom van” játékot játssza velük.

– Anyátokkal biztos nem – folytatta Eliza diadalmasan, mert bár a vitát nem nyerhette meg, de legalább ennyi elégtétele lehetett.

– Minden rendben lesz? – kérdezte Elena jövőből jött fia arcát fürkészve. Már jobban érezte magát, éppen ezért úgy vélte soha sem fog betelni ezzel. Az álmai valóra váltak! Igaz, hogy ő és Elijah még nem házasodtak össze, viszont nemsokára bepótolhatják ezen elmaradásukat. Valamint végre nem kell aggódnia a családja miatt, mert nincsen már olyan, aki ártani tudna nekik. Mindenezek felett, lesz egy fia, attól a férfitól, akit szeret. Elena úgy érezte annyi csapás után végre valóban révbe ért és a megpróbáltatásoknak véglegesen vége. Legalábbis azoknak, amelyek az életüket fenyegették.

– Persze – biztosította Eliot tárgyilagosan.

– Köszönjük, hogy itt voltatok – fogta meg fia kezét Elijah határozottan. Tudta, hogy az általuk nyújtott segítség nélkülözhetetlen volt, akkor is, ha a végső küzdelemben csak Cassie és Sebastian vettek részt Esther ellen. Ugyanis az ős úgy vélte, hogy a jövőből jöttek jelenléte volt az, ami hitet adott nekik abban, hogy a családjuk túl fogja élni, és boldogok lesznek.

– És kifecsegtünk egy–két dolgot? – mosolyodott el Eliot derűsen.

– Azt is – viszonozta a gesztust Elijah.

– Anya – ölelte magához a hasonmást jövőből jött gyermeke, mintha csak elbúcsúzna tőle. Azonban nemcsak erről volt szó, mert a maga részéről úgy vélte, ha már adtak egy–két útmutatást, akkor egy kis megjegyzés nem fog senkinek sem ártani, sőt remélhetőleg hasznos lesz. Mindegyikük számára. Persze ennek ellenére nem akarta, hogy unokatestvérei tudjanak arról, hogy mit tesz. Ez végső soron leginkább a hasonmásra tartozik, senki másra.

– Igen? – motyogta Elena viszonozva az ölelést.

– Vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk megbocsátani, viszont mi döntjük el mi az, amit igen – suttogta édesanyja fülébe komolyan. A célzás véleménye szerint félreérthetetlenül Katherine–re vonatkozott és tudta, hogy a Gilbert lány megértette.

– Megéri? Mindazok után? – érdeklődött nagyot nyelve. Elijah elmondta neki mit tett a vámpírhasonmás, valamint elmesélte azt is, hogy véleménye szerint a magányosság vette rá a nőt a döntésre. Elena ezt illetően bizonytalan volt, mégis tudta milyen érzés félni. A szülei neki is ugyan úgy meghaltnak, mint Katherine–nek. Igaz, talán kevésbé kegyetlen módon, de ezt csak nézőpont kérdése. Mellette mégis ott van Ric, Jeremy, az ősök, az új családja és leginkább Elijah. Ezzel szemben minden mesterkedése ellenére őse egyes egyedül volt. Talán tényleg itt az ideje a változásnak?  

– Azt csak te tudhatod – felelte Eliot nyugodtan.

– Megfontolom – döntötte el végül Elena.

– Tudom – kacsintotta fia és komoly arcán egy csintalan mosoly villant fel.

Rebekah a maga részéről nem akart annyira tapintatlan lenni, mint legidősebb testvére, aki láthatóan másról sem akart beszélni csak a jövőről. Mégis…

– Lesznek testvéreid? – faggatta fiút, és izgatottan szorongatta, mind a jövőből jött fia, mind Liam kezét. Akik egy pillanatra megengedtek egy kínlódó nyöszörgést, mégis után visszafogták magukat, mert tudták, hogy rokonaik életük végéig felrónák nekik, és nem akarták ezt hallgatni az örökkévalóság hátralévő idejére.

– Én nem vagyok elég? – kérdezte Lucas vérig sértetten. Valójában egyáltalán nem bánta a kérdést. Ismerte az anyját és szerette is. Minden hóbortja és tapintatlansága ellenére. Leginkább azért, mert annyira hasonlított rá.

– Talán még sok is – vélte Liam faarccal, de azért volt annyira elővigyázatos, hogy a pipát nem vette ki a szájából, így igazán nehéz volt megérteni szavai jelentését. Persze nem a szőke hajú ősnek, aki gyanúsan csillogó szemmel szinte felnyársalta őt.

– Hogy mondtad? – szipogta végül Rebekah, és gyanakvóan fürkészte a másik vonásait, mert nem volt biztos abban, amit értett. Mert a maga részéről két értelmezés lett volna ebben az esetben elképzelhető. Az első verzió, amikor Liam azt mondta, hogy egy gyermek sok lenne számukra, akkor megölné őt. Egyértelműen. Igaz nem véglegesen, de ahhoz eléggé, hogy fájjon neki. Vagy egy második értelmezési lehetőség is felmerülhetett, ami szerint Liam reméli, hogy sok gyermekük lesz. Ez örömteli hír lenne, bár ő a maga részéről kettőre gondolt. Egy fiúra, ami vélhetően nemsokára meglesz, valamint egy kislányra. De a többi gyerekkel kapcsolatban alkuképesnek érezte magát.

– Csak vicceltem – vette ki a szájából a pipáját Liam és megpuszilta a szőke hajú ős homlokát.

– Terhesen gyilkos hangulatai voltak – mormogta Lucas az apjának, úgy formálva a szavakat, hogy az apja leolvashassa a szájáról, de az anyja lehetőleg ne tudjon róla.

– Jó tudni – felelte Liam hasonló stílusban.

– Hiányozni fogsz – ölelte meg jó szorosan jövőből jött fiát Rebekah. Méghozzá olyan szinten, hogyha a másik nem lett volna félig ősi vámpír, valószínűleg összeroppantak volna a csontjai. Persze tudta, hogy nem lett volna szándékos.

– Anya, a születésemkor újra találkozunk – tolta el magától a nevezetett Lucas, hogy a szemébe nézhessen, meggyőzve őt arról, hogy nem válnak el örökké.

– Igen, persze – bólintott Rebekah, mintha ő maga is abszurdnak találná azt, hogy annyira hiányozni fog a fia. Aki viszont nagyon elnéző volt vele, mert ezt a részt már sokszor és sok formában lejátszották ennek a párbeszédnek. Amikor először ment óvodába, iskolába, köziskolába, egyetemre. És sokszor az a tudat sem segített, hogy pár óra múlva otthon lesz, és ismét találkoznak. Most még kevésbé használt volna, hiszen volt még pár hónap a születéséig. De az már egyszer biztos volt a számára, hogy a saját születésekor nem szeretne itt lenni. Túl bizarr lett volna.

– Hogy ez milyen abszurdan hangzott – csóválta meg a fejét Liam, és megveregette a fia hátát.

– Mi már csak ilyenek vagyunk – vigyorodott el Lucas somolyogva.

– Biztos nem maradtok még egy kicsit? – nézett rá könyörgő szemeivel Rebekah, majd a többi jövőből jöttre tekintett hasonlóan. Akik mindig kényelmetlenül érezték magukat ettől.

– Nem, így is túl sok volt a nyaralásból – hessenttette el végül a dolgot fia könyörtelenül. Tényleg kizárt, hogy maradjon a születéséig! – Majd találkozunk – ismételte meg korábbi mondatát határozottan.

– Az már biztos – válaszolta Rebekah egy elegáns fejbiccentés kíséretében.

– Tételezzük fel, hogy eltöröm a pipád, lehetséges, hogy nem büntetsz meg érte? – fordult az apja felé Lucas könnyedén.

– Teljesen biztos lehetsz benne, hogy megbüntetnélek érte, de ugye nem fogod megtenni? – nézett fiára fenyegetően, mert ebbe egyáltalán nem szeretett volna belegondolni.

– Nem, csak felvetődött bennem a lehetőség – biztosította a fia a maga kissé szabatos hangján, ami akár az ellenkezőjére is ugyan úgy utalhatott.

– Akkor rendben, de jobban örülnék, ha még azt is kitörölnéd az emlékeid közül, hogy felvetődött benne ez a lehetetlenül borzalmas tett – mondta szigorúan.

– Próbálkozom. – Ez volt minden, amit ezzel az üggyel kapcsolatban Lucas hajlandó volt beleegyezni. Végül is egy éves sem volt, amikor az eset történt, és igazán nem az ő hibája volt. Nem teljesen.

– Mennem kell – nézett anyjára Dean bánatosan, majd megcsiklandozta kiskori önmaga hasát, mire gyermek énje vidáman felkacagott.

– Nem fog hiányozni? – kérdezte Cassie boldogan mosolyogva. Az biztos, hogy ilyen sem történik sok mindenkivel, de az ő családjuk már csak ilyen. Az egyik lehetetlen dolgot halmozzák a másikra. Ezért aztán náluk még olyan is előfordulhat, hogy a jövőből jött Dean megcsiklandozza a saját baba énjét, és az ezt jól tűri, sőt igazán derűsen. De ha ő képes volt beleszeretni az ősbe, akivel kapcsolatban az első találkozásukkor azt hitte, hogy ez lehetetlen levakarhatatlan alak, akkor mégis min kéne meglepődnie? Az semmiképpen sem, hogy ezen nézetéről továbbra is megvan győződve, csak most már szeretett tud gondolni ezen megállapítására.

– Hogy láthassam saját magamat babaként? Kissé horrorisztikus, de még mindig jobb, mintha a többieket látnám – borzongott meg látványosan már csak a lehetőség miatt is Dean igencsak látványosan. Lucas – Lorennára tekintettel, aki képes lenne szappannal kimosni a száját – halkan szitkozódni kezdett. Eliot megengedett magának egy teátrális sóhajt, mintegy jelezve, hogy unokafivérétől nem is várt mást. Még Eliza, nos ő kinyújtotta a nyelvét, de jövőből jött rokonai egyértelműen tudták, hogy valójában ez felért egy középsőujj mutogatással.

– Nem is tudom, hogy fogjuk kibírni – ismerte el Kol, arcán csibészes fél mosollyal.

– Valahogy csak sikerülni fog, főleg csatlakozással – kacsintott egyet fia amolyan összeesküvő módon. Jelezve, hogy apja reményei a sok gyerekkel kapcsolatban, ami még a születésekor fogalmazott meg nem olyan lehetetlennek.

– Dean! – tromfolta le őt egyszerre Lucas, Eliot és Eliza. Meglehetősen egybehangzóan, mert ha nekik sem szabad, akkor neki se. Főleg neki, mert korábban is ő volt az, aki kifecsegte a dolgot, amiről azt mondták, hogy nem teszik.

– Igen? – nézett rájuk ártatlanul a szólított, mintegy jelezve, hogy ő aztán soha, de tényleg soha sem tenne ilyet. Ami igaz is volt. Bizonyos fokig legalábbis. Mert soha sem tett volna ilyet alapos megfontolás előtt, de most minden szavát alaposan átgondolta és úgy vélte semmi gond nem lesz. Főleg, mert minden próbálkozásuk ellenére ő tisztában volt a többiek hasonló trükkjeivel.  

– Ugye véletlenül sem árultál el semmi olyat, amit nem kéne? – kérdezte Eliza csípőre tett kézzel.

– Én? Soha! Hiszen ismersz – vetett rá egy lefegyverző mosolyt Dean.

– Az én dédunokám! – büszkélkedett Lorenna hevesen.

– Az már egyszer biztos, de szerencsére nem rád hasonlít – horkantott fel Damon nem kevés megkönnyebbüléssel a hangjában, miközben szorosan fogta Annabell kezét, mert úgy vélte, hogy nemsokára tőle is kell búcsúznia és arra még egyáltalán nem készült fel. Ugyanis a gyerekek, nemsokára megszületnek, így újra láthatja majd őket – nem mintha megbékélt volna azzal a gondolattal, hogy egy valóságos férfi Rebekah éljen a közelében –, viszont, ha a nő visszatér a Túlvilágra, akkor nem sokszor láthatja majd ismételten. 

– Majd a lányunk – mosolyodott el Ric büszkén.

– Az már egyszer biztos – mormolta Dean.

– Ugye nem fogok unatkozni, ha nagy leszek? – kérdezte Ann kétségbeesetten, mintha ez olyan hatalmas probléma lenne a számára.

– A mi családunkban? Kizárt, nővérkém, az egyszerűen kizárt – tagadta a jövőből jött fiú hevesen és megborzolta a lány haját.

– Aztán semmi Damon–féle terv – kérte Stefan nyomatékkal, mintha több ilyet már elviselni sem bírna.

– Semmi baj sincs a terveimmel – ellenkezett az idősebb Salvatore hevesen és vett egy szemrehányó pillantást az öccsére.

– Hát persze, semmi – mosolygott rá az édesapjára Cassie kedvesen és Kol vállának dőlt. Dean nézte a szüleit és kék szemei ellágyultak. Tudta, hogy sok mindenen mentek keresztül különösen mostanában, mégis ennek ellenére elszakíthatatlan egységet alkottak. Szinte nem is tűnt olyan hihetetlennek az, hogy ők billentették helyre a természetegyensúlyát. Erre születtek, hogy találkozzanak, és boldogok legyenek együtt.

– Tudod hogyan kell végrehajtani a varázslatot? – érdeklődte Eliot udvariasan Moira felé fordulva, viszont a válasz más szájából hangzott el.

– Természetesen – közölte Dean, mintha ez a világ legmagátólérthetődőbb és teljesen egyértelmű cselekedete lett volna. Az ő részéről az is volt.

– Végig tudtad – nézett rá hirtelen ébredett gyanúval Lucas összehúzott szemmel, mert igazából nem értette, hogy ez a lehetőség miért is nem jutott eszébe.

– Meglehet! – próbált szerénykedni Dean. Egyértelműen nem ment neki, de ez tulajdonképpen nem is vallott volna rá. Szerette a maga módján intézni a dolgokat és ezzel az egész helyzettel kapcsolatban is úgy vélte, hogy jól döntött. Mert a jövőjük ellenére másként is előfordulhatott volna, de szerencsére minden úgy ment, mint a karikacsapás. Már persze, ha a nagy egészet nézzük és nem a széleket.

– Végig tudtad, és nem mondtad el nekünk – mondta Lucas egyre felháborodottabban. Jóval finomabb modora ellenére Eliot is hasonlóképpen gondolta, csak ő nem fogalmazta meg a gondolatait, ha azok már úgyis elhangzottak.

– Kérdeztétek egy szóval is? – kíváncsiskodott Dean. – Nem, arra biztosan emlékeznék, szóval, ha tudtátok, ha nem ez így van – válaszolta meg a saját kérdését minden gond nélkül gunyorosan.

– Szerintem Lucas úgy értette, hogy értékeltük volna, ha megosztod velünk ezt az információt – szólalt meg Eliot, mert most jobb volt, ha ő szólal meg, mint a másik érintett, mert abból nem származott volna semmi jó.

– Értem – bólintotta unokafivérük kedélyesen.

– Egyébként erre igazán gondolhattatok volna – szúrta közbe a saját véleményét Eliza lesajnálóan. A maga részéről végig sejtette, hogy erről van szó.

– Miért? – értetlenkedett Klaus. Egyértelmű volt, hogy eddig bírt csendben maradni, nála már ez is nagy szó volt, de legalább megadta a lehetőséget, hogy a szülők elbúcsúzzanak, mielőtt ismét folytatja a jövő kifürkészése iránti szélmalomharcát.

– Tudjátok, mennyire szeret varázsolni, szerintetek mégis hogy kerültettek ide? – kérdezte Eliza nyersen. Ez tényleg annyira egyértelmű volt!

– Moira volt – válaszolta Kol a nő felé bökve az ujjával, aki szinte lehetetlennek tetszett, de továbbra is normálisan nézett ki és kecsesen felvonta a szemöldökét a felelt hallatán. Lehet, hogy már nem egy ijesztő kísértetük lesz, hanem egy teljesen normális? Nem is tudta melyik lehetőség az ijesztőbb.

– Meg? – buzdította őket a nő, majdhogynem kedvesen.

– Nem tehetted! – motyogta halkan Eliot unokatestvére tekintve, szinte kapásból kizárva ezt a lehetőséget. Mégis…

– Én? Mégis micsodát? – adta ezúttal az értetlent Dean.

– A varázslat! Te tetted! Gondolhattam volna! Sőt tudtam! – morogta Lucas ingerülten.

– Nem – tagadta nagyon is méltóságteljesen. Mindennek ellenére hittek neki, de csak azért, mert nagy szerencséjére azt már nem fűzte hozzá, miszerint tisztában volt azzal, hogy ide fognak kerülni.

– Gyanús vagy te nekem – jegyezte meg Eliza makacs kifejezéssel az arcán, mert azt ugyan könnyen elfogadta, hogy a másik tudja a varázslatot, viszont az már más kérdés, ha tudott is róla.

– Csak tedd túl magad rajta – jelentette ki Dean feszülten.

– Akkor mehetünk? – kérdezte végül Eliot közömbösen. Ezt később is megbeszélhetik, méghozzá szabadon.

– Egy pillanat! – mondta Dean. Gyorsan megölelte a dédanyját, megveregette Ric karját és vele kapcsolatban még féket is tett a nyelvére, és nem mondta neki, hogy idén karácsonykor ne másszon létrára, mert leesik és kitöri a nyakát. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy tudta, nagyapja akkor reggel add majd neki a véréből, mert a történelem tanár megvágja majd magát. Méghozzá egy porcelánangyallal. Ez Ric formája, de tényleg! Kezet fogott Stefannal, őt sem figyelmeztette a jövőjére, melybe hamarosan beköszönt a szerelem, méghozzá olyan helyről ahonnan egyáltalán nem is várná. Aztán nagyapját szorosan megölelte, végül a nagyanyja következett, aki bár nem mutatta, de unokája tudta, hogy le van törve és bánatos.

Vetett Moira–ra egy pillantását, aki cinikusan elmosolyodott, jelezve, hogy rábízza a döntést. Dean természetesen szándékosan hagyta a végére a nagyanyját, mert miközben megölelte egy mondatott közölt vele, de az szinte felért az egész világgal.

– Cassandra soha nem akarta, hogy visszatérj a túlvilágra, Neked itt a helyed – búcsúzott Dean egy kacsintás kíséretében, majd megfogta jövőből jött rokonai kezét és egy villanás kíséretében eltűntek. Mindenki azt a helyet nézte, ahol az előbb még ott voltak egész addig még meg nem hallották Annabell zokogását, aki Damon nyakába csimpaszkodott. Először azt hitték baj van, de aztán megértették mit is mond a nő.

– Maradhatok, maradhatok – ismételte egyre hevesebben.

– Akkor feltételezem hozzám jössz feleségül – mormolta a vámpír nem törődve a közönségükkel.

– Örökké – mormolta Annabell továbbra is sírva és megcsókolta a vámpírt, aki a lánya apja volt. Méghozzá milyen jó!

Moira mosolyogva nézte őket. Végre mindenki boldog és semmi sem fenyegeti őket. Ideje, hogy megvigye az örömhírt a szüleinek, akik a Túlvilágon várták, de előtte jobb lesz, ha megnézi a jövőt is. Biztos, ami biztos és tudta, hogy rendkívül szórakoztató lesz, ami ott rá vár.