2. évad 22. fejezet

Sziasztok!

Készüljetek fel, mert ez lesz az utolsó előtti fejezet és az évadzárásig, valamint a történet végig is már csak egy fejezet van hátra. Kellemes olvasást!

Puszi

Valentine

Búcsú, mely mindennek kezdete…

„A jutalom, amiért túléltük az ünnepeket, az újév, és már el is jutottunk az újévi fogadalmak csodás hagyományához. Hagyd hátra a múltad, és kezdd elölről! Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat, és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.” Grace klinika c. film

Abban a pillanatban, ahogy Sebastian behajtott kocsijával a Mikaelsson villa elé köréjük gyűltek a többiek. Kol pedig senkivel sem törődve magához rántotta a feleségét és szorosan ölelte őt, várva, hogy a szíve felfogja a jelzést és megnyugodjon. Cassie itt volt és nagyjából épségben. Ezen kívül semmi más nem érdekelte! Na jó, talán egy kicsit mégis.

– Soha több ne csinálj ilyet! – parancsolt a lányra idegesen.

– Ne aggódj Kol, nem áll szándékomban, ha mégis akkor időben értesítelek majd róla – biztosította szerelmét Cassie mosolyogva. Elvégre megtanulta már nagyon régen, hogy elhamarkodott ígéreteket jobb kikerülni és csak olyat megfogadni, amit ténylegesen be is tud tartani.

– Igazán hálás leszek érte – mormolta az ős vonakodva. De végül is egészen beletörődően, elvégre ő vette el Cassie–t annak ellenére, hogy tudta az Damon Salvatore lánya, ami szinte borítékolta a bajt. És mi oka volt erre? Természetesen az, hogy szerette és fogja, most és mindörökké. Akkor is, ha néha előbb cselekszik, és csak utána gondolkodik, ennek oka leginkább az volt, hogy általában ő is hasonlóan cselekedett.

– Lehetsz is – ismerte el a lány nevetve és megcsókolta a férjét, akit Esther ármánykodása miatt majdnem elveszített, de most már minden rendben lesz. Már ha nélkül egyáltalán lehetséges az ilyesmi.

– Sebastian, neked nem otthon kéne lenned? – érdeklődte Lorenna komoran.

– Nénikém, fájdalom nem tudtam eleget tenni feléd a kötelezettségemnek, mert tisztában voltam azzal, hogy itt a helyem. Remélem, nem haragszol, legalábbis nem nagyon, és mielőtt megölnél közlöm veled, hogy én nem gyógyulok fel olyan könnyen egy nyaktörésből, mint a testvéred – válaszolta Sebastian sebesen. Mert úgy vélte nem árt emlékeztetni erre a vörös hajú boszorkányt, akinek e tekintetben nagyon is gyorsan el szokott járni a keze és ő egyértelműen nem akart csatlakozni ehhez a klubhoz.

– Holly meghalt – bökte ki végül Lorenna részvétteljesen megszorongatva unokaöccse karját. Úgy vélte a büntetésnek igazán nincs itt az ideje, főleg, mert a boszorkánymester láthatóan – és nyilván minden igyekezete ellenére – a nap hőse lett. Ezért aztán jobb volt mielőbb közölni vele szerelme elvesztését.

– Tudom, még szerencse, hogy adtam neki Klaus véréből – biccentette Sebastian.

– Ez igazán nem nagy ár, azért, hogy megszabadultattok anyámtól, mert ugye megszabadultatok tőle? – kérdezte Klaus feszülten.

– Sikerült nekik – jelentette ki Cassandra megfellebbezhetetlenül.

– Akkor vége? – kérdezte Caroline reménykedve, hangot adva a többiek gondolatainak.

– Végleg vége, de ez csak egy új kezdet – felelte Kellan kedvesen. Volt idő, amikor remélni sem merte, hogy ez megfog történni és most itt volt. Ezer év után fogta a felesége kezét és a lányával is láthatóan sikerült kibékülni. Valamint a családjuk biztonságban volt. Ennél több nem is kell a boldogsághoz.

Másnap reggeli után mind összetömörültek a Mikaelsson villa nappalijában. Még szerencse, hogy Klaus úgy tervezte a házat, hogy bőven legyen benne hely, mert most szükség is volt rá. Ismételten átbeszélték a tegnap történteket, és egy pillanatnyi csenddel fejezték ki elégedettségüket, mely azt bizonyította, hogy végre biztonságban voltak és a legfőbb ellenségeik véglegesen olyan helyen ragadtak, ahonnan nincsen visszaút.

– Azt hiszem ideje haza menni – vetette fel a lehetőséget Lucas, aki bár szeretett itt lenni, de a maga részéről jobban örült volna annak, ha a saját idejükben vannak, és végre foglalkozhat a saját dolgaival. Talán újra elhívja randizni azt a lányt, akivel a múltba való visszatérése miatt nem tudott találkozni. Vagyis, lehet, hogy mégis mert ugye itt máshogy haladt az idejük, mert ha minden igaz, akkor úgy térnek vissza mintha csak egy rövid kitérőt tettek volna a Mystic Grillbe. Persze csak, abban az esetben, ha Eliza nem téved.

– Most is ott vagyunk – szólalt meg Eliot a maga csöndes módján.

– Ne legyél ennyire szőrszálhasogató nagyokos! – csikorgatta a fogát Lucas bosszankodva, főleg mivel a másiknak igaza volt.

– Talán beszélj érthetően és, akkor senki sem ért félre – mondta a másik szelíden, bár barna szemeiben szórakozott szikrák csillogtak.

– Már megint nem tudod követni a gondolataimat, mert azok túl gyorsak a számodra – jegyezte meg Lucas csípősen. Általában Deannel szokott veszekedni, de ha úgy hozta, akkor bárki mással is, így aztán – mint ahogy azt a mostani helyzet is mutatja – még Eliot sem volt ez alól kivétel.

– Az igazat megvallva egyetértek veled, menjünk – egyezet bele a másik, mert ő is arra a következtetésre jutott, hogy az itt tartózkodásukra már nincsen szükség és nagyon bízott abban, hogy Lorenna vagy valaki más tudja azt a varázslatot, amivel hazajuthatnak.

– Akkor miért kellet ezt csak most mondanod? – morgolódott Lucas, ami az ő esetében egyáltalán nem volt szokatlan helyzet.

– Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz – válaszolta Eliot könnyedén és nevetését visszafojtva elmosolyodott.

– És nekünk ezt kell kibírnunk – kommentálta két unokatestvére beszélgetését Eliza egy dráma kézlegyintés kíséretében. A többiek nem bírták tovább, és hangosan elnevették magukat, holott szomorúak voltak azért, mert a gyerekek távoznak, akkor is, ha az ő idejük nem a mostani, hanem a jövő.

– Biztos akarjátok őket? Mert tudjátok szerintem még meggondolhatjátok magatokat, úgy értem, szerintem vigyázni kéne hogy a születésükkor ne essenek a fejükre és akkor talán, de csak feltételezési szinten, állíthatom, hogy kicsit jobb lesz a helyzet – jelentette ki Dean sokatmondóan.

– Mr. Végtelenhatalom már megint olyanba üti az orrát, amibe nem kéne – húzta fel az orrát Lucas morcosan.

– Meglepő, mint általában mindig – értett egyet rokonával Eliot tárgyilagosan.

– Ezt most úgy mondjátok, mintha mániákus lennék! – mondta Dean felháborodottan. – Nem vagyok mániákus! – ismételte meg mély meggyőződéssel mikor látta, hogy milyen jól mulatnak a többiek.

– Hát persze, hogy nem vagy az – mosolyodott el Cassie gyöngéden. A kezében tartott piciről, annak jövőből jött énjére fordítva a tekintetét, ami olyan volt, mint az övé. Fia idősebb kiadása sokat segített neki és most hogy megszabadultak az ellenségtől nehéz szívvel gondolt erre a pillanatra, amiről tudta, hogy nemsokára el fog jönni

– Látod az anyám is megmondja – mondta Dean önelégülten, miközben szúrós pillantásokat vetett két kuzinjára.

– Inkább hagyjuk – legyintette Lucas, mert ez egyébként soha véget nem érő beszélgetés lenne közöttük. Idősebb unokatestvére, aki általában nem szokott hallgatni arra, ami más mond most kivételesen beleegyezően bólintott. Bőven lesz még idejük folytatni a jövőben, ahol már nem kell figyelniük arra, hogy bizonyos dolgokat nem szabad elmondaniuk.

– Itt a búcsú ideje, apuci – biggyesztette le a szája szélét Eliza szülei, Liz, valamint a kicsi Gabriel felé fordulva.

– Nemsokára találkozunk – vigasztalta őt az ős. – Mikor is pontosan? – tette hozzá a kérdést, mintegy mellékgondolatként, ami annyira nem is lényeges csak úgy véletlenségül érdeklődik. Senki sem vette be.

– Nem mondom el mikor van a születésnapom – vigyorodott el Eliza pajkosan, és mutatóujjával játékosan megfenyegette az apját.

– Ügyes – mormolta Liz.

– Mindig – bólintott a lány és megölelte a nagyanyját. – Te is az leszel – súgta úgy, hogy csak a nő halja. Az nő elmosolyodott, örült neki, hogy unokája azt mondja, hogy sikerül majd jól beilleszkednie a vámpírok életébe.

– De miért nem? – panaszkodott az ősi hibrid.

– Meglepetés lesz – biztosította apját Eliza huncutul.  

– Biztos? Úgy értem csak egy ici–pici utalás? – reménykedett Nik, hátha gyermeke meggondolja magát. Elvégre mégiscsak az ő lánya!

– Sajnálom, a fiúk így is annyi mindent elkotyogtak – rázta meg a fejét Eliza kissé gonoszkodva, mert egyrészt szórakoztatta, hogy unokatestvérei elszólták magukat, másrészt alig várta, hogy Lyrával és a testvérével is megoszthassa ezt a hírt. Ugyanis ez pontosan olyan téma volt, amivel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a fiúkat életük végig piszkálhatja majd, és mint fiatalabb unokatestvér, aki ráadásnak lány is volt soha sem hagyott volna ki egy ilyen sok szórakozással kecsegtető lehetőséget, főleg, mert az ennyire ragyogó volt. Egyértelműen kihagyhatatlan.

– Hé! – csendült fel az érintettek sértett kiáltása.

– Dean volt – mutatott vádlón a nevezetre Lucas.

– Véletlen volt – szabadkozott a jövőből jött fiú harapósan. Hát mikor fogják elfelejteni ezt a picike botlást? Amire tegyük hozzá egyébként is feltétlenül szükség volt, de ez persze már nem jut eszükbe.

– Az semmire sem volt elég! – elégedetlenkedett Klaus. Nem, mintha az ne lett volna megfelelően elgondolkodtató, de akkor is! Nem volt elég! Tudniillik az ős a maga részéről úgy vélte minél többet tudnak meg a jövőről annál jobb. Persze csak azért, hogy mindenre fel tudjanak készülni. Amivel kapcsolatban mindenki tudta, hogy ő szeret tisztában lenni ezekkel, ezért is nem akarta elfogadni a nemleges választ. 

– Rendben – egyezett bele Eliza halkan. – Van egy tetoválásom – közölte bizalmas hangon, bár mindenki hallotta. Jövőből jött rokonai a szemüket forgatták, mert pontosan tudták hogy ez lesz.

– Hogy mid van? Kizárt hogy megengedtem! – ordította az ősi hibrid magánkívül és idegesen beletúrt a hajába.

– Csak vicceltem – biztosította apját Eliza vigyorogva. – De azért gondolkozhatnál rajta és pár év múlva beszélünk róla – tette hozzá ragyogóan.

– Soha! – fogadkozott Nik komoran és gyanakodva fürkészte gyermekét.

– Eliza, ne ijesztgesd apádat – mosolyodott el Caroline.

– Majd meglátja, hogy mennek a dolgok, ha a számláinkat fogja fizetni – ölelte meg édesanyját és fogadott bátyát is Eliza. – Hello bátyus – puszilta meg Gabriel fejét és kedveskedve megcsipkedte az arcát. Hihetetlen volt, hogy ez a cuki kisfiú megegyezik az ő bátyával!

– Az is csak vicc volt? – kérdezte Klaus. A reménykedése szinte kézzelfogható volt. Mindhiába.

– Nem, az teljesen komoly volt, kezdj el gyűjtögetni! – mondta Eliza sokatmondóan. Dean, Lucas és Eliot váltottak egy gyors pillantást, de végül vállat vontak. Annyira nem lehet nagy gond, ha ezt a kis aprósággal tisztában lesznek a múltban, elvégre az ikrek az anyjuktól örökölték ezt, és Caroline Forbes–ről mindenki tudta, hogy vásárlásmániás.

– Egy kis vásárlás nem fog megártani drágám – fűzte hozzá Caroline elfogulatlanul.

– Igen, fel a fejjel apa, elvégre tök gazdagok vagyunk az a pénz, amit elszórunk nem oszt, nem szoroz – szorította magához édesapját Eliza.

– Ha mégis, akkor vannak látnokok a családban – vidult fel a lehetőségtől Klaus és bár nem kapott további információkat az elkövetkezendőkkel kapcsolatban már könnyebben vette a dolgot.

– Sajnálom, hogy nem maradhatunk az esküvőtökön – szólalt meg Eliot, szülei felé fordulva, mivel őszintén bánkódott e miatt, de úgy vélte tényleg jobb lesz, ha végre mindenki visszakerül a maga idejébe, és ott folytatják, ahol ez előtt abbahagyták.

– Maradhatnánk – csapott le azon nyomban a lehetőségre Eliza, mert ő a maga részéről nem bánta volna egy pillanatig sem, ha így kell tenniük, igaz, ami igaz hiányzott neki a húga. Valamint vásárolni is olyan régen volt már! Van annak vagy hetvenkét órája! Ami nála szinte rekordszámba megy, de persze most itt volt ez a múltba visszatérős kihagyhatatlan kaland és ráadásnak minden jól sikerült. Nem, mintha valaha is kételkedett volna az ellenkezőjében, ő aztán soha!

– Nem – csendült nagyon is határozottan a három unokafivér hangja, akik nem igazán értettek egyet unokahúgukkal ebben a kérdésben legalábbis. Meg úgy nagy általánosságban sem. Igaz, leginkább azért, mert ők régebb óta voltak itt.

– Ez nem ér, ti egy csomó ideig itt voltatok, én meg éppen hogy egy kicsikét! – kardoskodott Eliza duzzogva. Persze tudta, hogy a többieknek igaz volt, de annyira jól szórakozott!

– Így jártál… – rántotta meg a vállát Dean nemtörődöm módon, mert nem igazán volt ideje arra, hogy a lány lelkét ápolgassa, főleg, amikor az csak a szokásos „Csak azért mondok ellent nektek, mert olyanom van” játékot játssza velük.

– Anyátokkal biztos nem – folytatta Eliza diadalmasan, mert bár a vitát nem nyerhette meg, de legalább ennyi elégtétele lehetett.

– Minden rendben lesz? – kérdezte Elena jövőből jött fia arcát fürkészve. Már jobban érezte magát, éppen ezért úgy vélte soha sem fog betelni ezzel. Az álmai valóra váltak! Igaz, hogy ő és Elijah még nem házasodtak össze, viszont nemsokára bepótolhatják ezen elmaradásukat. Valamint végre nem kell aggódnia a családja miatt, mert nincsen már olyan, aki ártani tudna nekik. Mindenezek felett, lesz egy fia, attól a férfitól, akit szeret. Elena úgy érezte annyi csapás után végre valóban révbe ért és a megpróbáltatásoknak véglegesen vége. Legalábbis azoknak, amelyek az életüket fenyegették.

– Persze – biztosította Eliot tárgyilagosan.

– Köszönjük, hogy itt voltatok – fogta meg fia kezét Elijah határozottan. Tudta, hogy az általuk nyújtott segítség nélkülözhetetlen volt, akkor is, ha a végső küzdelemben csak Cassie és Sebastian vettek részt Esther ellen. Ugyanis az ős úgy vélte, hogy a jövőből jöttek jelenléte volt az, ami hitet adott nekik abban, hogy a családjuk túl fogja élni, és boldogok lesznek.

– És kifecsegtünk egy–két dolgot? – mosolyodott el Eliot derűsen.

– Azt is – viszonozta a gesztust Elijah.

– Anya – ölelte magához a hasonmást jövőből jött gyermeke, mintha csak elbúcsúzna tőle. Azonban nemcsak erről volt szó, mert a maga részéről úgy vélte, ha már adtak egy–két útmutatást, akkor egy kis megjegyzés nem fog senkinek sem ártani, sőt remélhetőleg hasznos lesz. Mindegyikük számára. Persze ennek ellenére nem akarta, hogy unokatestvérei tudjanak arról, hogy mit tesz. Ez végső soron leginkább a hasonmásra tartozik, senki másra.

– Igen? – motyogta Elena viszonozva az ölelést.

– Vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk megbocsátani, viszont mi döntjük el mi az, amit igen – suttogta édesanyja fülébe komolyan. A célzás véleménye szerint félreérthetetlenül Katherine–re vonatkozott és tudta, hogy a Gilbert lány megértette.

– Megéri? Mindazok után? – érdeklődött nagyot nyelve. Elijah elmondta neki mit tett a vámpírhasonmás, valamint elmesélte azt is, hogy véleménye szerint a magányosság vette rá a nőt a döntésre. Elena ezt illetően bizonytalan volt, mégis tudta milyen érzés félni. A szülei neki is ugyan úgy meghaltnak, mint Katherine–nek. Igaz, talán kevésbé kegyetlen módon, de ezt csak nézőpont kérdése. Mellette mégis ott van Ric, Jeremy, az ősök, az új családja és leginkább Elijah. Ezzel szemben minden mesterkedése ellenére őse egyes egyedül volt. Talán tényleg itt az ideje a változásnak?  

– Azt csak te tudhatod – felelte Eliot nyugodtan.

– Megfontolom – döntötte el végül Elena.

– Tudom – kacsintotta fia és komoly arcán egy csintalan mosoly villant fel.

Rebekah a maga részéről nem akart annyira tapintatlan lenni, mint legidősebb testvére, aki láthatóan másról sem akart beszélni csak a jövőről. Mégis…

– Lesznek testvéreid? – faggatta fiút, és izgatottan szorongatta, mind a jövőből jött fia, mind Liam kezét. Akik egy pillanatra megengedtek egy kínlódó nyöszörgést, mégis után visszafogták magukat, mert tudták, hogy rokonaik életük végéig felrónák nekik, és nem akarták ezt hallgatni az örökkévalóság hátralévő idejére.

– Én nem vagyok elég? – kérdezte Lucas vérig sértetten. Valójában egyáltalán nem bánta a kérdést. Ismerte az anyját és szerette is. Minden hóbortja és tapintatlansága ellenére. Leginkább azért, mert annyira hasonlított rá.

– Talán még sok is – vélte Liam faarccal, de azért volt annyira elővigyázatos, hogy a pipát nem vette ki a szájából, így igazán nehéz volt megérteni szavai jelentését. Persze nem a szőke hajú ősnek, aki gyanúsan csillogó szemmel szinte felnyársalta őt.

– Hogy mondtad? – szipogta végül Rebekah, és gyanakvóan fürkészte a másik vonásait, mert nem volt biztos abban, amit értett. Mert a maga részéről két értelmezés lett volna ebben az esetben elképzelhető. Az első verzió, amikor Liam azt mondta, hogy egy gyermek sok lenne számukra, akkor megölné őt. Egyértelműen. Igaz nem véglegesen, de ahhoz eléggé, hogy fájjon neki. Vagy egy második értelmezési lehetőség is felmerülhetett, ami szerint Liam reméli, hogy sok gyermekük lesz. Ez örömteli hír lenne, bár ő a maga részéről kettőre gondolt. Egy fiúra, ami vélhetően nemsokára meglesz, valamint egy kislányra. De a többi gyerekkel kapcsolatban alkuképesnek érezte magát.

– Csak vicceltem – vette ki a szájából a pipáját Liam és megpuszilta a szőke hajú ős homlokát.

– Terhesen gyilkos hangulatai voltak – mormogta Lucas az apjának, úgy formálva a szavakat, hogy az apja leolvashassa a szájáról, de az anyja lehetőleg ne tudjon róla.

– Jó tudni – felelte Liam hasonló stílusban.

– Hiányozni fogsz – ölelte meg jó szorosan jövőből jött fiát Rebekah. Méghozzá olyan szinten, hogyha a másik nem lett volna félig ősi vámpír, valószínűleg összeroppantak volna a csontjai. Persze tudta, hogy nem lett volna szándékos.

– Anya, a születésemkor újra találkozunk – tolta el magától a nevezetett Lucas, hogy a szemébe nézhessen, meggyőzve őt arról, hogy nem válnak el örökké.

– Igen, persze – bólintott Rebekah, mintha ő maga is abszurdnak találná azt, hogy annyira hiányozni fog a fia. Aki viszont nagyon elnéző volt vele, mert ezt a részt már sokszor és sok formában lejátszották ennek a párbeszédnek. Amikor először ment óvodába, iskolába, köziskolába, egyetemre. És sokszor az a tudat sem segített, hogy pár óra múlva otthon lesz, és ismét találkoznak. Most még kevésbé használt volna, hiszen volt még pár hónap a születéséig. De az már egyszer biztos volt a számára, hogy a saját születésekor nem szeretne itt lenni. Túl bizarr lett volna.

– Hogy ez milyen abszurdan hangzott – csóválta meg a fejét Liam, és megveregette a fia hátát.

– Mi már csak ilyenek vagyunk – vigyorodott el Lucas somolyogva.

– Biztos nem maradtok még egy kicsit? – nézett rá könyörgő szemeivel Rebekah, majd a többi jövőből jöttre tekintett hasonlóan. Akik mindig kényelmetlenül érezték magukat ettől.

– Nem, így is túl sok volt a nyaralásból – hessenttette el végül a dolgot fia könyörtelenül. Tényleg kizárt, hogy maradjon a születéséig! – Majd találkozunk – ismételte meg korábbi mondatát határozottan.

– Az már biztos – válaszolta Rebekah egy elegáns fejbiccentés kíséretében.

– Tételezzük fel, hogy eltöröm a pipád, lehetséges, hogy nem büntetsz meg érte? – fordult az apja felé Lucas könnyedén.

– Teljesen biztos lehetsz benne, hogy megbüntetnélek érte, de ugye nem fogod megtenni? – nézett fiára fenyegetően, mert ebbe egyáltalán nem szeretett volna belegondolni.

– Nem, csak felvetődött bennem a lehetőség – biztosította a fia a maga kissé szabatos hangján, ami akár az ellenkezőjére is ugyan úgy utalhatott.

– Akkor rendben, de jobban örülnék, ha még azt is kitörölnéd az emlékeid közül, hogy felvetődött benne ez a lehetetlenül borzalmas tett – mondta szigorúan.

– Próbálkozom. – Ez volt minden, amit ezzel az üggyel kapcsolatban Lucas hajlandó volt beleegyezni. Végül is egy éves sem volt, amikor az eset történt, és igazán nem az ő hibája volt. Nem teljesen.

– Mennem kell – nézett anyjára Dean bánatosan, majd megcsiklandozta kiskori önmaga hasát, mire gyermek énje vidáman felkacagott.

– Nem fog hiányozni? – kérdezte Cassie boldogan mosolyogva. Az biztos, hogy ilyen sem történik sok mindenkivel, de az ő családjuk már csak ilyen. Az egyik lehetetlen dolgot halmozzák a másikra. Ezért aztán náluk még olyan is előfordulhat, hogy a jövőből jött Dean megcsiklandozza a saját baba énjét, és az ezt jól tűri, sőt igazán derűsen. De ha ő képes volt beleszeretni az ősbe, akivel kapcsolatban az első találkozásukkor azt hitte, hogy ez lehetetlen levakarhatatlan alak, akkor mégis min kéne meglepődnie? Az semmiképpen sem, hogy ezen nézetéről továbbra is megvan győződve, csak most már szeretett tud gondolni ezen megállapítására.

– Hogy láthassam saját magamat babaként? Kissé horrorisztikus, de még mindig jobb, mintha a többieket látnám – borzongott meg látványosan már csak a lehetőség miatt is Dean igencsak látványosan. Lucas – Lorennára tekintettel, aki képes lenne szappannal kimosni a száját – halkan szitkozódni kezdett. Eliot megengedett magának egy teátrális sóhajt, mintegy jelezve, hogy unokafivérétől nem is várt mást. Még Eliza, nos ő kinyújtotta a nyelvét, de jövőből jött rokonai egyértelműen tudták, hogy valójában ez felért egy középsőujj mutogatással.

– Nem is tudom, hogy fogjuk kibírni – ismerte el Kol, arcán csibészes fél mosollyal.

– Valahogy csak sikerülni fog, főleg csatlakozással – kacsintott egyet fia amolyan összeesküvő módon. Jelezve, hogy apja reményei a sok gyerekkel kapcsolatban, ami még a születésekor fogalmazott meg nem olyan lehetetlennek.

– Dean! – tromfolta le őt egyszerre Lucas, Eliot és Eliza. Meglehetősen egybehangzóan, mert ha nekik sem szabad, akkor neki se. Főleg neki, mert korábban is ő volt az, aki kifecsegte a dolgot, amiről azt mondták, hogy nem teszik.

– Igen? – nézett rájuk ártatlanul a szólított, mintegy jelezve, hogy ő aztán soha, de tényleg soha sem tenne ilyet. Ami igaz is volt. Bizonyos fokig legalábbis. Mert soha sem tett volna ilyet alapos megfontolás előtt, de most minden szavát alaposan átgondolta és úgy vélte semmi gond nem lesz. Főleg, mert minden próbálkozásuk ellenére ő tisztában volt a többiek hasonló trükkjeivel.  

– Ugye véletlenül sem árultál el semmi olyat, amit nem kéne? – kérdezte Eliza csípőre tett kézzel.

– Én? Soha! Hiszen ismersz – vetett rá egy lefegyverző mosolyt Dean.

– Az én dédunokám! – büszkélkedett Lorenna hevesen.

– Az már egyszer biztos, de szerencsére nem rád hasonlít – horkantott fel Damon nem kevés megkönnyebbüléssel a hangjában, miközben szorosan fogta Annabell kezét, mert úgy vélte, hogy nemsokára tőle is kell búcsúznia és arra még egyáltalán nem készült fel. Ugyanis a gyerekek, nemsokára megszületnek, így újra láthatja majd őket – nem mintha megbékélt volna azzal a gondolattal, hogy egy valóságos férfi Rebekah éljen a közelében –, viszont, ha a nő visszatér a Túlvilágra, akkor nem sokszor láthatja majd ismételten. 

– Majd a lányunk – mosolyodott el Ric büszkén.

– Az már egyszer biztos – mormolta Dean.

– Ugye nem fogok unatkozni, ha nagy leszek? – kérdezte Ann kétségbeesetten, mintha ez olyan hatalmas probléma lenne a számára.

– A mi családunkban? Kizárt, nővérkém, az egyszerűen kizárt – tagadta a jövőből jött fiú hevesen és megborzolta a lány haját.

– Aztán semmi Damon–féle terv – kérte Stefan nyomatékkal, mintha több ilyet már elviselni sem bírna.

– Semmi baj sincs a terveimmel – ellenkezett az idősebb Salvatore hevesen és vett egy szemrehányó pillantást az öccsére.

– Hát persze, semmi – mosolygott rá az édesapjára Cassie kedvesen és Kol vállának dőlt. Dean nézte a szüleit és kék szemei ellágyultak. Tudta, hogy sok mindenen mentek keresztül különösen mostanában, mégis ennek ellenére elszakíthatatlan egységet alkottak. Szinte nem is tűnt olyan hihetetlennek az, hogy ők billentették helyre a természetegyensúlyát. Erre születtek, hogy találkozzanak, és boldogok legyenek együtt.

– Tudod hogyan kell végrehajtani a varázslatot? – érdeklődte Eliot udvariasan Moira felé fordulva, viszont a válasz más szájából hangzott el.

– Természetesen – közölte Dean, mintha ez a világ legmagátólérthetődőbb és teljesen egyértelmű cselekedete lett volna. Az ő részéről az is volt.

– Végig tudtad – nézett rá hirtelen ébredett gyanúval Lucas összehúzott szemmel, mert igazából nem értette, hogy ez a lehetőség miért is nem jutott eszébe.

– Meglehet! – próbált szerénykedni Dean. Egyértelműen nem ment neki, de ez tulajdonképpen nem is vallott volna rá. Szerette a maga módján intézni a dolgokat és ezzel az egész helyzettel kapcsolatban is úgy vélte, hogy jól döntött. Mert a jövőjük ellenére másként is előfordulhatott volna, de szerencsére minden úgy ment, mint a karikacsapás. Már persze, ha a nagy egészet nézzük és nem a széleket.

– Végig tudtad, és nem mondtad el nekünk – mondta Lucas egyre felháborodottabban. Jóval finomabb modora ellenére Eliot is hasonlóképpen gondolta, csak ő nem fogalmazta meg a gondolatait, ha azok már úgyis elhangzottak.

– Kérdeztétek egy szóval is? – kíváncsiskodott Dean. – Nem, arra biztosan emlékeznék, szóval, ha tudtátok, ha nem ez így van – válaszolta meg a saját kérdését minden gond nélkül gunyorosan.

– Szerintem Lucas úgy értette, hogy értékeltük volna, ha megosztod velünk ezt az információt – szólalt meg Eliot, mert most jobb volt, ha ő szólal meg, mint a másik érintett, mert abból nem származott volna semmi jó.

– Értem – bólintotta unokafivérük kedélyesen.

– Egyébként erre igazán gondolhattatok volna – szúrta közbe a saját véleményét Eliza lesajnálóan. A maga részéről végig sejtette, hogy erről van szó.

– Miért? – értetlenkedett Klaus. Egyértelmű volt, hogy eddig bírt csendben maradni, nála már ez is nagy szó volt, de legalább megadta a lehetőséget, hogy a szülők elbúcsúzzanak, mielőtt ismét folytatja a jövő kifürkészése iránti szélmalomharcát.

– Tudjátok, mennyire szeret varázsolni, szerintetek mégis hogy kerültettek ide? – kérdezte Eliza nyersen. Ez tényleg annyira egyértelmű volt!

– Moira volt – válaszolta Kol a nő felé bökve az ujjával, aki szinte lehetetlennek tetszett, de továbbra is normálisan nézett ki és kecsesen felvonta a szemöldökét a felelt hallatán. Lehet, hogy már nem egy ijesztő kísértetük lesz, hanem egy teljesen normális? Nem is tudta melyik lehetőség az ijesztőbb.

– Meg? – buzdította őket a nő, majdhogynem kedvesen.

– Nem tehetted! – motyogta halkan Eliot unokatestvére tekintve, szinte kapásból kizárva ezt a lehetőséget. Mégis…

– Én? Mégis micsodát? – adta ezúttal az értetlent Dean.

– A varázslat! Te tetted! Gondolhattam volna! Sőt tudtam! – morogta Lucas ingerülten.

– Nem – tagadta nagyon is méltóságteljesen. Mindennek ellenére hittek neki, de csak azért, mert nagy szerencséjére azt már nem fűzte hozzá, miszerint tisztában volt azzal, hogy ide fognak kerülni.

– Gyanús vagy te nekem – jegyezte meg Eliza makacs kifejezéssel az arcán, mert azt ugyan könnyen elfogadta, hogy a másik tudja a varázslatot, viszont az már más kérdés, ha tudott is róla.

– Csak tedd túl magad rajta – jelentette ki Dean feszülten.

– Akkor mehetünk? – kérdezte végül Eliot közömbösen. Ezt később is megbeszélhetik, méghozzá szabadon.

– Egy pillanat! – mondta Dean. Gyorsan megölelte a dédanyját, megveregette Ric karját és vele kapcsolatban még féket is tett a nyelvére, és nem mondta neki, hogy idén karácsonykor ne másszon létrára, mert leesik és kitöri a nyakát. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy tudta, nagyapja akkor reggel add majd neki a véréből, mert a történelem tanár megvágja majd magát. Méghozzá egy porcelánangyallal. Ez Ric formája, de tényleg! Kezet fogott Stefannal, őt sem figyelmeztette a jövőjére, melybe hamarosan beköszönt a szerelem, méghozzá olyan helyről ahonnan egyáltalán nem is várná. Aztán nagyapját szorosan megölelte, végül a nagyanyja következett, aki bár nem mutatta, de unokája tudta, hogy le van törve és bánatos.

Vetett Moira–ra egy pillantását, aki cinikusan elmosolyodott, jelezve, hogy rábízza a döntést. Dean természetesen szándékosan hagyta a végére a nagyanyját, mert miközben megölelte egy mondatott közölt vele, de az szinte felért az egész világgal.

– Cassandra soha nem akarta, hogy visszatérj a túlvilágra, Neked itt a helyed – búcsúzott Dean egy kacsintás kíséretében, majd megfogta jövőből jött rokonai kezét és egy villanás kíséretében eltűntek. Mindenki azt a helyet nézte, ahol az előbb még ott voltak egész addig még meg nem hallották Annabell zokogását, aki Damon nyakába csimpaszkodott. Először azt hitték baj van, de aztán megértették mit is mond a nő.

– Maradhatok, maradhatok – ismételte egyre hevesebben.

– Akkor feltételezem hozzám jössz feleségül – mormolta a vámpír nem törődve a közönségükkel.

– Örökké – mormolta Annabell továbbra is sírva és megcsókolta a vámpírt, aki a lánya apja volt. Méghozzá milyen jó!

Moira mosolyogva nézte őket. Végre mindenki boldog és semmi sem fenyegeti őket. Ideje, hogy megvigye az örömhírt a szüleinek, akik a Túlvilágon várták, de előtte jobb lesz, ha megnézi a jövőt is. Biztos, ami biztos és tudta, hogy rendkívül szórakoztató lesz, ami ott rá vár.