2014. május 24., szombat

2. évad 23. fejezet



Sziasztok! 
Elérkeztünk az utolsó fejezethez. Köszönöm, hogy velem tartottatok. Kellemes olvasást!
Puszi
Valentine


 
Epilógus
Örökké együtt 

„Szerelmes vagyok, és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem. Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké. Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.” West Side Story c. film


Christian tudta, hogy immár a saját idejükben vannak. Nem volt oka kételkedni. Először is, mert biztos volt a saját tudásában. Másodszor már nem a Mystic Fallsi Mikaelsson villa nappalijába érkeztek, hanem a skóciai MacLeod kastélyba. Elvégre, ha innen indultak, akkor véleménye szerint úgy logikus, ha ide is érkeznek.  
— Mi lesz a pillangó hatással? – érdeklődte Eliot a maga komoly módján.
— A mivel? – ráncolta össze a homlokát Christian és mielőtt kényelmesen helyet foglalt volna töltött magának egy pohár vért. Igaz, hogy nem volt megerőltető a varázslat végrehajtása, mégis szívesen fogadta a számára éltető táplálékot, hiszen egy kis plusz energia soha sem árthat meg, nem igaz? Főleg, mert teljesen biztos volt abban, hogy nemsokára szüksége lesz rá. Tekintettel arra, hogy Lyra és a többiek biztos rögtön nekik esnek majd és kifaggatják őket.
— Tudod, ha valamit megváltoztatsz a múltban az a jövőre is kihat – emlékeztette az egyik legfontosabb időutazással kapcsolatos elméletre Lucas gúnyosan. 
— Ja, hogy az – biccentett Chrisitan mindent értően. Aztán hallgatásba burkolózott. A részéről semmi sem történt. Legalábbis semmi helyrehozhatatlan, és véleménye szerint – bár nem volt kimondottan szaktekintély a témában – a másik három rokona sem mondott semmi olyat, ami olyan meghatározó lenne, és mindent felborítana.  
— Szóval? – faggatózott Eliza is türelmetlenül, de persze soha sem volt végtelen ideje arra, hogy mások csöndes merengését végigszenvedje. Jobb szeretett minden időben megtudni, sőt, ha lehet még előtte. Ezért is volt az, hogy a múltban elmondta az apjának a vásárlás dolgot. Ugyan az volt a természetük és ebből kifolyóan úgy vélte ennyi megértést tanúsítania szeretett apja felé nem lehet olyan nehéz. Nem is volt.
— Nem lesz semmi probléma – rázta meg végül tagadóan a fejét Chrisitan. Nagyon határozottnak látszott, így unokatestvérei hittek neki. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a falon lévő képek segítségével tudták, hogy jó időben és jó helyen vannak. Tehát a családjukkal nem történt semmi végzetes még ők átutaztak téren és időn.
A gondolat megnyugtató volt, mert Eliza, Lucas, sőt még Eliot is csak most gondolt bele igazán abba, hogy ez az egész rosszul is végződhetett volna. Meghalhattak volna, vagy Esther terve sikerülhetett volna, vagy ott ragadhattak volna a múltban, vagy megváltoztathatták volna apró információikkal a jövő menetét.
Szerencsére ezek közül egyik sem következett be. Vagyis támogató jelenlétüket nem számítjuk, ami inkább volt pozitív határú. Szóval összességébe véve tökéletesen megoldották a helyzetet, ami a toronytakarítás meglehetősen nagy fordulójaként érte őket.
— Miért érzem azt, hogy Mr. Végtelenhatalom már megint nem mondott el mindent? – nézett elégedetlenül unokatestvérére Lucas. Már szinte nem is emlékezett arra mikor nevezte így először a másikat, de egyikük sem bánta. Tudták, hogy ez amolyan családi ugratás és egyértelműen nem valami másfajta keserű megnyilvánulás, ahogy a családon kívül sokan hitték. De ők nem értették azt a kapcsolatot, ami az ő családjukat összetartotta annyira éven át.
— Nem tudom, talán már nem vagy teljesen idióta? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Chrisitan egy fölényes vigyor kíséretében.
— Költői kérdés volt – érkezett a válasz meglehetősen sértett hangnemben.
— Az más – bólintotta Chrisitan könnyedén.
— Tényleg? – csodálkozta Lucas. Eliot türelmesen próbálta kivárni még rokonai befejezik az egyre emelkedettebb hangú szóváltást. Eliza a maga részéről a húgával akart beszélni, de úgy vélte erre nem kell sokat várnia, mert már biztosan úton van hozzá.
— Nem, akkor is megmondtam volna, hogy milyen sületlenségeket hordasz össze – adta meg a kegyelemdöfést az idősebb fiú, aki láthatóan remekül szórakozott. Kuzinja nyilván nem tolerálta a megjegyzést, mert szólásra nyitotta a szájára, hogy mondjon valami igazán csúnyát, de megelőzték.
— Mit csináltatok, ti szerencsétlenek? – kiáltotta egy kellemes, de annál élesebb női hang.
— Otthon, édes otthon – motyogta Eliot csöndesen.


— Lyra, el sem tudom mondani, mennyire hiányoztál – emelte fel immár üres poharát Chrisitan ünnepélyesen, mintha csak eskütételre készülne itt és most.
— Nem voltatok távol összesen többet, mint hat órát – közölte a barna hajú lány, miközben bosszúsan tekintett a felszólalóra, aki gyakorlatilag az unokaöccse volt annak ellenére, hogy kettőjük közül a fiú volt az idősebb. De ha az ember majdnem egy időben születik a nővére unokájával, akkor nincsen is min csodálkozni. Náluk ennél abszurdabb dolgok is megestek már, vagy legalábbis ehhez hasonlóan hihetetlenek.
— Akkor elérem az esti randit! Szuper! – öklözött a levegőbe egészen lelkesen Lucas.
— Azzal a lánnyal? Kétlem, a jó érzés nevében, és mert nem lehetett tudni itt lesztek—e addigra, megkértem Alex—et, hogy a nevedben mondja vissza. Természetesen telefonon keresztül – legyintette Lyra megvetően.
— Hogy mit csináltatok? – kiáltotta Lucas dühösen. Annyira utálta, amikor a családja beleavatkozott az életébe és sajnálatos módon megeset már egyszer—kétszer. Ami eggyel vagy kettővel volt több, mint amit még képes volt elviselni. Persze tudata mélyén tudta, hogy azért csinálják, mert törődnek vele, de azért, ami sok, az sokk!
— Már persze te tökéletesen elégedett vagy a szilokonnal és az üres fejével – fűzte hozzá a barna hajú boszorkány véleményéhez a sajátját Erica, aki Eliza húga volt.
— Féltékeny vagy, mert mi a múltban voltunk? – tette fel a teljesen nyilvánvaló kérdést Christian, amit megválaszolni sem kellet, mert annyira egyértelmű volt mindenki számára.
— Te is tudod, hogy igen – vágta rá a szőke hajú lány nem is tagadva a teljesen nyilvánvaló tényt. – Egyébként, ha tudni akarod, ettől függetlenül ki kellet takarítanunk a tornyot – mondta durcásan. Mert nem elég, hogy őt kihagyták a buliból, de még folytatnia is kellett a takarítást, ami már nem volt olyan izgalmas, miután Lyrával rájöttek, hogy hova is mentek a többiek. Persze amikor kisorsolták, hogy ki menjen, akkor látta, hogy a nővére nem teljesen tisztességesen nyerte meg, de sajnos nem emelhetett kifogást ez ellen. Egyrészt, mert mégiscsak Elizáról volt szó, másrészt ő maga is hasonló módszert alkalmazott, ami sajnos nem jött be. Majd legközelebb!
— Még nem hallottalak titeket újra, komolyan, nem tudtam, mi hiányzik az életemből – jelentette ki Lucas szárazon. Aki a maga részéről sűrű hálát rebegett el, hogy ő kimaradt a takarítás folytatásából. Ez jó részt annak volt köszönhető, mert tisztában volt azzal, hogy Lorenna még nem fejezte be az ő „tavaszi takarítási” akcióját és még nyilván rengeteg lehetősége lesz arra, hogy tovább bővítse ezen tudását.
— Szerinted beveszem ezt az egészet? Beérem ennyivel? – tette csípőre a kezeit Lyra, aki valószínűleg addig nem hagyja majd őket békén még mindent, de tényleg mindent be nem vallanak.
— Azért reménykedni csak szabad nem igaz? – felelte Eliot szelíden, hátha ezzel lecsillapíthatja a hangulatot. Természetesen nem sikerült, de nem is igazán hit ebben.
— Nem mondta el nekünk azt, hogy a varázslat, ami visszavitt minket, abban ő is érintett volt – mutatott vádlón Chrisitanra Lucas. Remélve, hogy így eltereli magáról a figyelmet.
— Hányszor mondjam még el, hogy végre képes legyél felfogni? Nem… én… csináltam! – tagolta a nevezett gunyorosan, valamint meglehetősen lesajnálóan.
— De tudtál róla! – akaratoskodott Eliza is. Egy pillanatra elszakadva húgától, akinek éppen a múltban történteket ecsetelte nagy vonalakban, hogy utána részletesen kifejtse majd azt a szobájukban.
— Persze, hogy tudott róla! Szerintettek a varázsereje, ami, mint, ahogy azt szeretjük emlegeti, meglehetősen hatalmas nem mérte fel a szándékot? – vágta rá Lyra fontoskodó hangon. Ő úgy gondolta, hogy ez teljesen magától érthetődő. Úgy látszik mégsem.
— Ezt pontosan, hogy érted? – kérdezte Eliot kíváncsian.
— Ártó szándék esetén elhárította volna a dolgot – oktatta ki őket Lyra dorgáló hangnemben. Ezt eddig tényleg nem tudták?
— Az nem számít ártó szándéknak, hogy csak úgy a semmiből visszakerültünk? – hadonászott a kezeivel Lucas, akiben még mindig komoly sérelmet jelentette az, hogy a Kellan házába való megérkezésükkor egy kupacban landoltak és ő került alulra.
— Egyáltalán nem – biztosította őt Christian, aki egyértelműen tudta a saját ereje határait. Ami mint ahogy azt a többiek szerették emlegetni egészen tág volt.
— És mégis miért nem nagyokos? – kérdezte Lucas szarkasztikusan.
— Azért mert hülye vagy – válaszolta a kérdezett szókimondóan.
— Csillapodjatok, ha lehet – csatlakozott kis társaságukhoz egy szőke hajú kék szemű náluk alig valamivel idősebb fiú.


— Gabe, milyen rég láttalak! Tudod, akkor éppen ekkora lehettél, és azzal voltál elfoglalva, hogy a hüvelykujjadat harapdáltad, mert az olyan érdekes dolog – nézett kárörvendően a nevezetre Lucas.
— Hogy mondod? – ráncolta össze a szemöldökét Gabriel érdeklődve. Övéről leakasztotta a törlőkendőjét és megtisztította vele a kezét. Lorenna megkérte, hogy csináljon neki egy szekrénysort, mert a réginek a színe már nem illik az új falakhoz, amit nemrég festettek le.
— A múltban voltak – felelte Eliot nyugodtan, mintha ez teljesen természetes téma lenne az ő esetükben. És valljuk be náluk ennél hihetetlenebb dolgok is megestek már.
— Miért? – döntötte félre a fejét a szőke férfi kíváncsian.
— Mert az olyan jó dolog? – vetette fel Eliza ábrándosan mosolyogva. Annyira örült, hogy ő nem maradt ki ebből az egészből!
— Remélhetőleg nem változattatok meg semmit – szúrta közbe saját véleményét Lyra komoran.
— Nem hiszem, mert akkor már minden más lenne – hozta fel az egyetlen logikus érvet Gabriel szórakozottan.
— Te csak ne fogd az ő pártjukat! – fonta össze a karjait maga előtt Lyra duzzogva.
— Sajnálom drágám, de te is tisztában vagy azzal, hogy azért nem lennének képesek ennyire elszúrni semmit – simogatta meg a lány haját gyöngéden. Tudta, hogy a többiek néha felelőtlennek, de figyelnek egymásra, és általában tudják, hogy pontosan meddig is mehetnek el. Mert minden szurkálódásuk ellenére egy család voltak. Aminek ő is a tagja volt. Gabriel nem emlékezett az igazi szüleire, de Caroline és Klaus legalább olyan fontosak voltak a számára. Mindig ott voltak mellette, a többiekkel együtt, támogatták és szerették őt, és ez olyasmi volt, amit soha sem fog tudni meghálálni nekik. De ők nem is várták el tőle, hanem egyszerűen csak azt akarták, hogy boldog legyen. Az volt és ennél többet már igazán nem kívánhatott magának.
— Kösz a bizalmat! – morgolódott Lucas.
— Egyébként Chris elmondta mindenkinek, hogy Lyra úton van – ragadta magához a szót Eliza kíméletlenül.
— Látod! – húzta össze a szemeit Lyra gyanakodva. Gabriel viszont csak mosolygott.
— De jó okom volt rá a fenébe is! – vakkantotta oda az érintett hevesen. Nyilvánvaló volt, hogy nem először emlegették fel az esetett.
— Az már egyszer biztos, de ezt már soha sem fogod lemosni magadról – jelentette ki Erica teljes meggyőződéssel.
— Ahogy te sem a vásárlás mániát – szájalt vissza Chrisitan.
— Most próbálom kontrolálni magam és egyébként sem értem mi probléma lehet abból, ha veszek egy—két dolgot! – dohogta a fiatalabb iker.
— Egy—két dolgot! – visszhangozták a többiek hitetlenkedve. Egyértelmű volt, hogy ki gondoskodik számukra arról, hogy mindig legyen új ruhájuk. Talán kicsit több is, mint kéne.
— És Ann hol van? – kérdezte Eliot egykedvűen.
— Valószínűleg éppen azon gondolkozik, hogy építhetné át a falu főterét úgy, hogy a boltja maradjon a középpontban – közölte Lyra szárazon.
— A felújításokra szükség van és hasznosak – jegyezte meg Lucas, ugyanis ő és apja voltak azok, akik felvetették ezt a lehetőséget.
— Igaz, csak annyira különös, hogy ennyi év után minden megváltozik – értett egyet vele Gabriel.
— Ez csak egy új kezdet – rántotta meg a vállát Christian.
— Megyek, és megnézem mit csinál Ann, biztos szüksége van segítségre – mondta Eliot tárgyilagosan.
— Hát persze – horkantotta Lucas, aki nemcsak szkeptikus volt ezt illetően, de roppantul gyanúsnak is találta a dolgot. Nem csak ő volt így ezzel.
— Most miért néztek így rám? – csodálkozta Eliot a rá irányuló figyelem miatt.
— Semmi, semmi – szögezte le Gabriel szigorúan pillantva a többiekre, akik megértették, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy kérdésekkel bombázzák.


Eliot távozása után, az ikrek a szobájukba siettek. Nyilván alig várták, hogy bővebben kifejtsék egymásnak a véleményüket. Lucas a randijára hivatkozva a szobájába ment, mert úgy vélte, hogy ő még meg tudja menteni azt, ami menthető, akkor is, ha a rokonai megpróbálnak neki keresztbetenni. Gabriel adott egy csókot Lyrának még végül visszament folytatni a munkáját. A lány és Chris kettesben maradtak.
— Nem tudtam, hogy a plüssmackók azok – bökte ki végül Lyra.
— Persze, akkor nem vágtad volna őket hozzánk – válaszolta Chrisitan szájra sarkában egy fél mosollyal. – Mit szólnál egy kis édességhez? Egészen megéheztem – vetette fel hangosan korgó gyomrára téve a kezét. Van, amikor a vér sem elég. Ennek oka leginkább az volt, hogy érezte Lorenna süteményeinek illatát. Remélhetőleg van hozzá más is.
— Örülök, hogy épségben visszaértél, a többiekkel együtt – fogadta őt a vörös hajú boszorkány lelkesen.
— Dédmama, ez nem is volt kérdéses – vigyorodott el Chrisitan fölényesen. Lyra mögötte a szemét forgatta. Bár el kell ismernie, hogy a fiúnak igenis van oka rá, de akkor is!
— Tudom, tudom – biztosította őt Lorenna vidáman.
— Csak nem sütemény illatot érzek? – szagolt bele látványosan a levegőbe a fiú.
— A kedvenceteket csináltam a hazatérésetekre, de előtte egyél főtételt is – rázta dédunokája felé játékosan az ujját.
— Anya, most komolyan – hördült fel Lyra végtelen szenvedéssel. Az nem igazán zavarta, hogy a tulajdon édesanyja ilyen… gondoskodóan viselkedik. Mindenki körül ott sertepertélt és parancsokat osztogatott, amit csak az apja bírt ki. De ő aztán tényleg. Mindenestre a családjukban bőven voltak olyan párok, amik csodálkozásra adtak okot. Vegyük az igen abszurd Stefan—Liz párost, akik tényleg furcsák voltak, de egészen aranyosak. Damon és Klaus persze szerették rajtuk köszörülni a nyelvüket. Az ősi hibrid persze csak abban az esetben, ha felesége nem volt a közelében, mivel nem akarta magára haragítani. Ugyanis Caroline, mint általában mindent, legjobb barátja és édesanyja párosát is kitörő lelkesedéssel fogadta.
Lyra tisztában volt azzal, hogy édesanyja persze a legtöbb érdemet a családtagjaik összepárosítására vonatkozóan magának tulajdonította. Ki egyetértett vele, ki nem. Példának okáért Sebastian néha arról panaszkodott, hogy nagynénje olyan üdvözült mosollyal ülte végig az ő esküvőjét, mintha ő maga lett volna a menyasszony és attól tartott, hogy nagy buzgalmában még a nászágyba is követné őket. Lorenna ilyenkor elpirulva unokaöccse fejére vert, mert köztudott volt, hogy Lyra akkor mozdult meg először a hasában és azért volt olyan boldog.
— Neked is csináltam vacsorát, de előtte megnéznéd apádat és Damont?— kérte a lányát a vörös hajú boszorkány. Miközben Chrisitan már hozzá is látott az elé tett finom falatoknak.
— A nyugati szárnyban sztrájkolnak, jobban mondva bujkálnak, mert nem akarnak tovább festeni, ha folyton megváltoztatott a döntésedet – felelte Lyra, akinek láthatóan esze ágában sem volt sehová sem menni.
— Milyen kár, mert én határozottan szeretném, ha megtennék – szusszantotta Lorenna kissé dühösen.
— Több akarat összeütközése és vajon ki fog kikerülni győztesen? – mormolta Moira. Chrisitan aki éppen nyelte le a szájában lévő falatot a pohara után kapott. Nem arra van szó, hogy meglepődött, bár bárki ezt hihette volna. Igazából, arról volt szó, hogy éppen azt próbálta megakadályozni, hogy a nevetéstől megfulladjon. Mert az roppant kínos lett volna.
— A múltban tett látogatásodkor narrátori tehetségre tettél szert úgy látom – jegyezte meg Lyra csipkelődően.
— Ha már a múltnál tartunk nyilván jól sejtem, hogy ki is lehetett az értelmi szerző – nézett célzatosan dédanyja irányába Chrisitan. Értette ő, hogy Moira volt az, aki megkérte rá, talán még a varázslatot is ő hajtotta végre, de a plüssmackós dolog teljesen bizonyosan nem tőle származott.
— A jelenlétetek támogatás volt, hitt a jövőben, ami bizonyos helyzetekben egyszerűen elképzelhetetlenek látszott. – A vörös hajú boszorkány természetesen szégyentelenül bevallotta tettét. Nem volt oka szégyenkezére.
— Ezért volt minden? – értetlenkedett Lyra.
— Szerintettek nem érte meg? – tárta szét a karjait Lorenna körbemutatva. Egyértelműen érzékeltetve, hogy ebben a pillanatban azt szemlélteti, hogy az egész családjuk itt van, életben.
— De, tudod, azért hálás lennék, ha legközelebb előre szólnál, ha ilyesmire kerülne sor. Csak, hogy felkészüljünk rá és esetleg én is menjek – vetette fel lány nyomatékosan.
— Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – érkezett végül a válasz derűsen.
— Anyáék? – érdeklődte Chrisitan.
— Még nem értek vissza Rómából, de szerintem nemsokára hazatérnek – válaszolta a vörös hajú boszorkány.
— Szuper! Megnézem nagyapáékat. – Amikor a múltban voltak ezért volt az a kis félreértés, amiért nem tudta, hogy miért vannak itthon a szülei.
— Mond meg nekik, hogy… — kezdte Lorenna és egy egész sor teendőt megpróbált megjegyeztetni dédunokájával, aki úgy tett, mint aki figyel, de valójában egy szót sem fogott fel. Moira oda bólintott Christiannak, aki két ujját a fejéhez emelve tisztelget, aztán nézett ahogy a szellem eltűnik. Tudta, hogy ez a kis kirándulás minden kockázata ellenére hasznos volt és tényleg jól végződött. Tehát senkinek sincs oka panaszra.
Lorenna ebből persze semmi sem vett észre. Chris pedig elkapta Lyra szenvedő pillantását és egyszerre sóhajtottak fel, mert a vörös hajú boszorkány még nem fogyott ki a szóból és egyhamar nem is fog. De mégis mit számít ez, ha van rá idejük? Örökké.


— Apa ti meg mit csináltok itt? – támaszkodott neki az egyik díszes tartóoszlopnak egy fekete hajú barna szemű fiú arcán egy érdeklődő mosollyal, mely jelezte, hogy valójában pontosan tudja a válasz a kérdésére. A terasz azon helységek egyike volt, amiket Lorenna legelőször újítatott fel. Olaszországból hozatta a márványt és elegáns, de másokra tekintettel, kényelmes bútorokkal rendezte be, jobban mondva rendeztette be.
— Csak nézelődünk – felelte Damon könnyedén. És ezt szemléltetendő kibontott még egy vértasakot és a felét a saját poharába, a másikat, pedig a vele szemben ülő Ric—nek töltötte ki.
— Óvatosan, a fehér bőrből nem hinném, hogy kijön a vér – nézett legjobb barátjára az ex—történelemtanár komolyan. Amellett felesége menten szívrohamot kapna, ha ilyen felháborító dolog történne az ő csodás bútoraival. Azt is nehezen bírta, amikor a gyerekek kicsinek mindent összesároztak és tönkretettek egy—egy hevesebb veszekedés alkalmával, de akkor mindig azzal vigasztalta magát, hogy ő hiányolta az apró lábak dobogását az életéből. 
— Szóval nagyi elől bujkáltok – jelentette ki megfellebbezhetetlen tényként Alex, aki Damon és Annabell fia volt. Külső jegyeit tekintve – a szeme kivételével — szinte teljesen kiköpött apja volt. A természete viszont az idősebb Salvatore egy szelídebb változatta, igaz, ami igaz, ha valaki piszkálásáról volt szó, akkor neki sem kellett messzire mennie.
— Fiam, ha úgy döntenék, hogy elkerülök egy bizonyos vörös hajú boszorkányt, akkor arra jó okom lenne – jelentette ki Damon gunyorosan. El sem hitte, hogy csak ő és Ric maradtak itt. Klaus már az első nekifutáskor elhúzta a csíkot a saját házába, arra hivatkozva, hogy halaszthatatlan teendője akadt. Nem sokkal később eltűnt Liam is, majd Elijah sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat, hogy Stefanról ne is beszéljünk, aki legjobb barátja után ment szinte azon nyomban.
Persze Damon, nem lett volna a hírhedt Damon Salvatore, ha nem tesz egy, nem is annyira burkolt, célzást Caroline, Rebekah és Elena előtt arra, hogy esetleg ők is példát vehetnének Lorennától. Nem kellett kétszer mondania az már egyszer biztos. Liz is jelen volt a megjegyzés elhangzásakor és egy derűsen elnéző mosolyt vetett legjobb barátjára. De ezen kívül meg sem szólalt. Tekintettel arra, hogy ezután a vámpír igencsak nagy gyakorisággal tüsszentet – és ugye az ő esetében megfázásról szó sem lehetett – nem volt nehéz rájönnie, hogy Klaus és a többiek rájöttek arra, hogy kinek is köszönhetik a teljes felújítást. Szívesen!
— Takarítás, mi? – kérdezte fia mindentértően. Ő az úgynevezett „Gyerekcsapattal” volt és hasonló feladatokat teljesítettek.
— Eltaláltad – motyogta Ric egykedvűen.
— Felteszem fel sem merült bennetek az a lehetőség, hogy esetleg megmondjátok neki, hogy nagyon elfoglaltak vagytok és ezért aztán nem értek rá neki segíteni – vázolt fel egy lehetőséget Alex.
— Tudja, hogy ilyesmiről szó sincs – legyintette Alaric, de láthatóan nem bánta a dolgot, nem úgy, mint legjobb barátja.
— Ric, papucs vagy – jegyezte meg Damon egy morcos pillantás kíséretében.
— Én nem – tiltakozott az ex—történelem tanár.
— De igen és tudod miért? Mert a feleséged folyton parancsokat osztogat, te meg úgy táncolsz ahogy ő fütyül – fejtette ki a véleményét az idősebb Salvatore.
— Szeretem – felelte Ric szelíden.
— Ez egy nagyon jó indok – értett egyet Alex apja legjobb barátjával, aki ezzel együtt a fogadott nagyapja is volt.
— Ez egy olyan indok, amit nem akarok hallani – húzta el a szájára Damon. Ő és Lorenna az utóbbi években továbbra is úgy tettek, mintha nem kedvelnék egymást. Családjuk legnagyobb derültségére, mert rengeteg alkalom volt, ami ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyította.
— Chrisék visszajöttek a múltból – tért rá arra a témára, ami miatt idejött. Úgy vélt a másik kettő szeretne tudni erről.
— Itt volt az ideje – mondta Ric megkönnyebbülten.
— Nem is értem, hogy nem árultátok ezt el nekem – nézett duzzogva a két férfira Alex.
— Utaltam rá, és felteszem kitaláltad miről van szó – vigyorgott rá Damon a fiára, amolyan összeesküvő módon.
— Lehet – kacsintotta cinikusan Alex.


Egy kocsi száguldott a felé a falu felé, ami a természetfeletti lények otthona volt és, ahol boszorkányok, vámpírok, vérfarkasok, hibridek és ősök is megfértek egymás mellett. 
— Kicsim, mi lenne, ha egy ici—picikét lassítanál? – érdeklődte Kol, aki megjegyzését csak félig gondolta komolyan. Mert nemcsak, hogy szerette a száguldást, de így még hamarabb érhettek haza, amit már alig várt. Örült, hogy kettesben lehetett a feleségével, de az igazat megvallva kicsit hiányzott a családja, a gyerekei pedig főleg.
— Kol, tudom, hogy szereted, ha száguldok – mosolygott rá Cassie derűsen. Pontosan értve, hogy mire is gondol a férje.
— Milyen igaz! Nemsokára otthon leszünk, és nagyanyád vajon hogyan fog reagálni erre? – tette fel a kérdést az ős tanácstalannak tettetve magát, pedig szinte maga előtt látta, ahogy Lorenna csípőre tett kézzel és fejcsóválva pillant rájuk.
— Csak a szokásos módon – nevetett fel a lány, mert férje volt szíves az ő fejébe is felmutatni elképzelését.
— Valóban, Chris írt egy sms—t, hogy már itthon vannak – nézett telefonjára Kol megnyugodva. Nem, mintha kételkedett volna legidősebb gyermeke képességeiben. De úgy vélte jobb teljesen biztosra menni. Ha a családjáról volt szó jobb szeretett semmit sem kockáztatni. Ezt mondta Cassie mindegyik szülése előtt, mégis a végén ismét ott találta magát a szülőszobában és bár volt már benne tapasztalata néha meg—meginogott. Egyszer—kétszer elájult, de a babák születésére mindig magához tért. Leginkább azért, mert felesége nem törődve saját testi épségével eltörte a csuklóját, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy most igazán nincs itt annak az ideje, hogy aludjon.
— Tudom – sóhajtotta Cassie.
— Én is, de örülök neki, hogy szólt – fűzte hozzá Kol és megszorította felesége combját.
— Néha a testvéreid sem tudják mennyire törődő típus is vagy valójában – simította kezét az ős kezére a lány gyöngéden.
— Ez maradjon csak köztünk – szorította vissza az ős.
— Bennem megbízhatsz – hajolt felé, hogy kérjen tőle egy csókot. Egyiküket sem érdekelte, hogy most jön egy éles kanyar. Cassie csukott szemmel is jól vette be ezeket az utakat.
— Tudom, szerelmem – biztosította őt Kol lágyan.
— Már nagyon hiányoztak a gyerekek – motyogta a lány mikor visszafordult az útra.
— Csak két hétig voltunk távol és tudod, hogy Elenánál jó kezekben voltak – válaszolta az ős, de ő is hasonlóan érzett. Ugyanakkor neki és Cassie—nek szükségük volt erre a két hétre.
— Nem is tudom, hogy bírtam volna ki, ha beszélni sem tudok velük nap, mint nap – merengett el a lány.
— De tudtál, szóval semmi gond. Nemsokára újra a családunkkal lehetünk – fogta meg ismét felesége kezét Kol.
— Soha sem gondoltam volna arra, hogy egyszer hozzámegyek feleségül egy olyan fickóhoz, aki az első találkozásunkkor feldöntött Mystic Falls főterén – jegyezte meg Cassie, akit hirtelen megszállt a szentimentális hangulat.
— Mit mondhatnék? Ellenállhatatlan vagyok – vigyorodott el Kol lefegyverzően.
— Hát persze – viszonozta a lány a gesztust egy somolygó mosollyal.
— Ha tudni akarod, én sem hittem volna, hogy egy olyan csodálatos nő férje leszek, mint amilyen te vagy. Az igazat megvallva még téged meg nem ismertelek soha sem gondoltam a házasságra – ismerte el az ős komolyan.
— Akkor szerencséd van, hogy itt vagyok neked én – mondta Cassie incselkedve.
— Ez egy olyan igazság, amit nagy becsben tartok és a szívemben őrzök majd életünk végéig – csókolta meg ismét feleségét az ős mikor az leparkolt a kastély előtt.
— Úgy érted örökké úgy fogsz szeretni, ahogy én téged? – kérdezte a lány kedvesen.
— Pontosan, szerelmem, pontosan. Mert tudod kevesebbel be sem érném – válaszolta Kol nyugtázva egymás iránti soha el nem múló szerelmüket, ami annyi mindenen átsegítette őket.
— Én sem, Kol, én sem – biztosította élete szerelmét Cassie még egyszer megcsókolták egymást, aztán hagyták, hogy a családjuk elárassza őket a kérdéseikkel és az ölelésükkel. A lány felnézett Moira—ra, aki a bejárati ajtó mellől mosolygott rájuk szívélyesen. – Köszönöm – súgta Cassie némán őse felé. Lehet, hogy nem mindent ő intézett el, mégis jórészt neki köszönhetik, hogy minden jól alakult, amiért nem lehet elég hálás. A családjuk együtt maradása és a szeretettük örökké egybe fogja őket tartani. Mert így volt megírva.



Vége

Köszönöm nektek, hogy velem tartottatok ezen a két évadon keresztül és támogattatok olyan sok időn át. Volt idő, amikor megakadtam, de nektek köszönhetően folytatni tudtam és végül elérkeztünk ide. Még egyszer fogadjátok köszönetemet.
Búcsúzok ezzel a történettel
Valentine

3 megjegyzés:

  1. Ez volt az első VD fanfic amit olvastam és nagyon tetszett:) Csak azt mondhatom minden jó ha a vége jó:) Bár azt még megjegyezném hogy amikor Eliza először mesélt a családról a húga még Clara névre hallgatott:) Ann-ről még szívesen hallottam volna:) Mintha lenne valami közte meg Eliot között:) Legalábbis a többik így reagáltak amikor azt mondta segíteni megy neki:D Örülök hogy olvashattam ezt a történetet.és örömmel olvasom tovább a többit:) Viktor

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Viktor! <3
      Köszönöm, hogy írtál :)
      Nagyon örülök neki, hogy tetszett :) Igen, ebben teljesen egyetértek :) Tényleg? Hoppá, bocsi. Elhiszem, majd talán egyszer ;) Lehet ;) Még egyszer köszönöm :)
      Puszi
      Valentine

      Törlés
  2. Szia benne vagy egy cserében? blogom : igazlov.blogspot.hu előre is köszi, én már kitettelek :)

    VálaszTörlés