A megbocsátás ösvénye 2. fejezet

Ébredés

Kol újfent Mystic Falls felé tartott saját maga legnagyobb mérgelődésére és egyáltalán nem értette, hogy mégis miért is teszi ő ezt. Emlékezett arra, ahogy a végtelennek tűnő álmából milyen lassan kezdett ébredezni, ahogy a körülötte lévő világot is egyre jobban érezte. Először nem igazán tudta, hogy mi is történt vele, majd eszébe jutott az utolsó emléke. Ami nem volt más, minthogy legidősebb testvére leszúrja őt a fehér tölgy hamujába mártott egyik ezüst karóval. Kol lassan kinyitotta mogyoróbarna szemeit és egyből az álmában folyamatosan fel-felvillanó smaragd szempárt kereste. Azonban a vágyott szemek helyett csak Elijah barna szemeivel találkozott a pillantása. Egyszóval nagyon is kiábrándító volt az ébredése első pillanata és ez utána még egy jó darabig rá is nyomta a bélyeget a hangulatára. Persze szinte egyből kiderült, hogy Elijah valóban megmentette őt, mármint a folyamatos álomvilágtól. Amiért Kol igencsak hálás volt, de egyértelműen nem állt szándékában megtorlatlanul hagyni, amit Klaus tett vele. Mint később megtudta testvére több mint száz évet vett el az életéből és lehet, hogy az örökléthez képest ez kevésnek számít Kolnak nagyon is fontos lett volna. Így testvéreivel összefogva támadtak Klausra. Legidősebb testvérük arra hivatkozott, hogy a saját érdekükben tett azt, amit. Kol nem értette, hogy az miért is szolgálná az ő érdekét, hogy bátyja leszúrva egy koporsóban mindenhová magával cipelő őt is és a többieket is, ám mielőtt a fiatalabb ős hangot adhatott volna véleményének megjelent Esther. Vagyis a közös édesanyjuk, aki ezen elnevezésre sem régen, sem most nem szolgált rá. Aztán a nő azt hangoztatta, hogy most már egy család lesznek és mindent megbocsát nekik. Kol valahogy igazán nem tudod hinni neki. Elvégre, ha a nő képes volt vámpírrá tenni őket Mikaellel együtt, akkor ezen, mit változtatott volna ezer év a túlvilágon? Természetesen semmit. De Kol erről inkább mélyen hallgatott és próbálta felvenni az új évszázad ritmusát és életvitelét, ami nagyon is a kedvére való volt. Esther persze, hogy valóban kifejezze jó szándékát, egy bált rendezett családjuk újra egyesülésének örömére. Finn, mint anyjuk kis kedvence szó nélkül támogatta a nőt. Rebekah lelkes volt, hogy ezer év után újra egy család lehetnek és ennek érdekében mindent megtett azért, hogy a dolgok remekül menjenek. Elijah Kolhoz hasonlóan gyanakodva fogta a nagy megbocsátást, amit Esther úton-útfélen hirdetett nekik. Klaus pedig nem tudta, hogy mit is kéne gondolnia. Először is, mindig is ezt várta, hogy testvéreivel végre valóban egy család legyenek és ezért aztán nehezére esett elfogadni azt, hogy minden rendben van. Félt attól, hogy mindez illúzió és a végén egyedül fog maradni, a családja nélkül. Esther már a bálon kimutatta a foga fehérjét, mivelhogy egyáltalán nem bocsájtott meg ő semmit. Hanem a Bennett vérvonal varázserejét felhasználva, valamint a hasonmás Elena Gilbert vérének a segítségével összekötötte gyermekeit annak érdekében, hogy megölje őket. Azért, hogy végleg el tudja pusztítani azokat, akiket ezer évvel ezelőtt teremtett a természet egyensúlyának megbontásával. Finn kivételével azonban egyik gyermeke sem vágyta a Túlvilági létet, így végül aztán megoldották az ellenük törő problémát. Az anyjuk visszakerült a Túlvilágra, Finn pedig csatlakozott hozzá. Testvérei nem is igazán bánkódtak miatta, mert tudták, hogy ez volt számára a legjobb megoldást, elvégre soha nem szerette ezt a fajta életet, amit megadatott nekik. Kol, ezután, elhagyta Mystic Fallsot és elhatározta, hogy többé egy bálra sem megy el, főleg nem olyanra, amit testvérei valamelyike szervez. Mivel a csúfos végkimenetel egészen bizonyosan teljesen garantált volt.

Kolnak ébredés óta eltelt szinte minden egyes pillanatában felrémlett a smaragd szempár. Annak ellenére, hogy csak egyszer találkozott annak tulajdonosával, mégis mindent tudni akart róla. Attól kezdve, hogy hol született, hol nőt fel, férjhez ment e, és lettek e gyermekei, mert Kol abban nem igazán reménykedett, hogy a nő még életben van, de legalább tudjon meg róla mindent és akkor talán nem fogja őt kísérteni az emléke. Annak a titkos vágynak a képe, hogyha Klaus, akkor nem küldi őt ideiglenesen hosszú álomra, akár másként is alakulhattak volna a dolgok közte és Amanda között. Tehát saját maga megnyugtatása érdekében New Orleans felé vette az irányt. Remélve, hogy ott választ kaphat azokra a kérdésekre, melyek felmerültek benne. New Orleans, ugyan úgy nézett ki, ahogy emlékezett rá, persze a modern világ sok mindent megváltoztatott benne, de mégis a hangulat ugyan az maradt, ahogy az emberek sem változtak semmit. Az ős, hogy keresését elkezdje először emlékeibe merülve ment abba a házba, ahol testvéreivel az ezerkilencszázas évek fordulóján lakott, és ahol először és utoljára találkozott Amandával. A ház teljesen ugyan úgy nézett ki, mint akkor. Mintha még ma is itt élnének. Kol tudta, hogy Klaus vagy Elijah nyilván rendben tartja a házat, és nem engedi azt, hogy az elhasználódjon, elvégre sok boldog emlék kötötte őket ide. Már persze, ha nekik vannak közös és nem mellesleg boldog emlékeik. Levette a leplet a nagy tükörről, és felrémlett előtte, ahogy aznap ő és Rebekah szokásuk szerint vitatkoztak közvetlenül a bál előtt. Valahogy soha nem tudta megunni, amikor húgával vitázott, valamint szinte elvárás volt, hogy Elijah rájuk szóljon és megmondja nekik, hogy viselkedjenek. Mire válaszként ő és Rebekah vérig sértődtek, de egy kis ideig valóban befejezték a civakodást, hogy egy sokkal alkalmasabb pillanatban ott tudják folytatni, ahol abbahagyták. Klaus meg bár mindig türelmetlen és unott volt az ilyen alkalmakkor testvérei tudták, hogy szereti, amikor veszekednek, mert legalább együtt voltak. Kol mindig is szinte kézzel foghatóan érezte, ahogy legidősebb testvér óvta őket és vigyázott rájuk. Legyen szó akár Mikaelről vagy bárki másról. Mert megfogadták, hogy mindig ott lesznek egymásnak. És ő aztán minden áron betartja, amit ígér, akkor meg főleg, ha valaki nem úgy tesz, ahogy ő akarja, gondolta Kol. Még mindig fájdalmasan érintette, hogy Klaus elvakult dühében, hogy ellentmondott neki képes volt és leszúrta őt. Mert mindig könnyebb volt ezt az utat választania, minthogy véletlenül elhagyják őt. Pedig Kol tényleg nem akarta végleg elhagyni őt, csak egy kis ideig távol lenni tőlük. Igaz, hogy nem ragaszkodott hozzá annyira, mint Rebekah és nem hallgatott minden szavára, mint Elijah, de szerette Klaust. Ám az, amit vele tett, az több volt, mint amit meg bírt bocsájtani. Akkoriban csak egy kicsit akart távol lenni tőle, hogy megismerje Amandát, hogy egy kicsit talán boldog legyen. Igaz lehet, hogy elrontotta volna, elvégre ő igazán nem az a fajta, aki otthon van a kapcsolatokban, mégis ebben az esetben – egyetlen egyszer ezer éve alatt – meg akarta próbálni. De Klaus nem engedte és így elvágta előtte az utat a választás terén. Kol pedig nem állhatta, ha valaki, legyen az akár valamelyik testvére, akár más parancsoljon neki. Valamint most is ugyan az ment, mint akkor. Klaus kiadta nekik, hogy mit tegyenek és nem tűrt ellentmondást, ezért Kol otthagyta őt, meg Rebekáh-t, mivel tudta, hogy Elijah is távol lesz egy ideig, mert ő sem bocsájt meg egykönnyen. Nem úgy, mint húguk, aki bár lehet, hogy kéretni fogja magát, meg bosszús lesz, mégis ott marad Klaus mellett, ahogy mindig is tette. Mert egyszerűen szüksége volt rá, valahogy nem tudott függetlenedni legidősebb testvérüktől.

• Nevetségesek vagyunk mindannyian – vágta öklét mérgesen a tükörbe Kol. A szilánkok ezer felé repkedtek körülötte, de az őst, ez cseppet sem érdekelte. Lehajtott fejjel állt a törött tükör előtt és lassan teljesen széthullott családját, valamint a soha nem létező boldogságukat sajnálta.

Kol megérkezése utáni második nap először is alaposan körülnézett a városban, hogy megnézze valóban annyira ugyan olyan maradt e minden, mint ahogy azt ő gondolta, vagy változott e egyáltalán valami, és ha igen akkor mennyire. Az ismerős, ismeretlen utcákat járva Kol elmerengve gondolt arra, hogy most mit is kéne csinálnia. Elvégre idejött, hogy megnézze mi történt Amandával, na és utána? Remélhetőleg ugye megszabadul attól, hogy folyamatosan újra és újra a nő szemeit lássa, legyen akár ébren, akár nem. Aztán úgy tervezte, hogy egy kis ideig utazni fog. Megnézi mi változott szerte a világban az alatt a több mint száz év alatt még ő aludt. Aztán, ha kellőképpen sok idő eltelt, akkor felkeresi majd Klaust és Rebekáh-t, hogy újra egy család legyenek, mivel sejtette, hogy Elijah addigra már rég testvéreik mellett lesz, ugyanis fiatalabb bátyja mindig is könnyebben bocsátott meg Klausnak. Talán majdnem olyan gyorsan és meggondolatlanul, mint Rebekah. Igaz Elijah minden volt csak meggondolatlan nem, kivéve akkor, ha Klausról volt szó. Mert akkor kissé hajlamos volt másként szemlélni a világot. Mindenesetre Kol tudta, hogy teljen el akár pár év, akár pár évszázad egyszer úgyis újra egy család lesznek. És ugyan ott folytatják majd a veszekedéseiket Rebekáh-val, Elijah ismét békebíró lesz közöttük és Klaus újra úgy tesz, majd, mint aki bosszankodik azon, amit ők ketten tesznek. Persze ez függ attól is, hogy mit tudok meg, gondolta Kol. De úgy hitte bármit is fog megtudni Amandáról, az nem igazán fogja megváltoztatni, vagy befolyásolni az elképzeléseit, valamint testvére lehet, hogy megpróbál, majd közeledni hozzá, akkor sem fog ilyen hamar megbocsátani neki. Később be kellett látnia, hogy mindkettőben tévedett.

Mikor negyedik nap volt New Orleansban Kol úgy gondolta, hogy ideje lesz végre utána néznie Amandának. Annak ellenére, hogy csak egy keresztnév, valamint a személyleírás állt rendelkezésére mindenre elszántan vetette bele magát a kutatásba, ami egyébiránt nagyon is idegen dolog volt tőle. Elvégre az ilyesmit mindig is Elijah végezte. Kol, ha tehetett mindig kibújt ez alól, ám most a saját érdeke miatt mégis megtette. Ezért tehát elment a szükséges hivatalokba, valamint a levéltárba, hogy mindent megtudjon a nőről. Ellopta onnan a szükséges adatokat, majd a házban – egész pontosan Klaus régi dolgozószobájában - alaposan áttanulmányozta őket. Megtudta, hogy a nő itt nőtt fel New Orleansban. Szülei, bár nem voltak kimondottan az előnyös réteg tagjai lányuk sikeres házassága révén sokra vitték. Az esküvőre egyébként még nem sokkal az ő halála előtt került sor. Megtudta, hogy Amanda férje egy katonatiszt volt, akire látásból még ő is emlékezett és Elijah figyelmeztetésére – és a fickó élete megőrzése érdekében - még kerülte is őt, mivel az egy idióta volt. Egyértelműen a rosszabbik fajtából. Abból, amelyik kívülről mindenkinek adja a gáláns úriembert, de belülről ösztönből fakadóan velejéig romlott, erőszakos alkat. Kol maga sem volt ártatlan báránykának mondható, de az ilyen fajta emberektől egyszerűen undorodott. Mert ő legalább soha sem próbálta megjátszani magát, hanem mindig is úgy tett, ahogy az éppen adott érdeke vagy családja megkövetelte, de az ok nélküli alakoskodást gyűlölte. Ezen gondolatai elkerülése érdekében folytatta tovább az olvasást. Az előbbiek miatt igazán nem lepődött meg azon, hogy Amanda sokat volt kórházban. Ahol általában arra hivatkoztak, hogy szervezete nagyon gyenge, de Kol sejtette az igazságot. Mert azaz energikus, bár nyilvánvalóan szomorú nő, akit ő látott aznap este határozottan nem volt gyenge, hanem nagyon is életerős. Ezért tudta, hogy valójában a nőre nyilván a férje emelte kezet és persze elnézték neki. Nem törődtek azzal, hogy mennyire rossz is lehet ez a nőnek. Az egyik ilyen alkalomra akkor került sor, amikor a nő terhes volt. Kol a dátumot látva, tudta, hogy ő már akkor javában aludta kéretlenül ráerőltet álmát. A nő belehalt a szülésbe, mert a férje annyira megverte őt. Viszont a kisbabája túlélte. Egy kisfiú, aki az Albert névre hallgatott. Egy ideig az apja nevelte, de az egy balesetben életét vesztette, majd az árván maradt gyermek a nagyszüleihez került. A baleset egy kocsmai verekedés alatt történt, melyben megölték a férfit. Soha nem tudták meg ki volt a tettes, mivel a szemtanuk nem merték azonosítani az elkövetőt. Legalábbis Kol erre következtet a rendőri jelentésből, amit olvasott. Az élet fintora, hogy megkapta, amit érdemelt, gondolta Kol egy kis elégtétellel. Ezt követően utána nézett Albertnek. Az anyai nagyszülei orvosnak szánták a fiút. Azonban a tizennyolcadik születésnapja előtt újfent árva lett, mivel nagyszülei is meghaltak. Ennek ellenére megvalósította a hozzáfűzött reményeket és valóban orvos lett. Azonban később elesett a második világháborúban. Viszont előtte elvett egy nőt, aki szült neki egy fiút, aki a Jacob nevet kapta. Jacob apjához hasonlóan orvos lett, és szülőjéhez hasonlóan őt is egy háború ragadta magával, mégpedig a Vietnámi. Neki egy lánya született, Helen. Bár annak anyjával Jacob nem kötött házasságot. Azonban a gyermeket még halála előtt magáénak ismerte el. Az emberek túl könnyen halnak meg, gondolta Kol miközben az iratokat olvasta. Helen tizenkilenc évvel ezelőtt halt meg, amikor életet adott a lányának. Ismerős sztori, gondolta Kol Amandára és Albertre célozva. A lányról először Kol nem talált semmit. Még a nevét sem, de addig kutatott még meg nem tudta, hogy Amanda legutolsó leszármazottjának a neve Amélia. Izgatottan olvasott el mindent a lányról, bár képet nem talált róla. Azonban csalódni kellett. Ugyanis Amélia nyáron életét vesztette egy autóbalesetben. Remek, ennek aztán sok értelme volt, gondolta Kol száj húzogatva, mivel nem bánta volna, ha élve láthatja Amanda valamelyik leszármazottját. Valamit a várt megkönnyebbülés sem érkezett meg. Még mindig mindenhol Amanda smaragd szemeit látta. Ezért aztán, ideges tombolásba kezdett az ostoba iratokon és végül, hogy megnyugtassa magát kisétált a házból, hogy kiszellőztesse a fejét.

A lábai szinte önálló életre keltek és Kol egyszer csak azt vette észre, hogy betér abba a temetőbe, ahová Amandát temették, mint azt az iratokból megtudta. Végül aztán, ha már úgy is itt van alapon megkereste a nő sírhelyét, majd zavartan nézett a rajta lévő angyalra. El is kapta a tekintetét, amikor is észrevette, hogy Amanda mellé temették Améliát. A lány sírhelye szinte ugyan olyan volt, mint őséjé. Azzal az eltéréssel, hogy ezen volt egy kisebb búcsúmondat.

• Tudnunk kell megbocsátani – olvasta fel Kol szem forgatva. Ez már célzás volt a javából, gondolta az ős és a telefonja is csörögni kezdett.
• Mit tehetek érted Klaus? Vagy ezúttal telefonon keresztül szándékozol leszúrni engem? – szólt bele gúnyosan a telefonba.
• Kol, kérlek, megtenné, hogy későbbre hagyod a hibáztatásomat? – érdeklődte Klaus meglehetősen fáradtan.
• Azt sem igazán érdemled meg, hogy beszéljek veled, úgyhogy térj gyorsan a tárgyra – vágta rá Kol.
• Szeretném, ha haza jönnél – jegyezte meg Klaus.
• Hogy aztán újabb több mint száz éves időtartamra elaltathass azért, ha ellentmondok neked? Kösz, inkább kihagyom – válaszolta Kol szarkasztikusan.
• Elijah is itt van, ahogy Rebekah is, tartanánk egy bált… - próbálta felvezetni elképzeléseit Klaus.
• Azoktól azt hiszem már alaposan elvettétek a kedvem – fintorodott el Kol.
• Csak gyere haza…
• És tegyek úgy, mintha nem tetted volna azt, amit? Bocs nekem az nem megy!
• Kol… A testvérem vagy és szeretném, ha újra egy család lennénk. Rebekah hiányol téged…
• Ott vagy neki te is és Elijah is! Mire kellenék neki még én is?! – jegyezte meg Kol meglehetősen bosszúsan. Nem értette, hogy Klaus miért akarja, hogy ilyen hamar megbocsásson neki, viszont tudta, hogy nemcsak Rebekah hiányolja őt, ahogy ő sem csak húgát hiányolta. Ekkor Amélia sírkövére pillantott. Szinte automatikusan olvasta újra a rá vésett feliratot. Egyszerűen szánalmas ez az egész. Miért is jöttem én tulajdonképpen ide? Hogy megnézem egy számomra gyakorlatilag teljesen ismeretlen nő sírját? Miért akartam tudni, hogy mi történt vele? Azt hiszem túl sok ideig aludtam.
• Kol? Ott vagy még? – kérdezte Klaus remélve, hogy testvére meggondolja magát és haza tér hozzájuk, mert bár nem szándékozott bocsánatot kérni, attól még a sajnálatát azért ki akarta fejezni és remélte, hogy utána testvére meg fogja bocsájtani neki azt, amit vele tett.
• Lehet, hogy benézek egy kis időre és nagyon remélem, hogy nem kell majd megbánnom – felelte végül Kol kimérten.
• Nagyon örülök, hogy így döntöttél Kol és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogod megbánni – szögezte le Klaus elmosolyodva.
• Persze, persze – válaszolta Kol és letette a telefont. Tehát ezért is tartott ismét Mystic Falls felé, annak ellenére, hogy nemrég megfogadta magának, hogy sokáig a közelébe sem fog menni.