13. fejezet

Vallomások

Cassie, amint megérezte Kol ajkait a sajátján, kicsit megdöbbent, de szinte rögtön viszonozta a csókot. Kol ezt igencsak elégedetten vette tudomásul. A lány ajkai pont olyan puhák és lágyak voltak, mint ahogy azt elképzelte, sőt, talán még azt is jóval felülmúlta. Kicsit később megszakította a csókot, mert tudta, hogy Cassie-nek levegőre van szüksége. Mikor elváltak egymástól a lány arcát nézte, a csóktól kipirult, rózsás ajkai megduzzadtak és szemei a szokásosnál is jobban ragyogtak.

-        Gyönyörű vagy – mormolta a lánynak és megigazította egyik rakoncátlan barna tincsét.

-        Tudom, hogy arra játszol, hogy még jobban elpiruljak – bokszolt bele Cassie az ősvámpír vállába.

-        Attól még bevált – suttogta neki és újra megcsókolta. Tudta, most jött el a vallomások ideje, de úgy remélte azt még egy kicsit elodázhatják. Hát nem.

-        Kol, beszélnünk kell – mondta Cassie határozottan. Nehéz dolog úgy vallomást tenni valakinek, ha az mindenáron rá akarja tapasztani a száját a sajátodra, főleg, ha neked sincs ellenedre a dolog.

-        Igen, tudom – sóhajtotta az ős. Így nagyon nehezen későbbre halasztotta ajkaik játékát. - Ha nem gond őszinte leszek... – kezdte Kol, ám Cassie az egyik ujját a szájára tette, jelezve, hogy előbb ő akarja elmondani, amit akar.

-        Előbb én szeretnék mondani neked valamit. Rendben? - kérdezte komolyan. Kol válaszként megpuszilta a lány ujját.

-        Csak nyugodtan – fűzte hozzá kedvesen.

-        Kol, én... nem is tudom, hol kezdjem – bizonytalanodott el Cassie.

-        Talán az elején – ajánlotta Kol viccelődve és bátorítóan megsimogatta a lány haját.

-        Igen, az lesz a legjobb – bólintott rá Cassie. Kol érdeklődve várta a beszámolót. - Tudnod kell, hogy el akartam mondani neked, csak nem találtam rá megfelelő pillanatot. Így különféle nyomokat hagytam, amiből kikövetkeztethetted volna. De te, ha észre is vetted őket, nem nagyon figyeltél rájuk – magyarázta a lány. Kol halványan elmosolyodott ezt hallva, de inkább nem szakított meg Cassie-t. Hagyta, hadd mondja el amit szeretne. 

-          Amikor először találkoztunk és hazakísértél, nem engedtelek be. Vacilláltam. Elena is óvatosságra intett, aggódott értem. Most is aggódik. Utána volt az első közös vacsoránk. Jól éreztem magam. Másnap viszont halálra rémisztettél azzal, hogy félholtan a karjaimba estél. Amikor elláttam a sebeid, akkor fedeztem fel a petagrammos lövedékeket. Megrémültem, tudtam, hogy mérgezett. Így adtam neked az ellenszerből, amit még nagyi tukmált rám. Nem hívtam ki a mentőket, holott tudtam, hogy sok vért vesztettél, amibe egy ember már belehalt volna, vagy legalábbis közel lett volna hozzá. Te azonban hála az égnek túlélted. Aztán a nyakamon maradtál, amit én egyáltalán nem bántam. Jöttek a testvéreid és én megkedveltelek titeket. Aztán a Bál. Csodálatos volt, amíg el nem ájultam. De szeretném, ha nem hibáztatnád magad. A saját felelőtlenségem az oka, annak, hogy elraboltak és, mert nem figyeltem. Ha idejében figyelmeztetlek titeket, akkor talán minden másként alakult volna. Szóval a mondandóm lényege az lenne, hogy boszorkány vagyok – foglalta össze röviden és tömören a dolgokat Cassie.

-        Tudom – válaszolta Kol.

-        Hogy mondod? - csodálkozott a lány, de megkönnyebbült, hogy az ős végül mégis vette a neki küldött célzásokat.

-        Te is tudod, hogy én ősvámpír vagyok, én meg tudom, hogy te boszorkány vagy – vigyorodott el Kol, mert eszébe jutott, amikor süteményt csináltak a lánnyal, akkor a fakanál magától keverte a krémet, mikor Cassie hátat fordított. Lehet, hogy nem sok mindent vett észre maga körül, de Cassie-t folyton figyelte és így nem volt nehéz kiszúrni a neki szánt üzeneteket.

-        De honnan tudod? - húzta fel a szemöldökét Cassie érdeklődve. Vajon magától jött rá, vagy...

-        Igazából eddig csak sejtettem, az ellenszerrel lettem biztos benne – felelte Kol. Végül is a fakanál is elkezdhet magától mozogni, nemde? Na jó, nem. De annyira kényelmes volt úgy egymás mellett lenni, hogy tudták egymásról micsoda is a másik. Ennek ellenére saját magukat tudták hozni úgy is, hogy nem mondtak semmit semmi természetfelettiről.

-        Akkor miért nem kérdezted meg? - tette fel kíváncsian a kérdést Cassie.

-        Mert tudtam, hogy el fogod mondani, amikor úgy gondold – vont vállat Kol.

-        Sajnálom, hogy nem mondtam. Haragszol rám? – kérdezte bizonytalanul a lány.

-        Miért haragudnék rád? - kérdezett vissza Kol csodálkozva. 

-        Te bolond vagy – csóválta meg a fejét Cassie.

-        Semmi gond nincs azzal, hogy nem mondtad el, hogy boszorkány vagy. Érthető, elvégre én sem szoktam úton-útfélen hirdetni, hogy ősvámpír vagyok. – Cassie felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Na jó, szoktam, mert olyan vicces látni a rémült arcukat – nevetett fel gyerekes lelkesedéssel az ősvámpír. Cassie újra megcsóválta a fejét és végigsimított Kol arcán. Annyira régóta szerette volna ezt tenni, de eddig nem merte ilyen bizalmasan megérinteni őt. Nem zavarta, hogy Kol kicsit másként bánik az emberekkel vagy a természetfeletti lényekkel néha. Csak az, hogy itt van mellette és nem haragszik rá. Mit számít az, hogy bánik az ellenséggel? Ő tudta, hogy ez csak egy érzelemmentes maszk, ami ezer éve fent van neki. Ő pedig képes lesz bejutni alá és felszínre hozni az alatta rejlő embert. Ami ott van, csak fél, hogy a körülötte lévők megsebzik.

-        Örülök, hogy felébredtél – mormolta Kol még jobban magához húzva Cassie-t.

-        Én is. Egyébként hallottam, hogy azt mondtad, szükséged van rám. Nekem is rád – vont vállat a lány. Nem várt el, hogy Kol újra elmondja neki azt, amit akkor mondott, amikor eszméletlen volt. Tudta, erre még nem lenne képes, de most már legalább ő is elmondta neki, hogy hasonlóan érez.

-        Ez olyan kölcsönös dolog, nemde? - kérdezte Kol lazán, mintha nem épp arról beszélnének, hogy mennyire fontosak is egymásnak. Arra azért még nem volt kész, hogy szükség esetén azt a mondatot újra elmondja, ezúttal Cassie szemeibe nézve. De legalább most már tudta, hogy így érez. Ezt haladásnak könyvelte el. - Szóval, hogy sikerült eljutnotok a vámpírmentes barlangrészbe? - kérdezte kíváncsian az ős, elterelve ezzel a beszélgetés menetét. Cassie röviden összefoglalta neki az ott történteket.

-        A szökést, amit produkáltatok a kedves Elenával, még Houdini is megirigyelte volna – jegyezte meg Kol vidáman. És újra megcsókolta Cassie-t. Ki akarta élvezni a pillanatot, ahogy mindet, amit ezután a lánnyal fog tölteni. Számításait ezúttal az zavarta meg, hogy kopogtattak.

-        Kol, Klaus telefonált, nemsokára itt lesznek és utána a Salvatore panzióban fogunk találkozni a többiekkel – mondta az ajtó túloldaláról Elijah.

-        Niknek igaza van. Hangulatgyilkos vagy – nyitott ki az ajtót duzzogva Kol.

-        Megtennéd, hogy nem pimaszkodsz? – kérdezte Elijah, és Cassie felé fordult, aki öccse mellett állt. - Örülök, hogy jobban vagy – fogta meg egy pillanatra a lány egyik kezét bátorítóan.

-        Én is, Elijah – mosolyodott el a Cassie. - Gondolom, hallottad a beszélgetésünket – nézett rá komolyan a lány és közben azon gondolkozott, hogy vajon még mindig beszélnie kéne a férfival vagy most már Kollal tisztázták a legfontosabb dolgokat.

-        Igen, örülök, hogy megosztottad velünk ezt az információt és sikerült megmentenetek magatokat Elenával – mondta az idősebb Mikaelsson. Nem haragudott a lányra, tudta, milyen nehéz lehetett neki. Egy vámpírokkal teli városban nem mindig szerencsés közhírré tenni, hogyha valaki boszorkány. - Tudod, nemrég értesültem róla, hogy van egy boszorkány Cassandra vérvonalából, aki ugyanazt a képességet birtokolja, mint az őse. – Csodaszámba ment, hogy egyáltalán még fennáll Cassandra vérvonala, nemhogy van egy olyan leszármazottja, akinek ugyanaz a képessége, mint neki.

-        Igen, én vagyok az – húzta el a száját Cassie.

-        Látó vagy? - kérdezte csodálkozva Kol. Azt már tudta, hogy Cassie boszorkány, na, de, hogy látó? Hihetetlen.

-        Az vagyok. Egy ideig csak az leszek.

-        Ezt hogy érted? - kérdezte Elijah.

-        Az őseim csak úgy tudtak megmenteni, hogy elvették a boszorkányerőmet. Még egy gyertyát sem tudok meggyújtani – vont vállat Cassie, érdektelennek tettetve magát.

-        Sajnálom, kicsim – ölelte magához Kol Cassie-t. Önmagát is meglepte, hogy mennyire könnyen jött a szájára a kedves becéző szó, de valahogy olyan magától értetődőnek tűnt.

-        Igazán nem kell – motyogta Cassie, de kicsit könnyes volt a szeme. Fájt neki, hogy elvesztette az erejét és csak az „áldásos” látása maradt meg.

-        Elena készített reggelit – közölte Elijah, hogy elterelje a témát. Látta, hogy Cassie-t mennyire megviseli a dolog.

-        Remek, akkor menjünk reggelizni – húzta gyengéden az ebédlő felé Kol kedvesét. Érezte a lány fájdalmát, és tudta nem tehet mást, csak azt, hogy biztosítja őt arról, hogy mellette lesz. Ketten együtt megbirkóznak a dologgal és tudta, hogy a testvéreire is számíthat, valamint Elenára és kis csapatára.

Elena, mikor meglátta Cassie-t, felé sietett és szorosan megölelte. A két Mikaelsson előrement, hogy előkészítsék a reggeli terítékét. Nem akarták megzavarni a két lány beszélgetését.

-          Köszönöm Elena, hogy emlékeztél rá, hova tettem az ellenszert – mondta hálásan a hasonmásnak Cassie.

-          Szerintem kvittek vagyunk. Megmentettél engem, én pedig téged – mosolyodott el Elena. Barátnője nem így gondolta, hanem, hogy tartozik neki, de tudta, erről sehogy sem tudja meggyőzni a másikat. - Remélem nem baj, de vettem a ruháidból, meg én is öltöztettelek rád.

-          Nem baj, ha bármire szükséged van, csak szólj, és köszönöm azt is, hogy átöltöztettél. – mondta Cassie. - Hallom, csináltál reggelit. Ez igazán jól hangzik – húzta maga után a hasonmást a lány. Négyesben megreggeliztek. Elena felhívta Jeremyt, megkérdezni, hogy vannak. Elijah pedig csendesen és tapintatosan távozott az ebédlőből. Kol és Cassie lepakoltak az asztalról és a konyhába mentek. A lány ekkor vette észre a kissé megrongált konyhabútort.

-          Miért kellett szegény bútort bántani? – kérdezte panaszos hangon, de egyébként nem gondolta teljesen komolyan a kérdést.

-          Ideges voltam – vont vállat Kol. – Aggódtam érted – húzta magához a lányt.

-          Tudom – mormolta Cassie és beledőlt az ős karjaiba. Annyira jó érzés volt. Megnyugtatóan meleg. – Sajnálom. Azt hittem képes vagyok egyedül is megoldani. Tévedtem.

-          Még a legjobbakkal is előfordul – simított végi a lány haján Kol.

-          Még veled is? – kérdezte halványan elmosolyodva Cassie.

-          Ezer év alatt nem sokszor fordult elő, de egyszer vagy talán kétszer megesett. De ne mondd el a testvéreimnek – suttogta a lány fülébe összeesküvően.

-          Nem fogom – súgta vissza Cassie.

-          Szeretnék kérdezni tőled valamit – kérdezte tétován Kol. A lány mellett valahogy még mindig elment bóklászni a híres bátorsága valamerre.

-          Csak rajta – bátorította Cassie.

-          Arra gondoltam, hogy te meg én… szóval mi most… - mondta kissé esetlenül az ősvámpír. Már megint ez a félszegség. A kedvesem vagy-e, vagy sem? Mit nehéz ezen kimondani?!

-          Te meg én, hogy… most egy pár vagyunk e? – pirult el Cassie, megértve mire akar célozni Kol.

-          Igen, erre gondoltam – bólogatta a férfi és közbe visszatartott lélegzettel várta a választ.

-          Szerintem igen, vagy te nem így gondolod? – bizonytalanodott el a lány. Ő úgy gondolta ez magától értetődik. Vagy nem mutatta ki eléggé az érzéseit? Még soha nem volt kapcsolata és remélte nem fogja elrontani már most.

-          De igen, persze. Én is így gondolom, akkor esetleg... mit szólnál egy vacsorához? – kérdezte vidámabban Kol. A lány érzéseiben biztos volt, látta mennyire ragaszkodik, kötődik hozzá, csak szerette volna tisztázni a dolgot. A saját érzéseiben nem volt ilyen biztos, csak azt tudta, hogy szüksége van rá.

-          Ma? – kérdezett vissza Cassie, és mosolyogva belenézett az ős barna szemeibe.

-          Igen, lerendezzük a boszorkányvadászokat és utána. Még ma – szögezte le Kol. Ő úgy gondolta, gyorsan túl lehetnek a fenyegető veszély kérdésén, és tovább léphetnek a jobb részek irányába.

-          Attól tartok, ez nem lesz ilyen egyszerű – hervadt le a lány arcáról a mosoly.

-          Szerintem túlreagálod – zárta le a beszélgetést Kol, és megcsókolta Cassie-t. Olyan érzése volt, hogy ezt soha nem fogja megunni. Csengettek. Már megint megzavarták őket. Ez csakis Nik lehet. Úgy látszik, ő is átvette Elijah-tól az ilyesmit. Remek. - Nikék azok, hívd be őket – pillantott a lányra, nem leplezve duzzogását. - Természetesen, ha te is úgy gondolod – tette hozzá, csak a béke kedvéért.

-          Menjünk – mormolta Cassie és végigsimított az ős arcán. Érezte, hogy a mai nap a jó kezdet ellenére nemsokára, ha nem is rosszabbra, de nem épp kellemes fordulatot fog venni. 

 

-          Nyitom – kiáltotta Kol még mindig kissé morcosan, és elrobogott a bejárat felé. Cassie követette őt.

-          Gyertek be – hívta be a lány Rebekáh-t és Caroline-t, akiket az igencsak rosszkedvében lévő Nik követett.

-          Cassie, látom jobban vagy – ölelte meg Rebekah a lányt. Caroline közben hasonlóképp cselekedett Elenával, majd Cassie-t is megszorongatta.

-          Az lesz a legjobb, ha leülünk a nappaliban – javasolta Elijah. A kanapéra Elijah, Elena és Cassie ültek. Utóbbi mellé a karfára ült Kol. A két fotelt a két szőke vámpír lány foglalta el, míg Nik a kandallónak támaszkodott.

-          Van egy kis problémánk – jegyezte meg morcosan Nik. Még mindig dühös volt, hogy anyjuk nem képes békén hagyni őket. Az egész az ő hibája és mégis most már minek helyrehozni a dolgot? Nem igaz, hogy ezer éve megkötötte a benne lakozó vérfarkast, még mikor végre megtörte az átkot és kezdene sínen lenni minden, hirtelen újult erővel beleveti magát az ő és testvérei megölésébe. Nem tud nyugton mérgelődni a túlvilágon?

-          Nekünk viszont van egy jó hírünk – jegyezte meg Kol.

-          Összejöttetek? – kérdezte Rebekah testvére és Cassie között járatva a tekintetét. Ez lenne a mai nap első jó híre.

-          Igen, bár ha engem kérdezel, ez magától értetődik – felelte vigyorogva Kol. Cassie oldalba könyökölte, amit ő észre sem vett. - Szóval, esetleg szeretnétek találgatni a másodikra? – kérdezte és a vigyor nem tűnt el az arcáról.

-          Kol, most nem igazán vagyunk találgatós kedvünkben, ha nem látnád – jegyezte meg Nik. – Rájöttünk, hogy ki az, aki megtámadott minket és mondhatom, hogy nagyon pocsék a humoros időzítésed.

-          Mit derítettetek ki, Klaus? – kérdezte Elijah.

-          Kettőt tippelhetek, hogy ki bérelte fel Arthur Williamst, hogy megöljön minket, Cassie-t és persze Elenát – morogta mérgesen a hibrid.

-          Esther – válaszolt végül Caroline és megrázkódott. Ahogy Cassie is, csak ő a boszorkányvadász nevére. Kol védelmezően átkarolta őt.

-          Honnan tudtátok meg ezt az információt? – kérdezte Elijah. Ő sem örült anyjuk újbóli felbukkanásának.

-          Hát igazából… - kezdte Caroline és Cassie-re nézet. Nem tudta, hogy most Kol barátnője tudja-e a titkot vagy sem. Igaz Nik mondott olyanokat, amikkel erre utalt, de akkor is...

-          Csak folytasd, Caroline – legyintett türelmetlenül Kol.

-          Megjelent Cassie anyukája szellemként, szélroham közepette. Előkereste nekünk a megfelelő iratot, amin megtaláltuk James Maynard nevét. A többit kikövetkeztettük – vette át Rebekah a szót.

-          És nagyon jól következettétek – bólogatta Cassie. Rebekah és Caroline értetlenkedve néztek a lányra. Klaus viszont már sejtette, hogy igaza volt a lánnyal kapcsolatban.

-          Boszorkány? – kérdezte elvigyorodva Nik, a szituáció igazán szórakoztató volt, a kirobbanni készülő káosz ellenére.

-          Már csak látó – vont vállat Cassie.

-          Az sem rossz – jegyezte meg Nik és, ha lehet, még szélesebben elvigyorodott. Caroline és Rebekah tátott szájjal néztek Cassie-re. Elena homlokráncolva fordult barátnője felé. Elijah hallgatott, még mindig az anyjuk körül forogtak a gondolatai. Kol még szorosabban és nem kevésbé büszkén magához húzta Cassie-t.

-          Nagy gond lenne, ha feltennék egy pár tesztkérdést? – tette fel a kérdést a beállt csendben Nik.

-          Csak nyugodtan – felelte Cassie. Tudta, hogy most olyan érzése lesz, mintha a spanyol inkvizícióban lenne, de ha ez kell a hibrid lelki békéje érdekében, ám legyen. Kol megnyugtatóan a vállát kezdte simogatni. Sejtette, Nik kérdései nem lesznek sétagaloppok.

-          Szóval, honnan tudtam meg, hogy Esther és Mikael készülnek valamire? – kérdezte Nik. Mindenki érdeklődve fordult a lány felé.

-          Rebakah tudta, hogy készülnek valamire, mert Esther elment Tatia házába. Amiről tájékoztatta Kolt és az ő javaslatára szóltak neked és Elijah-nak – válaszolta Cassie. Nem kellett használnia a képességét, ez volt az egyik emlék, amit még az anyjával látott.

-          Mikor változtunk át? – folytatta a kérdezősdit Nik.

-          Aznap este – rázkódott meg egy kicsit a lány, mert lelki szemei előtt újból megjelent a halott Kol arca. Borzalmas volt.

-          Vannak a házban boszorkánykönyvek? - érdeklődte a hibrid. Elvégre ezt nagyon szerette volna tudni, múlt alkalommal ezért is kutatott át mindent. De folyton csak Midnightba botlott.

-          A padláson – válaszolta Cassie készségesen. Tudta, hogy Kol és Nik átkutatták a házat, amikor ő elment a boltba. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy Kolnál van az egyik gyerekorri képe. Ha szeretné, hát tartsa meg.

-          Körülnéztünk és ott nem volt – mondta homlokráncolva Nik.

-          Mert rosszul fogtatok hozzá. Vérségi védelemmel van ellátva. Majd megmutatom – mosolyodott el Cassie szórakozottan.

-          Anyukád nem hazudott nekünk? - tette fel a kérdést érdeklődve Nik. Ha Cassie anyja tényleg az ő segítségükre lenne, az igazán remek lehetőségnek ígérkezne a számukra. A lány segítségében szerencsére biztos volt. Na de egy szellem! Milyen remek segítő lenne számukra!

-          Kizárt – szögezte le Cassie. Kissé csodálkozott ugyan, hogy az anyja megjelent Nikéknek, de hamar túltette magát rajta. Az anyja soha nem hazudna. Biztos volt benne, hogy Cassandra megbízta őt valamivel.

-          Miért rezzentél össze Arthur Williams nevénél? – kérdezte kíméletlenül Nik.

-          Az apja ölte meg az édesanyámat – felelte Cassie kimért hangon. Kol és Elijah vetett egy figyelmeztető pillantást bátyjuk felé. Nem akarták, hogy a lány kiboruljon. Kol közben még mindig simogatta a lány kezét. Caroline csodálkozva nézett körül, nem igazán értette a kialakult helyzetet. Elena bátorítóan megszorította Cassie másik kezét. Tudta, milyen érzés a szülők elvesztéséről beszélni. Rebekah pedig egyik ámulatából a másikba esett.

-          Szerintem elég lesz, Klaus – szólalt meg Elijah. Elena telefonja csörögni kezdett, így ő kiment a szobából.

-          Csak még egyet – kérte Nik. Cassie lassan rábólintott.

-          Te tudod ki ölte meg Arthur Williams apját? - Klaust már régóta érdekelte ez a kérdés és sajnos eddig csak homályos válaszokat kapott rá vagy utalásokat, amiknek nem volt semmi értelme. Ő pedig szerette tudni maga körül az ilyen dolgokat. 

-          A nagyanyám volt. Levágta a fejét, ahogy az összes ott tartózkodó boszorkányvadásznak – jegyezte meg könnyedén Cassie. A szobában lévő vámpírok le voltak nyűgözve. Tudták ugyanis, hogy a boszorkányvadászok klánonként járnak és általában a fél klán egy helyen tartózkodik. Itt nevezetesen harminc boszorkányvadászról volt szó. Szép teljesítmény.

-          Gyertek, megmutatom mit csináltatok rosszul, amikor átnéztétek a padlást. Csak előtte várjuk meg Elenát – indítványozta Cassie.

-          Itt vagyok – lépett mellé a hasonmás. – Ric volt, remélte, hogy a megbeszéltek szerint ma még átnézünk a Salvatore panzióba. Mellesleg Midnight vele van.

-          Már kezdtem aggódni miatta, bár tud magára vigyázni – mosolyodott el Cassie a padlás ajtó előtt állva.

-          Ezt hogy értetted? – kérdezte Kol kíváncsian.

-          Majd később meglátod – legyintett Cassie. – Szóval így néz ki a padlás, ahogy ti láttátok akkor és most – nyitotta ki az ajtót. Mindannyian benéztek. Közönséges padlás, semmi extra. Cassie visszacsukta az ajtót. – Vérkulcs van rajta – mondta és megszúrta az egyik ujját egy tűvel – amit a konyhából hozott fel -, majd a vért rákente az ajtóra. Az rögtön magába szívta a lány vérét. – Lássatok csodát – nyitotta ki újból az ajtót Cassie. A vámpírok és Elena ámulva léptek be a lány után a padlásra, ami teljesen megváltozott. Minden felé könyvek sorakoztak polcokon, asztal körülötte székekkel, két szekrény. Utóbbiak egyikét Kol érdeklődve kinyitotta.

-          Ezt nevezem én fegyvergyűjteménynek – jegyezte meg és a hangjában bujkáló elismerést nem lehetett nem észrevenni. A többiek is érdeklődve néztek körül. Elijah és Nik a könyveket lapozgatta. Rebekah a másik szekrény tartalmát nézegette. Cassie, Elena és Caroline leültek az asztal körüli székekre.

-          Szóval látó vagy? Ez mit jelent, látod a jövőt? Vagy a múltat? Megtudod mondani, mi lesz a tavaszi divat színe? – zúdította Cassie-re a kérdéseit Caroline.

-          Lassabban, Caroline – kérte a kérdezett nevetve. – Igen. Igen. Igen. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá – válaszolt sorban a kérdésekre. Elena elmosolyodott mellettük. Caroline izgatottan mozgolódott a székén. – Egy pillanat – kelt fel Cassie, gyorsan Kol mellé ment és kiemelt a szekrényből valamit, majd visszament a lányokhoz.

-          Tessék – tett mindkét lány elé egy-egy ezüstözött tőrt. Adott hozzá szíjat, amivel a karjukhoz köthetik. – Gondolom, tudjátok használni. Hasznos.

-          Akkor te is tegyél fel egyet – jegyezte meg a Cassie mellé lépő Kol, és a lány orra előtt lóbált egy tőrt a tartójában.

-          Az lesz a legjobb – sóhajtotta Cassie és a karjára erősítette. Szerencsére bő pulóver volt rajta, így ennek köszönhetően észre sem lehetett venni. Elena és Caroline hasonlóképp cselekedett.

-          Szerintem is, elvégre nem mindig van rajtad magas sarkú, hogy leszúrd a gonosz és csúnya vámpírokat – folytatta Kol.

-          Most magadról beszélsz, Kol? – kérdezte leereszkedően Rebekah.

-          Nem, én csodálatosan tökéletes ősvámpír vagyok. Veled ellentétben – fordult húga felé egy csúfondáros mosollyal.     

-          Kol, ne legyél ennyire közönséges – replikázta Rebekah.

-          Nem igaz, hogy folyton veszekedtek – szólalt meg figyelmeztetően Nik. – Vegyetek példát Elijah-ról – mutatott testvérükre. Rebekah, Kol és Nik pár percig nézték egymást, majd elröhögték magukat. Elena kissé vonakodva nézte Rebekáh-t és Klaust. Félt tőlük. Kolt kezdte megszokni. Elijah pedig továbbra is kedves volt, udvarias egyszóval olyan volt, mint mindig. Caroline még mindig izgatott volt.

Cassie Elijah mellé sétált, aki az egyik könyvbe mélyedt. Ahogy a lány közelebb ért látta meg, hogy az nem is könyv, hanem az egyik gyerekkori fotóalbuma. Nem is tudta, hogy itt is vannak róla albumok. Különös.

-          Találtál benne valami érdekeset? - kérdezte az őst.

-          Ha nem vagyok túlzottan indiszkrét, megtudnád mondani nekem, hogy rajtad kívül kik vannak ezen a képen? - kérdezte Elijah az egyik fotóra mutatva.

-          Persze – vont vállat Cassie. - A negyedik születésnapomon készült. Ott vagyok én, mint mondtad, az anyukám ölében ülök. Mögöttünk pedig a nagyanyám áll. De nagyit ismeritek nem? - kérdezte értetlenül.

-          Igen, csak nem mutatkozott be ilyen pontosan – jegyezte meg udvariasan Elijah. A képen ugyanis, mint ahogy azt a lány mondta rajta volt a négy év körüli önmaga, a lány az anyja ölében ült, aki barna hajú volt és barna szemű. Mögöttük volt Cassie nagyanyja, ő vörös hajjal és kék szemekkel rendelkezett. Tudta, a sejtése igaz volt. Már emlékezett is rá, hogy mikor és hol találkoztak. Egyébiránt a kedves nagymama nem volt más, mint Lorenna. Damon boszorkánya. Micsoda rendkívüli véletlen.