12. fejezet

Anyai segítség

-          Anyu? - kérdezte elcsukló hangon Cassie.

-          Manó – tárt szét hívogatóan a karjait édesanyja a gyerekorri becenevét használva.

-          Anyu – ismételte újra Cassie és édesanyja ölelő karjaiba futott. Szorosan magához ölelte. Már nem érdekelte, hogy hol van. Csak az, hogy az ő szeretett anyukája mellette van.

-          Manó, figyelj rám – engedte lazábbra az ölelést, hogy lánya szemébe tudjon nézni.

-          Igen? - szipogta Cassie. Minden akaraterejére szüksége volt, mert nem szerette volna elsírni magát.

-          Ne sírj, itt vagyok – simított végig lánya haján.

-          Tudom, sajnálom, Anyu – mondta egy halvány mosollyal.

-          Ne kérj bocsánatot azért, mert kifejezed az érzéseid – vigasztalta szokásos kedvességével.

-          Annyira örülök, hogy látlak – nézett bele édesanyja barna szemeibe.

-          Én is, Manó. Beszélni szeretnék veled. Gyere, üljünk le – hirtelen egy kényelmes pad termett mellettük.

-          Miről szeretnél beszélgetni velem? - kérdezte, miközben leültek.

-          Pont olyan gyönyörű vagy, ahogy kiskorodban elképzeltelek, a szemed viszont az apádé és a modorod is – mondta és megsimogatta lánya haját. Annabell nagyon örült annak, hogy újra láthatja kislányát. Olyan rég beszélt vele. Pont kapóra jött, hogy az őseik őt küldték, hogy beszéljen Cassie-vel. Elsődlegesen azért őt, mert az ő lánya volt. Másodlagosan meg azért – és ez volt a súlyosabb ok -, mert ő talán képes kezelni a lánya dühkitöréseit, ha arra kerülne a sor.

-          Nagyi is mindig ezt mondja, csak ő a végén más hanghordozást használ – mosolygott Cassie.

-          Igen, el tudom képzelni – sóhajtotta az Annabell és megcsóválta a fejét. - Manó, azért jöttem ide, mert segítenem kell neked.

-          Nekem? - kérdezte értetlenkedve Cassie.

-          Pontosan. Büszke vagyok rád, megmentetted Elenát – mondta és elmosolyodott. Lánya szinte minden mozdulatát figyelte a túlvilágról. Bár nem mindig lehetett mellette, mert az őseik szerint mindkettőjüknek nehezebb lenne akkor a továbblépés. De végül is a végére általában megenyhülnek és végszükség esetén kiküldtél Annabellt, mint személyi védelmezőt. 

-          A barátok már csak erre vannak – vont vállat Cassie. Ő magától értetődőnek tartotta, hogy megmentette Elena életét. És nem azért, mert a lány volt a hasonmás, hanem mert rövid ismeretségük alatt nagyon szoros barátság alakult ki kettőjük között.

     

-          A segítség megbeszélése előtt szeretnék mutatni neked valamit – próbált rátérni a lényegre Annabell, bár nehezére esett, mert tudta, hogy egy-két dologgal most fájdalmat fog okozni a lányának. De annak érdekében, hogy életben maradjon, és hogy boldog legyen mindenre hajlandó volt egyetlen gyermekéért.

-          Ugye most nem fogjuk eljátszani a Karácsonyi éneket? Bocs, csak úgy kicsúszott – szabadkozott az első mondat után, mert rájött, hogy azért nem kéne ennyire túllépnie a határt. Ugyanis eszébejutott, hogy valami hasonló történik ott is. Igaz, hogy az karácsonykor, de végülis az időpont az nem számít.

-          Te nem vagy Ebenezer Scrooge – nevetett fel az édesanyja. Tudta, hogy lánya legbelül sejti, hogy mit fog neki mutatni, csak nem hajlandó elfogadni.

-          Nem válaszoltál az első kérdésre – szólalt meg Cassie. A megfigyelő képességével nem volt semmi probléma, valamint ő is gyakran alkalmazta ezt az elterelő trükköt, ha nem akart egy kérdésére válaszolni.

-          Akkor kezdjük a múlttal – csapta össze a kezeit Annabell.

A táj változni kezdett, Cassie és az anyukája viszont a padon maradt. Egy sűrű és meglehetősen régi erdőben találták magukat.

-        Na, kitalálod, hogy hol vagyunk? - kérdezte Annabell és tanulmányozni kezdte a környezetet. Nem volt olyan csodálatos, mint a Skót Felföld, de ennek a helynek is megvolt a maga varázsa. Kezdte megérteni, hogy a nagyszülei miért is költöztek ide régebben.

-        Mystic Fallsban, nemde? - kérdezett vissza Cassie, és ő is körülnézett.

-        Igen.

-        Miért jöttünk ide? - kérdezte Cassie. A környék nem volt ismerős neki. Meg kell hagyni, eddig nem is igen nyílt alkalma arra, hogy megszemlélje a Mystic Fallsi erdőséget.

-        Mondtam, hogy mutatni akarok valamit – felelte Annabell. Ekkor elfutott mellettük Kol, őt követte Rebekah. Kolnak hosszú volt a haja és mindkét testvér igencsak régi ruhákban volt.

-        Mit akarsz mutatni a múltban? – tette fel a magától értetődő kérdést Cassie. Ugyanis egyből rájött, hogy abba az időbe mentek vissza, amikor az ősök még emberek voltak.

-        Figyelj – biccentett Kolék felé Annabell.

-        Kol, várj már meg – csattant fel Rebekah.

-        Én nem várlak meg, inkább fuss gyorsabban – cukkolta húgát Kol.

-        Megmondalak apánknak – szólalt meg szuszogva Rebekah. Nem szándékozott beárulni testvérét, csak azt akarta, hogy megvárja őt. Kol viszont már megállt. Nem akart megkockáztatni egy lehetséges verést. Ha ez apánk fülébe jutna, gondolta és megborzongott. - Tudod, hogy nem futkoshatunk. Anyánk készül valamire. Meg akarják bosszulni öcsénk halálát.

-        Ki nem? - kérdezte értetlenkedve Kol. Az egész annyira nyilvánvaló volt számára. Megölték a testvérüket, hát haljanak meg ők is. Egyedül azt nem értette, hogy mit kell ezen túlragozni.

-        De nem így. Valami gonosz és sötét varázslatot terveznek. Érted? - kérdezte aggódva Rebekah, aki kihallgatta szülei és Ayana beszélgetését. Bár anyja boszorkány tanítója erősen ellenezte Esther és Mikael elgondolását és óva intette őket az ilyen drasztikus lépésektől. De Rebekah tudta, hogy Esther előbb vagy utóbb – inkább előbb - úgyis meghajol Mikael akarata előtt. Mindig Mikael akarata érvényesült. 

-        Biztos vagy benne, Rebekah? - kérdezte kételkedve Kol, ám szemében már ott lappangott a félelem. Tudta, hogyha húgának igaza van, akkor veszélyben vannak, mert Mikael semmitől sem riad vissza.

-        Igen, figyeltem őket. Ráadásul anyánkat láttam bemenni Tatia házába. Tudod, hogy soha nem tenné be oda a lábát, csak ha nyomos oka van. Bármire is készülnek, azt ma fogják megtenni – magyarázta egyre idegesebben Rebekah.

-        Azonnal szólnunk kell Niknek és Elijahnak – futott el sietve Kol, húga pedig utána.

-        Ne mondd, hogy ezt kellett látnom – szólt közbe Cassie. Igazán érdekes beszélgetés volt, azt el kellett ismernie. Nagyjából ismerte a vámpírok eredetének tragikus történetét, de mégis más volt szinte élő adásból végignézni. 

-        Nem, nem ezt – felelte Annabell, miközben újra változott a helyszín. Egy ház belsejében voltak, az asztal körül az ősök családja ült.

-        Anya! Ezt nem gondolhatod komolyan – csattant fel zaklatottan Cassie. Kezdte sejteni, hogy hová csöppentek. Abból, amit Rebekah mondott már eleve nyilvánvaló lehetett volna neki. Ez az az este, amikor az ősök vámpírrá váltnak. Úgy, hogy megisszák az eredeti Petrova vérét, ami az állítólagos borban van és utána Mikael egyesével megöli őket. Köszönte szépen, ezt nem akarta látni. Bármit, de ezt nem.

-        Sajnálom, Manó. Én sem tehetek semmit. Látnod kell – próbálta megérinteni Cassie, de ő elfordult. Annyira sajnálta gyermekét, de nem tehetett érte semmit. Látnia kell, és kész.

-        Miért is? - kérdezte Cassie, mikor azonban újra édesanyja felé fordult, meglátta, ahogy Kolt leszúrja Mikael. - Ne! - kiáltott fel Cassie és odafutott hozzá. Tudta, hogy már megtörtént, de akkor is szinte érezte Kol fájdalmát. - Kol, minden rendben lesz – suttogta és végigsimított a férfi arcán, ám az nem érezte, ahogy a rácsöppenő könnycseppeket sem.

-        Az ősök apja, Mikael büszke ember volt. Mindennél és mindenkinél többre tartotta magát – szólalt meg az anyja.

-        Anyu, mondd, mi értelme van az olyan fokú büszkeségnek, ami ennyire korlátolttá tesz? - kérdezte Cassie. - És kérlek, azt is tedd hozzá a mondandódhoz, hogy miért kellett ezt látnom.

-        Ez volt a vámpírok születésének kezdete. Esther bukásának a kezdete.

-        Igen, és? Ugye nem azt kéred, hogy én tegyem helyre az ő tettét az által, hogy megöljem őket? Mert itt és most leszögezem, hogy erre nem vagyok hajlandó. Soha és semmiért nem lennék képes ártani nekik. Ilyet ne is kérj tőlem! – csattant fel Cassie.

-        Sose kérnélek meg olyanra, hogy árts azoknak, akik fontosak neked – rázta meg a fejét határozottan Annabell.

-        Akkor? - kérdezte elcsukló hangon Cassie.

-        Megmutatom a jelent, és utána megmondom – válaszolt édesanya.

A helyszín ismét változott. Cassie házában voltak. Amikor Kol beadta neki az ellenszert, látszott rajtuk mennyire megkönnyebbültek, hogy Cassie életben maradt.

-        Aggódtak érted – jegyezte meg az édesanyja. Örült neki, hogy gyermeke ilyen barátokkal lett megáldva, akik ennyire törődnek vele. Egyáltalán nem érdekelte, hogy ők ősvámpírok, sima vámpírok vagy az egyikük a hasonmás, aki őseivel ellentétben csak másokra gondol és csak utána önmagára. Nem ez a lényeg, és tudta, hogy Cassie is így gondolkodik. A lényeg a szeretet.

-        Magamtól is rájöttem – válaszolt Cassie. Ekkor hívta fel Elijah Damont. A telefont ugyan nem a férfi vette fel, hanem Lorenna, ám amikor meghallották Damon hangját, amint rászól Ricre, mindketten elmosolyodtak.

-        Damon már csak Damon marad – nevetett fel Annabell. - Tudod, el sem hittem mikor újra megláttam őt Salemben – révedt el a nő tekintete, amint maga elé idézte a vámpír döbbenten hitetlenkedő arcát.

-        Szerintem ő se nagyon hitte el – szúrt közbe Cassie.

-        Igen, a szokásos modorában közölt pár kéretlen tanácsot és el akart menni. De akkor...

-        Megindult a születésem... Te meg, hogy ne legyél egyedül, eltörted a lábait – nevetett fel Cassie is. Imádta ezt a részét a történetnek. Olyan lehetetlen volt elképzelni a nagy Damon Salvatore menekül valami elől, bár jobban belegondolva megvolt rá az oka.

-        Tudod, hálás vagyok neki, hogy segített a nagyinak felnevelni téged – vetett egy gyengéd pillantást lányára.

-        Tudom, tudom. Szinte hihetetlen elhinni róla. De elárulnád végre, hogy miért kell látnom ezt?  - értett egyet Cassie, bosszankodva, mert még mindig nem kap választ.

-        Ne legyél ennyire türelmetlen – intette le az anyja. Kol és Elijah beszélgetésén Cassie gyengéd elmosolyodott. Elijah igazán jól kiismerte őt, Kolt viszont borzalmas volt így látnia. Mikor azonban ahhoz a részhez értek, hogy Kol sírva öleli őt, ő is elsírta magát. Nem akart neki fájdalmat okozni, ő csak segíteni akart Elenának és most a saját felelőtlen ostobasága miatt történik mindez. Hogy nem figyelmeztette az ősöket a boszorkányvadászokra? El kellett volna mondani neki, és akkor minden másként alakult volna. Tudhatta volna előre, hogy ő nem olyan erős, mint a nagyanyja. A boszorkányvadászok túl nagy falatok voltak neki, és tessék meg is lett a következménye az elvakult viselkedésének.

-        Szükségem van rád, Cassie. Kérlek, ne hagyj egyedül – Cassie fülében vízhangzott ez a két mondat.

-        Manó, figyelj rám – ölelte magához a zokogó lányát Annabell. Újra a hegyoldalon voltak a padon. - Fontos vagy nekik, és ők is fontosak neked – nyugtatta meg gyermekét.

-        A nagyi ezért akarta, hogy Mystic Fallsba jöjjek? - kérdezte Cassie, amint összeszedte magát. Nem borulhat ki, Kolnak szüksége van rá és ő mellette lesz, ha a fene fenét eszik is.

-        Azért küldött ide, hogy barátokat találj, boldogságot és szerelmet – felelte az anyja. Tudta, hogy édesanyja a legjobb szándékkal küldte ide Cassie-t.

-        Az mindjárt más – jegyezte meg cinikusan Cassie. Zokon vette, hogy a nagyanyja olyan érzelmi roncsnak nézi őt, aki nem képes barátokat találni. A szerelmi része még jobban zavarta, eddig nem volt még kapcsolata, nem volt rá hajlandósága, sem jelöltje, most mégis mindhárom beteljesülni látszott és Kol remek jelölt volt mindháromra. 

-        Azért kellett látnod, hogy ne felejtsd el, hogy milyen képességed is van – emlékeztette lányát Annabell és lassan a lényegre tért.

-        Már megint ez? - nyögött fel Cassie.

-        Cassie, Cassandra előre megjósolta a születésed – kezdett bele a régi nótába Annabell.

-        Egy látótól ez elvárható – vont vállat Cassie, és kezdte érteni, honnan fúj a szél.

-        Tudnod kell, hogy a boszorkányvadászokat Esther bérelte fel – mondta Annabell és az ősboszorkány nevénél fintorba rándult az arca. Ő mindenki felé szolidan viszonyult, de Esther még neki is sok volt. A kedvességnek is van egy határa.

-        Miért nem tud nyugodtan lenni a túlvilágon?! - szólalt meg méltatlankodva Cassie. Hallott már az ősök anyáról, aki egy átokkal megkötötte az egyik gyermeke egy részét. Tudta, hogy ez a gyermek Nik volt, aki „hálából” kitépte a nő szívét. Cassie személy szerint úgy vélekedett róla, hogy Esther azt kapta, amit megérdemelt. Tudta, hogy bánt a nő Nikkel, egy hibának tekintette. Nem tett semmit, ha a férje bántotta őt, hanem elnézte neki a dolgot. A hibrid viszont még ezerévnyi távlatból is csak a testvéreire tudott gondolni, hogy újra egy család legyenek. És sikerült neki, ami nem kis teljesítmény volt, ismerte el Cassie. Ő imádta az anyát és tudta, hogy Annabell soha nem tett volna olyat, mint Esther.

-        Valamint, amikor megtudta, hogy életben vagy, akkor azt akarta, hogy téged is kapjanak el Elenával együtt. Sikerült nekik. Szerencsére azonban megmenekültetek – folytatta mondandóját Annabell. Nem akarta, hogy a lánya veszélyben legyen. Az anyjával együtt azért bújtak el Skóciában az ősi családi birtokon, még akkor mikor ő kisbaba volt. Ő ott is született. Aztán megismerkedett Cassie apjával és megszülte kislányát. Még mindig emlékszik rá, milyen határtalan boldogságot érzett, amikor először a karjaiban tartotta. A lánya most már felnőtt, határozott és erős nő lett.

-        A többit kitalálom. Megöltek volna minket, miután már nem vagyunk nekik hasznosak – fintorodott el Cassie. Sajnos ez nagyon is magától értetődő feltételezés volt, mivel a boszorkányvadászok nem akarták Cassandra egyik leszármazottját sem életben hagyni. Elena pedig ugyanabban a városban volt, mint ő. És kinek ne kellene a hasonmás élve vagy halva, bár nyilván a boszorkányvadászok az utóbbit díjazták volna.

-        Mi is ettől tartunk, ezért kellett idejönnöd, hogy ezt megtudd. De ugye itt van ez a boszorkányméreg... - kezdte Annabell azt, hogy miért is jött pontosan.

-        Igen? Folytasd csak... - nézett rá a Cassie.

-        Az őseiddel összeültünk, együttesen volt annyi erőnk, hogy megmentsünk – folytatta Annabell, lassan tagolva a szavakat, mert tudta nemsokára jön az a rész, amikor gyermeke törni-zúzni fog mérgében.

-        Most jön az a rész, amikor azt mondod, de.. - pattant fel idegesen a lány.

-        De döntenünk kellett, hogy a látó- vagy a boszorkányerőd maradjon meg.

-        És mivel nem vagyok olyan erős, mint a nagyi, így nyilván az előbbi mellett döntöttetek – fújtatott dühösen Cassie és belevert az egyik közeli fába, ami nem fájt neki, mert ez csak a képzeletében létezett és a fa sem sérült meg.

-        Természetesen egy idő után visszajön majd az erőd. De ezt ne vedd száz százalékos garanciának, ez csak egy lehetőség. Viszont így is érezni tudod majd, hogy ki vámpír, vérfarkas vagy boszorkány. Utóbbiak pedig nem fogják érezni, hogy elveszetted az erőd – szögezte le Annabell.

-        Ezzel most nagyon megnyugtattál! - forgatta meg a szemeit Cassie.

-        Figyelj kicsim, így is tudsz segíteni a barátaidnak - jobban, mint a boszorkány erőddel -, és nem szabad elfelejtened, hogy ez az örökséged. Látod a múltat, a jelent és a jövőt. Ez adomány és nem egy átok.

-        Ez csak nézőpont kérdése – mutatott rá Cassie. Ő határozottan és megingathatatlanul az utóbbi kategóriába sorolta a képességét, amit a háta közepére sem kívánt. 

-        Csak adj egy esélyt a képességednek – kérte lányát.

-        Meglátjuk – vont vállat Cassie még mindig kissé zaklatottan, de anyukája tudta, hogy meg fogja próbálni és sikerülni fog neki.

-        Manó, figyelj, most mennem kell – kelt fel a padról. - Ha bármi történne, tudod, hol találsz – kacsintott rá kedvesen gyermekére. Cassie tudta, ugyanis mikor még kicsi volt sokszor beszélt az anyjával. Ezek a beszélgetések a nő halála után is folytatódtak, Cassie ugyanis látó lévén tudott beszélgetni a szellemekkel, sőt, ha akarta egy kis ideig fizikai kisugárzást tudott nekik adni. Ezt az egy dolgot szerette a képességében.

-        Hát persze, Anyu – ölelte meg Annabellt. Tudta, hogy nagyon hiányozni fog neki. - Ha nagyi kérdezne valamit? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. Nem voltak ábrándjai, tudta, hogy ha nagyanyja megtudja, hogy elvesztette az erejét, akkor teljesen ki fog akadni. A látó részt viszont nyilván szorgalmazni fogja. Ez már csak így van.

-        Dönts belátásod szerint. Viszont tudnod kell még valamit. Cassandra azt mondta, te fogod fenntartani az egyensúlyt.

-        De jó nekem. Egyébként kicsivel kevesebb teher jól jönne. Mondjuk, mentsem meg a világot vagy valami hasonló – jegyezte meg gúnyosan Cassie. Édesanyja felnevetett.

-        Talán majd később. Most már menj, Kol már vár rád – engedte el Cassie-t, aki intett még egyet, majd eltűnt. Visszatért az álmok világából a valóságba. - Kol mindig is rád várt – mondta még a szélbe, majd ő is köddé vált. Tudta, még van egy aprócska feladata.

A Mikaelsson villában miután átöltöztek lázas keresésbe fogtak, hogy megtalálják azt, aki ezt tette Cassie-vel és Elenával. Klaus és Rebekah gondolatai közben igencsak párját ritkító kínzások körül forogtak. Mert, ha elkapják azt a mocskot, aki bántani, merte testvérük társát, akkor ott kő kövön nem fog maradni. Elena nem igazán érdekelte őket. Klaust csak annyira, hogyha a lány meghalt volna, akkor nem tudna több hibridet teremteni. Caroline gondolatai is a két lány támadójának irányba kalandoztak, meg akarta rajta torolni a tettét. Bár nem annyira véresen, mint a jelenlévő két ős. Bűntudatott érzett, úgy gondolta, ha jobban vigyáznak Elenára és Cassie-re, akkor minden rendben lenne. De előbbi teljesen kiborult, utóbbi meg élet és halál közt lebeg, még úgy is, hogy megkapta az ellenszert.

-        Ez nem igazságos – fakadt ki Caroline.

-        Tudom, drágám – fogta meg a kezét Klaus. Rebekah most az egyszer osztozott a lány véleményén.

-        Legalább találnánk valamit! - csattant fel Rebekah. Erre a mondatra, mintha csoda történt volna, egy kisebbfajta forgószél kerekedett a szobában. A szélben egy szellem alakja bontakozott ki. Egy nőé, aki kísértetiesen hasonlított Cassie-re. Klaus gyorsan a háta mögé terelte Caroline-t és Rebekhát.

-        Ki vagy és mit akarsz? - kérdezte fenyegetően a nő felé fordulva.

-        A nevem Annabell. Cassie édesanyja vagyok. Segíteni jöttem nektek – válaszolt készségesen.

-        Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? - kérdezte Rebekah.

-        Sehonnan, bíznotok kell bennem, ahogy a lányom bízik bennetek – döntötte oldalára a fejét. Klaus igencsak gyanakodva fogadta Annabellt, bár el kellett ismerni, hogy nem érzett ártó szándékot felőle. Rebekah sem tudta hova tenni a nő jelenlétét. Caroline viszont úgy döntött, megbízik a nőben. Úgy érezte, Annabell nem fog nekik ártani.

-        Tud nekünk segíteni? - lépett ki Klaus háta mögül minden bátorságát összeszedve Caroline.

-        Igen – válaszolta a nő, és a feljegyzések újra eszeveszett forgásba kezdtek, majd sorba lendültek és egy kivált közülük. Ezt a három vámpír lába elé lebegtette. - Ebben megtaláljátok azt, amit kerestek – mondta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Caroline gyorsan túllépett Annabell távozásán, és mielőtt a két ős akár pislogott volna, ő már felvette azt a feljegyzést, amit a nő kiválasztott és keresni kezdett benne.

-        Megvan! - kiáltott fel Caroline, erre a két ősvámpír végre felocsúdott döbbentéből. - Az erdő azon részét még Lockwood polgármester adta el egy bizonyos James Maynardnak.

-        Már csak ez hiányzott! A boszorkányvadászok közül is pont őket kellett kifognunk – szisszent fel Rebekah. Klaus kicsit sem szolidan káromkodott közben.

-        Hogy érted, hogy őket? - fordult felé Caroline kíváncsian. Úgy gondola, hogy ez a James Maynard azonos lehet azzal a személlyel, aki elrabolta Elenáékat. De még mindig nem igazán volt tisztában azzal, hogy kik a boszorkányvadászok, és hogy mit csinálnak pontosan. Igaz, nevükből adódóan nyilván boszorkányokra vadásznak, de akkor miért vitték el Elenát és Cassie-t?

-        Habár nem ismerem ezt a Maynardot személyesen, biztos vagyok benne, hogy olyan, mint az ősei, vagyis, ha eleget ígérnek neki, vagy ha indoka van rá, akkor bárkit képes eltenni az útból – fintorodott el Rebekah.

-        Vele még nem is lenne annyi probléma, ő csak egy csicska. A probléma a főnökével van. Arthur Williams. Ő a boszorkányvadászok vezetője, ahogy a különböző család tagjai már évszázadok óta – vette át a szót húgától Klaus feszült arckifejezéssel.

-        Tudtam, hogy ki kellett volna irtanunk a vérvonalukat - töltött magának egy pohár whiskeyt Rebekah.

-        Egyetértek, húgom. Hiba volt. Azonban figyelembe kell vennünk még valamit – folytatta a hibrid, akinek nagyon nem tetszett, ahogy a helyzet alakulni kezdett.

-        Mégis micsodát, Klaus? Van ennél rosszabb? - remegett meg Caroline.

-        Attól tartok kedvesem, hogy van – ölelte át a lányt Klaus. - Williams nem könnyen bérelhető, így hirtelen csak egy személyt tudok, aki eleget tudna ígérni neki ahhoz, hogy segítsen.   

-        Ki lenne az? - kérdezte Rebekah, remélte, hogy bátyja nem azt a nevet fogja mondani, amit ő gondol.

-        Klaus, mondd már – kérlelte türelmetlenül Caroline, aki kezdett kiborulni a helyzet alakulásán.

-        Esther – felelte Klaus szenvtelenül. Caroline és Rebekah is megremegett a nevet hallva. - Hogy maradna nyugton a pokolban, ahol van! – csattant fel a hibrid. Biztos volt benne, hogy Esther ígért valamit Williamsnek a segítségérét cserébe. Tudta, hogy a nő bármire képes, csak hogy végleg meg tudja ölni őket.

A Salvatore panzióban még javában folyt a fogoly megtörése, bár már nem nagyon volt mit törni rajta. Ugyanis Damon és Lorenna szépen lassan, szisztematikusan haladva szinte az összes csontját eltörték az áldozatul esett boszorkányvadásznak. A nő az elején még ordítozott, kiáltozott, de lassan teljesen berekedt.

-          Látod Ric, megmondtam Lorenna módszerei mindig bámulatosan hatásosak – fordult kissé a látványtól megviselt és falfehér legjobb barátja felé.

-          Tudsz te bókolni, ha akarsz. Nem igaz, Damon? – kuncogott fel Lorenna. – Ric, minden rendben? – fordult aggódva a férfi felé.

-          Aha – nyögte ki nagy nehezen a történelemtanár.

-          Ha végeztünk, főzök neked egy kis teát, az mindenre megoldás - ajánlotta kedvesen Lorenna.

-          Jó, hogy nem sütsz neki rögtön egy hét fogásos vacsorát – gúnyolódott Damon.

-          Javíthatatlan vagy – csóválta meg a fejét a boszorkány.

-          Kösz, mindig jól esnek a kedves szavak – jegyezte meg epésen Damon. A nő azonban nem foglalkozott vele, hanem a boszorkányvadász felé fordult.

-          Elárulnád, hogy ki a főnököd? – érdeklődte fagyos hangnemre váltva.

-          Ja… James Mayn… Maynard… - válaszolta akadozva és remegve a félelemtől a fogoly.

-          A jó öreg Maynard – merengett el Damon.

-          Ismeritek? – kérdezte Ric.

-          Nekem volt hozzá szerencsém, már ha azt a találkozót lehet annak mondani – felelte Lorenna. Tudta, sosem bocsátja meg magának, hogy akkor életben hagyta a fickót. De akkoriban még nem gondolt bele, hogy ennyire veszélyes lehet. Tévedett, és ennek meg is volt az ára.

-          Én csak hallottam róla – vont vállat Damon.

-          Damon, te is arra gondolsz, amire én? – fordult a vámpír felé szájhúzogatva Lorenna, miközben megsimogatta a lábához dörgölődző Midnightot.

-          Először kérdezzük meg „kedves vendégünket” arról, hogy miért is rabolták el a lányokat és csak utána következtessünk – vetette fel Damon.

-          Miért jöttetek Mystic Fallsba? Miért raboltátok el a lányokat? Valaki felbérelt titeket vagy személyes okokból tettétek azt, amit? – folytatta a vallatást Lorenna.

-          Lorenna, egyszerre csak egy kérdést tegyél fel, mert attól tartok a többi meghaladná a képességeit – vágta el a nő kérdésözönét Damon.

-          Rendben – fújta ki a levegőt Lorenna. – A szabályok ugyanazok, mint az elején. Válaszolsz a kérdésre és nem szúrok beléd egyszerre több kést, vagy választhatod a fájdalmasabb részt is, ami abból áll, hogy késdobálót játszok veled. Remélem, ki tudod találni, hogy kettőnk közül melyikünk lenne a céltábla. Megértetted a feltételeket? – hadarta el gyorsan a szokásos ajánlatát a boszorkány. A válasz egy erőtlen bólintás volt.

-          Igazán lényegretörő voltál – szúrt közbe Damon, amiért kiérdemelt egy bosszankodó és egy kényelmetlen pillantást. Előbbit Lorennától, utóbbit Rictől.

-          Damon, megtennéd, hogy nem szólsz közbe? Játssz Midnighttal vagy valami – intett neki elutasítóan Lorenna. Damon csak azért is felvette a macskát, és elkezdte simogatni. – Rendben. Az első kérdésem így hangzik; miért jöttetek Mystic Fallsba? – érdeklődte Lorenna.

-          A hason… hasonmás – érkezett a felelet.

-          Szóval Elena miatt – mondta Lorenna. Ric vett egy mély levegőt, még Damon olyasmit mormogott, hogy „Ki másért?” - A második kérdés; miért raboltátok el a lányokat? Saját érdekből vagy felbéreltek titeket?

-          Is… is – ismerte el a boszorkányvadász.

-          Vagyis? – tette fel sürgetően a kérdést Lorenna.

-          Mr. Williams… szövetkezett Estherrel.

-          Ó az ős anyuci, de hiányzott – húzta el a száját Damon.

-          Szóval azt állítod, azért raboltátok el Cassie-t és Elenát, mert egyrészt saját érdeketek fűződik hozzá - ami számomra világos és érthető -, valamint azért, mert voltatok annyira hülyék, hogy szövetkeztetek az ősboszorkánnyal? – tette fel a kérdést Lorenna. A válasz egy bólintás volt. Lorenna mérgében belevágta a boszorkányvadász lábaiba a kezében tartott késeket.

Cassie érezte, hogy valaki szorosan magához öleli. Tudta, hogy ez a valaki nem más, mint Kol. Meg kell mondania Kolnak az igazat, hogy ő egy boszorkány, ha még eddig magától nem jött volna rá az ős. Vagyis már csak egy látó. Saját magának bevallotta, hogy kicsit fájt neki az erejének elvesztése. Soha nem akart látó lenni, nem akarta tudni a múltat, sem a jövőt. De az anyukájának megígérte, hogy ad egy esély a képességének és sajnos mindig betartotta a szavát. Így lett nevelve. Hallotta, ahogy a nappaliban lévő óra elütötte a reggel hetet. Úgy gondolta, most már igazán itt az ideje, hogy magához térjen. Így lassan kinyitotta a szemeit és Kolra nézett, aki aludt, igencsak nyugtalanul. Cassie felemelte az egyik kezét és végigsimított a férfi arcán. Kol szemei álmosan kinyíltak.

-        Jó reggelt – mosolygott rá Cassie gyöngéden. Eszébe jutott mennyire rosszul viselte az ős, hogy elrabolták őt. Annyira pocsékul érezte magát miatta.

-        Álmodok? - tette fel a kérdést Kol, remélte, hogy nem a képzelete űz vele ilyen csúnya tréfát.

-        Szerinted? - kérdezte szemforgatva Cassie. Kol a szemtelen mondatot hallva már biztos volt abban, hogy nem álmodik és azt tette, amire már azóta vágyott, hogy először megpillantotta a lányt. Még jobban magához húzta és megcsókolta Cassie-t.