A megbocsátás ösvénye 1. fejezet

Végtelen álom

Kol Mikaelson nem igazán tudta, hogy hol is van, és bárhogyan próbált is felkelni egyszerűen nem ment neki. Olyan volt mintha végtelen álomba merült volna, ahonnan bárhogyan is próbálta nem volt menekvés. Ezért, hogy ez iránti zavarát palástolja a gondolatait a múltra összpontosította. Azon belül is arra, amikor az ezerkilencszázas évek fordulóján testvéreivel együtt New Orleans-be élt. Szerette azt az időszakot, valamint a város is a kedvencei közé tartozott. A jazz, a szórakozni vágyó emberek tömegei, ahogy mindenki úgy kezelte a másikat, mintha teljesen természetes lenne az, hogy ismerik egymást és mégse. Az ős már megélt pár évszázadot, de az emberek természetes érzéke, vagy jobban mondva kíváncsisága a másik felé, ami mindig is jelen volt hol mulatatta, hol bosszantotta. Általában persze inkább előbbiről volt szó, mivel igazából annyira nagyon nem érdekelte mások véleménye. Viszont azt szerette, ha csodálva bámulták őt. Persze nem volt éppenséggel hiú – legalábbis önmaga véleménye szerint -, hanem csak egy kicsivel több egészséges önbizalma volt, mint az átlagnak. Kol nagyon élvezte azokat a pillanatokat, amikor estélyről estélyre jártak és mindenki őt és a testvéreit akarta megismerni, hozzájuk akart közelebb lenni. A nők felé mutatott kegyét sem vetette meg, mint mondjuk fiatalabb bátyja, Elijah. Aki mindig is a legudvariasabb volt testvérei közül. Persze ha szükséges volt legidősebb testvére Klaus is úgy viselkedett, mint Elijah, de inkább fiatalabb öccse viselkedés állt közelebb a szívéhez. Rebekah a legkisebb, valamint az egyetlen lány testvér Kolhoz és Klaushoz hasonlóan élvezte azokat a pillanatokat, amikor körülvették őket, sőt ő is kihasználta a kínálkozó lehetőségeket, amik mindig felmerültek. Ám bárhogy viselkedtek, bármit cselekedtek is, mindenki elnézte nekik, mert az emberek szívük leges legmélyén végül is sejtették, hogy ők nem olyanok, mint az átlag. És bár félelmüket előttük nem mutatták ki, az mégis ott volt. Elhallgatva és ki nem mondva, de ott lebegett a társaság köreiben. Ki jobban hitt benne, ki kevésbé. Akármelyik csoportba tartoztak is, soha nem mondtak nekik ellent, pont azért, mert valójában nem akarták ténylegesen tudni, hogy ők azok, amiknek hiszik, vagy éppenséggel csak sejtik őket. Ez alól csak egy személy volt kivétel és Kol azon kivételes alkalmak egyikén ismerte meg őt, amikor ők voltak a házigazdái az estélynek. Az ilyen alkalmak általában ritka számba mentek, de előfordultak. Leggyakrabban azon oknál fogva, mert Rebekah unatkozott és addig nyaggatta két legidősebb testvérét még azok valamelyike bele nem ment abba, hogy ők legyenek a házigazdák és előbb utóbb mind Klaus, mind Elijah áldását adta, mert ha nem, akkor húguk még a szokásosnál is kiállhatatlanabban és morcosabban viselkedett. Pont úgy, mint ahogy egy durcás gyerek, aki nem kapja meg az, amit akar, de persze Rebekah egyébként is mindig így viselkedett, azonban volt egy határ, ami után testvérei egyszerűen már nem tudták, hogy mit is kéne kezdeniük vele. Tehát Rebekah ilyesfajta heves viselkedési hullámainak az elkerülése érdekében testvérei rövid, ám annál sokkal hosszabbnak tűnő idő után megtették azt, amit a szőke hajú lány kért, vagyis jobban mondva követelt. Voltak olyan alkalmak is, amikor azért voltak ők a házigazdák, mert Klaus éppenséggel pont fényezni akarta magukat – vagy inkább saját magát - és ezen oknál fogva hívott meg mindenkit valamilyen kivételesen különleges alkalomra hivatkozva. Egyszóval ha ők rendeztek valamilyen eseményt, akkor a meghívottak közül mindenki kutya kötelességének érezte azt, hogy elmenjen, és tiszteletét tegye náluk. Aki meg nem volt rajta a listán az bánkódhatott, hogy lemaradt róla és a társaság is más szemmel nézett rá után. Elvégre, akit nem hívnak meg egy ilyen fontos eseményre, akkor az a személy egyszerűen nem számít.

Azaz estély is hamar elérkezett és mindenre számítottam csak arra nem, ami később megtörtént, gondolta Kol továbbra is a múlton töprengve. Emlékezett rá, hogy a vendégek megérkezése előtt - mint ráérő idejében legtöbbször – akkor is a tükör előtt nézegette magát, hogy még pompásabbá tegye szerinte egyébként is tökéletes megjelenését. Mellette húga toporgott és szinte félre lökte legfiatalabb bátyját, hogy ő is szemügyre tudja venni magát a tükörben.

• Ha lehet, ne kapjatok össze egyetlen egy tükrön, amikor a házban van még több tucat – jegyezte meg a lépcsőn lefelé sétálva Klaus.
• De ez a legnagyobb és nem várhatod el tőlem, hogy azokban nézegessem csodálatosságomat, mikor ebben látszódom a legjobban – válaszolta Kol.
• Szerintem, ami a te szobádban van az sem egy aprócska darab – szúrt közbe Rebekah. – Egyébként is nem is értem miért szurkálódsz, elvégre közülünk neked van annyi belőle, mint égen a csillag – tette még hozzá durcásan.
• Nekem azért van sok, mert szükségem van rájuk. Neked meg azért van kevés, mert ha nem tökéletes a megjelenésed, akkor összetöröd őket és ez szerintem nagyon is sokszor előfordul a te esetedben – reagált le húga megjegyzését Kol. Rebekah erre fújtatva nézett rá testvérére.
• Már megint itt tartunk – sóhajtott Klaus türelmetlenül. Néha nagyon unta azt, amikor Kol és Rebekah szokásukhoz híven szinte sportot űztek egymás piszkálásából, valamint ilyenkor hajlamosak voltak túldramatizálni a helyzetet. Jó példa volt erre a tükör probléma, ami egyébként sajnálatos módon igencsak visszatérő jelenség volt a veszekedéseik alkalmával. Minden egyes veszekedés szinte ugyan úgy kezdődött és ért is véget. Vagyis Kol nézte magát a tükörben, Rebekah piszkálta, Kol visszaszólt, Rebekah hasonlóan tett és végül szinte egymásnak ugrottak. Azért csak szinte, mivel az ilyen alkalmakat Elijah mindig megelőzte és a maga diplomatikusan határozott módján rendet tett a két civakodó között és rájuk szólt, hogy viselkedjenek. Azok duzzogtak ugyan, de teljesítették fiatalabb bátyjuk óhaját. Ebben az esetben ez az alkalom sem volt más, mint a többi.
• Kol, Rebekah nemsokára itt lesznek a vendégek. Remélem, megkérhetnélek titeket arra, hogy halasszátok későbbre a nézeteltéréseitek tisztázását – mondta Elijah halkan, ám annál határozottabban. A hatás ennek ellenére nem maradt el. Kol és Rebekah a szoba két ellentétes végébe vonultak és mindketten morcos hallgatásba burkolóztak, de legalább már nem veszekedtek. Elijah tudta, hogy az est végére, ha a nagyközönség előtt nem is, de utána még minden bizonnyal számíthat tőlük a folytatásra, de addig is legalább mások előtt nem csinálnak cirkuszt. Klaus közben felemelt egy pezsgős poharat és miközben belekortyolt végig futatta a szemét három testvérén. Szerette, amikor együtt voltak. Valamint bár türelmetlenek és unottnak mutatta magát, a veszekedéseik alkalmával valójában boldog volt. Már persze nem azért, mert testvérei néha mindenféle, csip-csup, kis apróságon képesek voltak összekapni, hanem azért, mert mindennek ellenére itt voltak egymásnak még ennyi idő eltelte utána is és csak ez számított. Tudta, hogy már nem maradhatnak sokáig New Orleans-be, szándékai szerint ez lesz az utolsó este, amit itt töltenek és utána tovább állnak. Mivel nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy Mikael megtalálja őket és levadássza mindnyájukat. A hibrid mélyen bízott abban, hogy eljön a nap, amikor megölik a rájuk vadászó férfit, de addig is bármi áron megvédi testvéreit, ha akarják, ha nem. Elvégre a vér kötelez.

Kol gondolatai ezután már ténylegesen az estélyre összpontosultak. Az volt az első és egyben utolsó pillanat, hogy találkozott vele. Emlékezett rá, hogy szokása szerint a tömeget járta, akik közül néhányan mellé lépetek és érdeklődtek hogyléte felől, még más elkerülte őt. Mindig ez volt és általában a legidegesítőbb nők és férfiak találták meg őt és csacsogtak neki össze-vissza. Amire ő szokása szerint egyáltalán nem figyelt, viszont megállt, hogy végig tudja pásztázni a tömeget, hátha talál valaki olyat, aki felkelti az érdeklődését. Mogyoróbarna szemeit végigfutatta a tömegen, elsőre senki érdekeset sem talált, így ezután már lassabban és valamivel alaposabb figyelte meg az embereket. Pont mielőtt végleg feladta volna keresését, akkor találkozott a pillantása egy érdeklődő, valamint igencsak bánatos smaragd színű szempárral. Aki mikor tekintetük összetalálkozott utána szinte egyből elpirult és lesütötte a tekintetét. Kol elvigyorodott és egyből célirányosan kiszemelt áldozata felé vette az irányt. Közben alaposan szemügyre vette a nőt. Az halványkrémszínű ruhát viselt, nem a legkihívóbbat, de nem is volt túlságosan visszafogott. Nagyon világos szőke haja elegánsan volt feltűzve és enyhe smink keretezte szép metszésű arcát. Igazán bájos, talán inkább Elijah esete, mint az enyém, de a szemei tetszenek, ismerte el magában az ős és elhatározta, hogy megszerzi magának a nőt, ha törik, ha szakad. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, hallotta, hogy az vidáman társalog valakivel. Kolt ez nem igazán érdekelte, mivel tudta bárki is legyen az illető, ha meglátja, hogy ő tart igényt a nő társaságára, akkor nyilván el fog tűnni, ha más nem, akkor ő majd gondoskodik arról, hogy így legyen. A nő hangja, bár nem volt másabb, mint a legtöbb emberé – csak egy egyszerű hang volt ez is a sok közül – mégis volt benne, valami magával ragadóan varázslatos. Mint a szemeiben. Mielőtt Kol odaért volna, akkor vette észre, hogy kivel is társalog éppen a célul kitűzött személy. Ez a személy pedig, nem volt más, mint Klaus. Kol el nem tudta képzelni, hogy testvére honnan ismeri a nőt, de nem szándékozott átengedni neki őt, akinek még a nevét sem tudta, csak hangját hallotta és a szemeit látta maga előtt bárhová fordult is.

• Bátyám lennél szíves bemutatni nekem ezt a káprázatos hölgyet, akivel társalogsz? – kérte fel Klaust a bemutatása közben már rövid csókot is hintett a nő keze fejére, ami az illendőbb időnél talán egy kicsivel hosszabb ideig tartott.
• Amanda, had mutassalak be az öcsémnek Kolnak, Kol ő itt Amanda – mutatta be egymásnak a két felet Klaus érdeklődve. Látta testvérén, hogy nagyon unja a ma estét, ami öccsét ismerve nem is igazán volt meglepő. Valamint észrevette azt a érdeklődő pillantást is amivel Kol az eddig vele beszélgető nőre nézett.
• Örvendek a szerencsének – mosolyodott el Amanda, szemei valamivel élénkebbek lettek, de egyébként nagyon szomorúnak látszott továbbra is.
• Kegyednek nincs vezetékneve? – kérdezte Kol, meglehetősen tapintatlanul, de tudni akarta és mit neki olyan dolog, mint az udvariasság?
• Természetesen van, de mi értelme elárulni mindent magunkról, ha cserébe csak árulást kapunk? – kérdezte Amanda bölcselkedve, ám szemei mély fájdalomról árulkodtak.
• Azt hiszem nincs – rázta meg a fejét Kol. – Honnan ismeri a bátyámat? – érdeklődte kíváncsian.
• Van egy közös ismerősünk – válaszolta a nő és ismételten elmosolyodott.
• Csakugyan és ki lenne az? – húzta fel a szemöldökét Kol kíváncsian.
• Nem hinném, hogy válaszolnom kéne erre a kérdésre – mondott ellent neki a nő, félénken, ám ott volt mögött a határozottan felhang.
• És semmivel sem tudnám meggyőzni arról, hogy változtassa meg álláspontját? – kérdezte az ős.
• Nem – felelte Amanda tényközlően. Kol nem sok olyan személyt ismert, aki ellent, mert volna mondani neki, akár akkor találkoztak először akár nem. Testvérei persze nem számítottak ebből a szempontból.
• Felkérhetem egy táncra? – kérdezte végül a nőtől Kol, hátha, majd közben lesz esélye tovább kíváncsiskodni.
• Örömmel – felelte a lány és az ős kezébe helyezte a sajátját. Azonban ekkor egy férfi tört be hívatlanul és csapott ok nélkül jelenetet. Na jó, oka az volt rá, mivel Rebekah kikosarazta őt és a férfi meg nem bírta elviselni ezt. Elijah egyből intézkedett arról, hogy minden a helyére kerüljön, de Kol és Klaus is odamentek, hogyha szükséges lenne, akkor ők is fellépjenek a hívatlan vendég ellen. Azonban Elijah már gyorsan és hatékonyan megoldott a felmerült problémát. Mire Kol visszaért oda, ahol Amandát hagyta, addigra a nő már eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Másnap Kol elhatározta, hogy megkeresi Amandát. Igaz nem tudott róla semmit a személyleírásán és a keresztnevén kívül, de határozott szándékában állt kideríteni. Mielőtt azonban kiléphetett volna a ház ajtaján egyenesen legidősebb testvérébe ütközött.

• Kol te meg hova igyekszel ennyire? Remélem, a csomagjaidat bepakoltad, mert indulunk, mégpedig most azonnal – jegyezte meg ellentmondást nem tűrően Klaus.
• Minek siettünk ennyire? Szerintem egy kis ideig még igazán maradhatnánk itt. Egyébként is nem értem, hogy miért parancsolgatsz te nekem – válaszolta Kol akaratosan.
• A bátyád vagyok, és te velem fogsz jönni – húzta össze a szemöldökét bosszúsan Klaus. Nem szerette mikor testvérei vagy bárki más ellentmondott neki.
• Nem, ha így akarod, akkor kényszerítened kell rá, mert önszántamból nem megyek el innen – vágta rá Kol. Egyszerűen kezdett elege lenni abból, hogy zokszó nélkül azt tegye, amit Klaus mond neki.
• Legyen, így, de te választottad ezt az utat nem én – válaszolta Klaus egyik kezét öccse vállára téve, a másikat pedig, a zakója zsebébe süllyesztette és rámarkolt a benne lévő tárgyra. Kol nem értette, hogy bátyja mire is készül most, viszont azt tudta, hogy ha valaki hát ő nem nyugszik bele a vereségbe, így tehát hátra akart lépni, de testvére erősen tartotta őt és a következő pillanatban Kol már csak azt érezte, hogy Klaus leszúrja őt a fehér tölgy hamujába mártott ezüst karóval. – Ne aggódj, vigyázok rád – hallotta még Kol és utána elnyelte őt ez a végtelennek tetsző álom. Ahol gondolatai között újra és újra megjelent előtte a smaragd szempár.