2. évad 21. fejezet

Vér, elpusztít vagy megment?

A harc a túlélésért itt indul. Most. Ha nem akarsz küzdeni - nem is fogsz. Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell. Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj.

Álomháború c. film

Klaus – talán túlságosan is – gyakorlott mozdulattokkal a nappaliban lévő kiveszített láncok segítségével kikötözte Arthur Williamst. A boszorkányvadász továbbra is eszméletlen volt, de az ősi hibrid már eltervezte az ébresztését, ami cseppet sem lesz megnyugtató és kellemes. Elvégre a férfinek az volt a célja – feltehetően még mindig az –, hogy megölje őt és a teljes családját. Ami egyszerűen elfogadhatatlan volt.

– Ébresztő – mormolta Klaus szórakozottan.

– Ejnye, úgy vélem nem hallotta, azt, amit mondtál – szólalt meg Lorenna negédesen.

– Igazad lehet, attól tartok ez nem maradhat így sokáig – bólintott rá az ősi hibrid komolyan.

– Megengeded? – érdeklődte a vörös hajú boszorkány és szemeiben bosszúszomjas szikrák keletkeztek, amikor a fogolyra nézett.

– Természetesen, végül is milyen ember lennék, ha elvenném egy terhes nő szórakozását? – kérdezte Klaus és egy színpadias meghajlás kíséretében végigmutatott a már odakészített kínzóeszközök egész során.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Lorenna, majd rutinosan megragadott egy kardot és levágta a boszorkányvadász egyik kezét, aki természetesen eme tettre reagálva azonnal felébredt, sőt meglehetősen hangosan kezdett ordítani.

– Szóval, ha csak nem akarod, hogy a mellettem lévő hölgy más testrészedet is levágja beszélni fogsz nekünk – jelentette ki Klaus komoran, bár roppantul jót szórakozott a vörös hajú boszorkány vallatásának bevezetésén.

– Miért? Van… valami, amiről az… ősi hibridnek nincsen… tudomása? – kérdezte kissé akadozva Arthur Williams, mégis a helyzet ellenére fölényben érezte magát. Szinte követelte, hogy folytassák ezt egészen addig, amíg meg nem hal.

– Kevés ilyen van, de az anyámmal kötött kis nevetséges szövetséged nem tartozik ezek közé – morogta az ős. – Én, most arra lennék kíváncsi, hol van Cassie, és ez után elárulhatnád azt is, hogy mégis mi értelme volt megölni azt a sok boszorkányt.

– Azért neveznek boszorkányvadásznak, mert ezt teszem – magyarázta Arthur Williams.

– Csak emlékeztetőül megjegyezném, hogy az utolsó – vágta rá Lorenna kárörvendően, a boszorkányvadász tudta, hogy a nő nyilván nemcsak leköpné az ő még meg sem lévő sírhelyét, hanem vidáman körbe is táncolná azt. És mivel a férfi elhallgatott a vörös hajú boszorkány ismét a tettek mezejére lépett.

– A boszorkányok… hasznosak voltak – válaszolta végül a férfi vonakodva, bár belül már alig várta a folytatást. Nem a kínzást persze, hanem a helyzet alakulását.

– Milyen szempontból? – szűkítette össze a szemét Klaus.

– Olyan varázsigét kerestem, amit senki más. Amivel visszahozhatok valakit a Túlvilágról. Nemsokára találkozhattok majd vele, de azt hiszem nem lesz megható ez az alkalom – mondta Arthur Williams kedveskedve. Lorenna és Klaus mérgükben egyszerre kezdték el kínozni, minek hatására jó időre eszméletlenné tették. Egyikük fejéből sem ment ki a gondolat, hogy szándékosan provokálták őket. Tudva, hogy a reakciójuk, nos… heves lesz.

Kol lassan tért magához, aztán szinte teljesen kábultan felült és nem értette, hogyan is került Klaus Mystic Fallsi villájába. Első gondolatai persze szeretett felesége és a gyerekeik. Nyilván hangosan is feltette a fejében megfogalmazott kérdést, mert azonnali választ kap rá.

– Én… vagyis a kiskori önmagam a gyerekszobában van, Annel, Gabriellel és nagyival – válaszolja Dean, hangját valamilyen eddig ismeretlen szomorkás felhang ad nyomatékot.

– Cassie hol van? – érdeklődik, miközben próbálja összerakni a történteket. Kisebb, nagyobb sikerrel. Emlékezett arra, hogy elkapták Arthur Williamst, után, mint lekapcsolták volna nála a villanyt. Elájult volna? Szegény Cassie, biztos megint megijedt attól, hogy vele is ugyan az történt, mint velem. De várjunk csak, mégis mi a fenért ájultam én el?

– Ez egy nagyon jó kérdés, amit mindenki tudni akar – válaszolta Damon gúnyosan, aki tőle nagyon is szokatlan módon hirtelen meglehetősen aggódónak tűnik. Damon Salvatore és az aggódás? Két különálló dolog, ami soha sem keresztezi egymás útját, ha mégis, akkor ott valami nagyon nagy gond van.

– Ezt meg, hogy érted? – küzdi magát azonnal ülőhelyzetbe Kol hevesen dobogó szívvel. Abban a szobában feküdt a kissé kényelmetlen bőrkanapén, amit mindannyian Klaus kis birodalmának hívtak. Az ősi hibrid ugyanis itt élte ki üzleti érzékét, valamint művészi szenvedélyét. Különös volt, hogy ide hozták őt és nem a nappaliba, vagy miért nem vitték fel egyenesen a Cassie–vel közös szobájába? És egyáltalán Damon miről beszél már megint, és a „mindenki tudni akarja” az ő részéről nagyon furcsa. Ijesztően furcsa.

– Úgy látszik a fejed még nem egészen jött helyre a megrázkódtatástól, de mivel rólad van szó, így nem is igazán csoda. Remélem, nem leszel még idiótább, mint amilyen egyébként is vagy – fűzte tovább a gondolatmenetét Damon, közben kék szemeit, melyek Cassie szemeinek pontos másai voltak áthatóan rá függesztette. Kol nem értette mire is akar célozni a másik, bár a szíve mélyén kezdte sejteni, hogy történt valami. Valami egyáltalán nem jó. Csak nem támadták meg Mystic Falls-ot még ők nem voltak itt? De ezen gondolatot azonnal el is vetette, elvégre Arthur Williams már csak Tyler-re számíthatott volna. Az pedig teljesen kizárt volt, hogy az az idióta hibrid még egyszer be tudott volna jutni ide hozzájuk. Nem, nincs az az isten. Ugye?

– Apa, apa figyelsz rám? – rázta meg édesapja vállát Dean.

– Christian? Mondtál valamit? Megsérültél? – ragadta meg jövőből jött fia vállát az ős, amikor meglátta a vért a pólója elején.

– Mi? Ja, ez nem az én vérem. Apa, előbb beszéltem hozzád, mennyire figyeltél rám? – kérdezte idegesen.

– Sajnálom, egyáltalán nem fogtam fel semmit – rázta meg a fejét Kol, aki láthatóan még mindig össze volt zavarodva. Hol van Cassie? Nem értette, hogy a felesége miért nincs mellette és próbálta bebeszélni magának, hogy a kisfiúkkal van fent. De csapongó gondolatai között felötlött, hogy Dean az előbb nem említette az anyját, amikor elmondta, hogy hol vannak a gyerekek. Viszont, akkor hol van, ha nem ott?

– Remek, szerintem sokkot kapott – morogta Damon bosszankodva. Azon a tipikus „már csak ez hiányzott a mai napból, de leginkább az életemből” hangon, ami úgy vágott, mint kés a vajat.

– Kinek a vére van a pólódon? – ragadta meg fia kezét Kol és nagyon lassan lábra állt, bár meglehetősen bizonytalannak érezte magát. Talán tényleg sokkot kapott?

– Arthur Williams-é – nézett a ruhájára Dean fintorogva. Szerette ezt a pólót, de hát vesz majd egy másikat, elvégre nem áll meg ettől az élet. Főleg, mivel számtalan baleset történt vele, amikor hasonlóan használhatatlanná tette a ruháit.

– Hol van? – faggatózott az ős mérgesen.

– Dean – szólalt meg Liam figyelmeztetően, mert tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.

– A nappaliban – felelte a szobába belépő Lorenna, aki láthatóan nem mérte fel a kockázatot. Kol olyan gyorsan, hogy szinte követni sem voltak képesek odament a boszorkányvadászhoz. Érezte, hogy többen megragadják és ordítoznak vele, de lezárta magáról az érintéseket. 

– A családom miatt – szűrte a fogai között és kitépte a férfi szívét, aki annyi szenvedést hozott rá és a szeretteire.    

– Remek Kol, igazán profi munka – hallotta meg maga mellett hirtelen Klaus dühös kifakadását. Olyan hirtelen került a jelenbe, hogy egy kicsit megbillent az egyensúlyérzéke.

– Most mi van? Ezt kellett volna tennünk már régen, nem értem miért haboztattok – csattant fel indulatosan. Jövőből jött gyermeke segített neki megállni a lábán, aztán sietve odabiccentett neki jelezve, hogy már rendben lesz. Remélhetőleg.

– Éppen most vágtad el tőlünk az utolsó lehetőséget, aminek segítségével megtalálhattuk volna Cassie-t – magyarázta lassan és tagoltan Damon, aki láthatóan régi szokásához híven ismét megölte volna őt, ha nincsen összekötve a lányával az élete és a sorsa.

– Cassie jól van – ellenkezett azonnal, és nem akarta elfogadni, hogy a szíve számára olyan fontos személynek bármi baja esett.

– Még – hangsúlyozta Klaus komoran.

– Miről maradtam le? – kérdezte ingerülten, mert tudta, hogy történt valami. Arthur Williams-t megakarták ölni, erre most itt kínozzák. Nem, mintha nem érdemelné meg, de akkor is. És hol van Cassie? Gondolta ismét, egyre harapósabb hangulatban, de legalább önmagának bevallotta azt, hogy valóban sokkot kapott. Ami egyáltalán nem jó.

– A feleséged úgy viselkedett, mint Damon – válaszolta Stefan, és úgy nézett az ősre, mintha az bármelyik pillanatban összeroppanhatna. Na, nem, ő aztán nem. A fiatalabb Salvatore csak ne nézzen rá ezzel a szánni való tekintettel!

– Hé! Kikérem magamnak – fortyant fel a nevezett vámpír, mert sértette a büszkeségét öccse feltételezése, akkor is, ha igaz volt, leginkább főleg azért.

– Damon, ez az igazság – adott igazat a felszólalónak Liz szigorúan. Tudva, hogy legjobb barátja őt nem fogja bántani, de bármennyire is testvérek legyenek Stefan kérdéses volt ebben a tekintetben.

– Tudod, nem hittem volna, hogy az átváltozásod után rögtön elpártolsz tőlem – jelentette ki az érintett sértett méltósággal.

– Nem pártoltam el tőled – ellenkezett a szőke hajú nő szelíden.

– Tényleg? – mormolta az idősebb Salvatore ebben a pillanatban meglehetősen kételkedve mindenben.

– A barátom vagy, és te is tudod az igazat, akkor is, ha úgy teszel, mint aki nem érti – közölte Liz kissé szemrehányóan.

– Ez igazán nagyon kedves tőled – válaszolta Damon szarkasztikusan, de a maga módján tisztában volt azzal, hogy a nőnek igaza van.

– Arthur Williams rabolta el Elenát, akit visszaszereztünk – kezdte Kol homlokráncolva gondolva bele az eseményekbe.

– Tapintatból bukta – mondta Lucas zsörtölődve.

– Semmi gond – mondta Eliot tartózkodóan. Jelen pillanatban jobban aggódtak a láthatóan összezavarodott Kol miatt, mint azon, hogy Elena magára veszi e a dolgot vagy sem. Az édesanyja most egyébként is aludt, az apja vigyázó tekintete mellett. Így volt a legjobb azok után, amin átment.

– Szóval, akkor hol és kinél van Cassie? – érdeklődte nyomatékosan az ős, mert érezte, hogy olyasmi történ, ami cseppet sem fog tetszeni neki.

– Kol – szólította meg Liam, kivéve a szájából a pipát. Ami azt jelentette, hogy halálosan komoly dologról van szó. Rossz hír törölve. Katasztrofális esemény következett be, amíg aludt.

– Miért érzem azt, hogy a válasz egyáltalán nem fogja elnyeri a tetszésemet? – szusszantotta elszoruló torokkal.

– Cassie, kitalált egy tervet – folytatta Liam, végig az ős szemébe nézve.

– Egy Damon-féle tervet – fűzte hozzá Lucas grimaszolva.

– Rossz ötlet – bólintotta Kol, aki úgy érezte, hogy egyfajta belső zsibbadtság vesz erőt rajta. Damon közben dühösen mormogott a háttérben és annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy a többieknek igaza van, akkor se fogadta könnyedén.

– Nos, igen, de ő, mindennek ellenére megvalósította. Felhívta Holly-t és találkoztak valahol – vette át a szót Ric.

– Akkor minden rendben, nem? – próbált az utolsó szalmaszálba kapaszkodni az ős.

– Sajnálom, Kol, de nem – szólalt meg Rebekah is halkan. Cassie a barátnője és féltette őt, nem is beszélve arról, hogy Esther is szóba került.

– Cassie eltűnt, Holly-t pedig úgy találtuk meg holtan egy árokban. Szíven lőtték – nyelte le a könnyeit Lorenna. Nem fog sírni. Visszaszerzik az unokáját és minden rendben lesz, az ősi boszorkány, pedig elmehet a pokolba.

– De mondjátok már el végre, hogy kinél van a feleségem! – követelte Kol.

– Véleményünk szerint Tyler egy ismeretlen helyre vitte el – szólalt meg Liz hivatalos hangon, amit azoknak a hozzátartozóknak tartogatott, aki elveszítették valakijüket. Nem hitte volna, hogy ex-férje halála után ismét el kell majd mondani ezt egy közeli ismerősének.

– De hová?! – ordította Kol türelmetlenül.

– Nem tudjuk a helyet, csak azt, hogy kihez. Esther-hez – hadarta el Dean, aki úgy vélte, hogy jobb lesz gyorsan átesni a dolgok rossz – jobban mondva szörnyű - részén.  

– Mi? – nyögte ki az ős mikor eljutott a tudatáig a név.

– Esther, vissza akar térni a Túlvilágról, hogy befejezze azt, amit régen elkezdet és Cassie vére segítségével… –hagyta félbe a mondatot Kellan, de mind tudták a végét. Nekik végük.

Cassie mérgesen és idegesen feszült neki vasláncainak. Közben folyamatosan követte a szemével a pincében mászkáló Tyler–t, akiről először azt hitte, hogy csak azért gyújt gyertyát, hogy jobban lássanak. Aminek valljuk be nem sok értelme volt, elvégre ő félig vámpír volt, a másik meg egy hibrid, igaz, hogy annak is elég szánni való példány. Igaz ezen érzést azon nyomban elnyomta a bosszú lángja.

– Tyler, ha most elengedsz, ígérem, gyorsan megöllek – csikorgatta a fogát egyre indulatosabban. A gyilkosság gondolatából nem volt hajlandó engedni, ugyanis a Lockwood fiú a szeme láttára lőtte le Holly-t, aztán nyilvánvalóan őt is. A szemétláda!

– Így is, úgyis meghalsz, szóval nem – válaszolta a hibrid flegmán és folytatta a gyertyagyújtást.

– Szeretném azt látni, hogy megpróbálod – vetett egy lesújtó pillantást Tyler-re Cassie. Ez azonban csak a látszat volt, mert belül végtelenül aggódott. Sajnálatos módon boszorkány múltjához kapcsolódóan nem volt nehéz rájönnie, hogy valami varázslat van készülőben. Ami egyáltalán nem volt megnyugtató, főleg, ha hozzátesszük azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy felismerte hol is van. A Boszorkányházban. Ez és egy varázslat már duplán rossz, de ha hozzáadja a vért, ami – minden valószínűség szerint Elenához tartozik – akkor triplázódtak a katasztrófatényezők.

– Már egyszer megtettem, én a helyedben, csendben maradnék, mert a végén a következő végleges lesz – reagálta le a lány megszólalását a hibrid.

– Nos, mivel nem vagy a helyemben, így inkább hanyagolnám ezt a lehetőséget. Vagy, nem szeretnél helyet cserélni velem? – vetette fel a lehetőséget könnyedén. Elvégre soha sem lehet tudni.

– Ennyire ostobának nézel? – mordult Tyler a lány felé fordulva.

– Az igazat megvallva igen, nagyon is – biztosította a Lockwood fiút Cassie halálosan komolyan.

– Egy halálra ítélthez képest túl nagy a szád – hajolt előre a hibrid indulatosan és megvillantotta a lány felé sárga szemeit.

– A tiéd meg büdös – jelentette ki a lány undorodva, majd ásított egyet ezzel is jelezve, hogy mennyire kevésre tartja fogva tartója erejét.

– Tyler, csak játszik veled – szólalt meg egy udvarias hang, aminek következtében Tyler hirtelen visszafogta az indulatait. Pedig már olyan közel volt!

– Egy szellem, húhú – mondta Cassie szarkasztikusan és csak nagy önuralom árán tudta megőrizni gúnyosságát és nem még jobban a láncainak feszülni. Arthur Williams szellemé válásának boldogsággal kellett volna eltöltenie, a lány mégis úgy érezte, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Főleg rá és a többiekre nézve nem. Ugyanis volt egy olyan sejtése, hogy a boszorkányvadász végig ezt tervezte. De mit akar szellemalakjában? Talán csak nem tud így olyan nagy galibát okozni. Ugye?

– Cassie, örülök, hogy megismerhetem – üdvözölte őt a férfi, úgy mintha régi játszópajtások lettek volna. De a lánytól bizonyos távolságra megállt, azt feltételezve, hogyha közelebb merészkedne, akkor leharapnák a kezét, vagy más testrészét. És milyen igaza volt!

– Az érzés sajnos nem kölcsönös – válaszolta Cassie nyersen. Remélte, hogy a többieknek nincsen semmi baja, elvégre, ha a boszorkányvadász meghalt, akkor az csak azt jelentheti, hogy megtalálták a hasonmást, és mindenrendben van. Nagyjából. Persze, nem esett nehezére elképzelni, hogy most mindenki őt szidja, azért, mert most ő került kelepcébe. Ciki helyzet, de nem tud semmit sem tenni ellene. Legalábbis még nem.

– Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Mindesetre remélem nem bánja, hogy az ön segítségével meghívok még egy személyt, szerény kis találkozónkra – közölte Arthur Williams nyájasan és intett Tylernek, aki vigyázva a testi épségére vért vett a hevesen küzdő lánytól.

– Tudja mit? Igenis bánom – tajtékzott Cassie kissé szédülten. Mert egyáltalán nem tetszett neki a kialakulóban lévő felállás. Cseppet sem.

– Attól tartok az ön véleménye most nem számít – nézett rá a boszorkányvadász szinte bocsánatkérően, persze, ha leszámítjuk a kárörvendő tekintetett. Ezután Tyler az egyik sarokba húzódott Arthur Williams pedig kántálni kezdett. Cassie-nek nem kellett sokat töprengenie azon, hogy milyen varázslatot is készül használni, mert a gyertyák közötti körben lassan kibontakozott egy nő. És annak ellenére, hogy személyesen – szerencsére – még soha sem találkoztak a lány tudta, hogy az ősboszorkány az. Méghozzá személyesen és az ő vérének köszönhetően meglehetősen életszerűen. A terv hivatalosan is kisiklott, ráadásul olyan szinten, hogy ennek köszönhetően magával ránt mindenki mást. Talán, ha nagyobb önuralommal rendelkezne, akkor elve nem próbálkozott volna egy olyan ötlettel, ami csak rosszul sülhet el, mint példának okáért az apja legtöbb ötlete. Most már késő bánat, gondolta keserűen.  

Cassie csak ezután lepődött meg igazán, mert Esther hirtelen megölte Tyler-t és után valamilyen a lány számára ismeretlen varázslat segítségével expressz visszaküldte Arthur Williams-t is a Túlvilágra. Nos, ez tényleg nem vártam, állapította meg a lány, szinte tátott szájjal.

– Meglepődtél? – mosolyodott el a nő kedveskedve, Cassie-t mégis a hideg rázta tőle.

– A szövetségesei voltak, erre… egyszerűen megölte őket – hadonászott láncra vert kezeivel a lány. Eddig is tisztában volt azzal, hogy Esther-nél valami nincs rendben, azonban csak most jött rá, hogy mennyire.

– Már nem voltak a hasznomra – felelte az ősboszorkány, mintha ez mindent megmagyarázni és… tényleg. A nő nemcsak örült, hanem szociopata is. Szuper!

– És ezért csak úgy megölted őket – nézte mereven azt a nőt, aki ki akarja végezni a saját családját, ami véletlen egybeesésként az övé is.

– Csak úgy – nyugtázta ezt a nő úgy, mintha egy pohár tea mellett csevegnének gondtalanul. Szociopata, semmi kétség.

– Miért? – kérdezte próbálván húzni az időt, amíg kitalál valamit, aminek az esélye egyre jobban csökkent, arról nem is beszélve, hogy félt. És nemcsak arról van szó, hogy Esther sokkal erősebb volt, mint ő bármikor fénykorában, hanem továbbra is szívja a Bennett vérvonalat, ami által az ő lehetőségei rohamos tempóban apadtak el. Szinte teljesen. Félt magától a nőtől, aki azért tért vissza a halálból, hogy megölje a tulajdon gyerekeit.

– Te is boszorkány voltál, mint egykor én. Igaz, hogy a sors különös fintora folytán te voltál az, aki helyrehoztad az én hibámat – töprengett el Esther és egy kedveskedő gesztus kíséretében megpaskolta Cassie fejét. Mire a lány azonnal hátrébb húzódott. Inkább lesz élő tapéta, mint, hogy ez még egyszer megtörténjen. Elvégre önfenntartási ösztön is létezik a világon, mégha kissé későn kapcsol is.

– De neked ez mégsem felel meg – nyelt egyet idegesen és, mintha úgy hallotta volna, hogy egy autó fékezett le nagy sebességgel a közelben, de tudta, hogy csak a képzelete, ha nem az ősboszorkány maga játszik az érzékeivel. Vajon lehet ennél rosszabb helyzetben? Aligha. De persze mivel még nem volt vége, így úgy vélte, hogy bármi megtörténhet. Azt kizárva, hogy az ősboszorkány megbánja terveit és elengedi őt, sőt a családja elleni gyilkos tervekkel és indulatokkal is felhagy. Ez egyértelműen a teljesen lehetetlen kategóriába volt sorolandó, méghozzá a soha sem fog megtörténni szinten.

– Életet adtam nekik és ők szerinted, hogy hálálták meg? – kérdezte Esther, majd időt sem hagyva azonnal folytatta. – Megérdemlik a halált. Mindegyikük – fűzte hozzá kegyetlenül. Cassie nézte őt, a nőt, aki még a Túlvilági szellemlétből is visszatért az ő akaratlan segítségével azért, hogy magával rántsa a gyerekeit. Ezt végiggondolva hirtelen végtelen nyugodtság szállta meg.

– Tudod, teljesen megrémisztettél. Nemcsak engem, de a családomat is rettegésben tartottad – kezdte csöndesen.

– Amire minden okotok megvolt – vágott a szavába Esther kíméletlenül. A lány azonban csak a fejét rázta.

– Tévedsz – bökte ki végül, szinte szemtelenül.

– Mégis miért? – ragadta meg őt az ősboszorkány, aki láthatóan magánkívül lett a dühtől csak azért, mert a végső diadala elmesélését pimaszmódon félbe merték szakítani. Ráadásul ilyen irritáló módon.

– Annyira féltem az utóbbi időben – tért át egy másik témára látszólag indokolatlanul Cassie. – Féltem és tudod, ez nem jó érzés. Egyáltalán nem. Azt hittem, hogy bárkit elveszíthetek. Tönkre tetted a saját családodat. Többször is. Közvetve ugyan, de elvetted tőlem, Holly-t… ő volt a legjobb barátnőm, gyerekkorom óta – itt egy pillanatra abbahagyta, mert könnyek gyűltek a szemébe. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy érzelgősködjön. Később. – Viszont már nem félek tőled – jegyezte meg végül, és dacosan felvetette az állát, ezzel is jelezve állítása komolyságát.

– Bolond vagy – rivallt rá Esther, aki láthatóan teljesen elvesztette a maradék józan eszét is ettől a hangnemtől és magyarázattól.

– Nem, az te vagy. Tudod szép terv volt, ezt készségesen elismerem. Jól is alakulhattak volna rátok nézve a dolgok, de minden igyekezetetek ellenére te nem vagy több mint egy szellem. Én, pedig csak annyit mondhatok neked, hogy a soha viszont nem látásra – emelte fel a kezeit és egy olyan varázslatba kezdett, amit még a nagyanyja tanított neki, akkor, amikor még egészen kicsi volt. Esther keserves sikolyain át meghallott egy kelletlen férfihangot, ami az ő varázslatát visszhangozta. Hozzáadva a saját varázserejét. 

– Ezzel még nincs vége – sikította Esther mielőtt végleg eltűnt volna egy olyan helyre, ahonnét soha többé nem térhet vissza. Semmilyen formában.

– Már megbocsáss, de az én drága kuzinom, sok mindenben téved, de ebben tökéletesen igaza van – jegyezte meg Sebastian barátságtalanul, majd ő és az emlegetett kuzin elvesztették az eszméletüket.

Kicsit később, a Boszorkányházban…

– Sebastian, Sebastian, te nagyon nem normális, lennél szíves leszedni rólam ezeket a bazi nagy és meglehetősen fájdalmas láncokat? – kérdezte Cassie, miközben szavainak a lábával adott nyomatékot, amivel unokatestvére bokáját célozta meg igencsak határozottan.

– Most mentettelek meg, nemcsak téged, hanem mindenkit és te máris többet akarsz. Borzalmas, hogy mennyire telhetetlen vagy – morogta Sebastian panaszosan, de azért elővette az egyik álkulcsát.

– Hát ez meg? – mersztett rá nagy szemeket Cassie.

– Mivelhogy a varázserőm szinte teljesen lenullázódott attól, hogy segítettem neked a pokolba küldeni az ősboszorkányát, így be kell érned ezzel – motyogta a boszorkánymester miközben a lány láncainak fordította a figyelmét.

– Nem, úgy értem, te tudod ezt használni? – értetlenkedett a lány, meghökkenése valóban őszintének volt. Sok mindent el tudod képzelni az ő drága rokonáról, de ez valamilyen oknál fogva nem tartozott azok közé. Sőt meglehetősen távol állt attól. Elvégre egy orvos mióta ért zárak feltöréséhez?

– Kuzin, ne nézzél teljesen szerencsétlennek, csak azért, mert nem vágok vissza neked – mondta Sebastian sértetten fel-fel sandítva. A világért se vallotta volna be, hogy mennyire sietett megmenteni Cassie életét. Aggódott érte és a többiekért is, mint ahogy az bebizonyosodott nem ok nélkül. Csak a szerencsén múlott, hogy időben ideért, ugyanis kételkedett abban, hogy a lány egyedül is véghezvitte volna azt, amit ketten nehézkesen ugyan, de rájuk nézve győzedelmes sikerrel zártak.

– És miért nem teszed? Miért nem tetted soha? – kérdezte Cassie végtelenül kíváncsian. Sebastian szóban mindig szidta őt és vica-versa, de a férfi soha sem bántotta ezen kívül. Holott ő annyi mindent tett ellene kezdve azzal, hogy a kocsijával mindig ráküldött egy nagy adag havat, bezáróan azzal, hogy rábízta a gyerekeket, amikor azok teletömték magukat édességgel és szénsavas itallal.

– Úriember lennék, vagy mi – mosolyodott el Sebastian szórakozottan. Cassie válaszként cseppet sem finoman és nőiesen felhorkantott, habár kétségkívül ő maga is így gondolta. A legtöbb esetben. Persze azt is csak hallgatólagosan, mert kimondva talán elvette volna a varázsát.

– Köszönöm, Sebastian – mondta a lány egy elbűvölő mosoly kíséretében, miközben megdörzsölte egyik kiszabadult csuklóját. Mindketten tudták, hogy nem a lánc leszedéséről van szó. Ők ketten annyi mindenen mentek már át közösen, mégis ehhez fogható dolgon még soha. Elvégre nem mindennap adatik meg még velük sem, hogy megmentsék a családjukat a gonosz ősboszorkánytól, ami mágia és látó szempontból egy időre ugyan kiütötte őket. Mindenestre megérte. Főleg, mert ennél sokkal rosszabb is megtörténhetett volna velük.

– Nincs mit – rántotta meg a vállát a férfi és láthatóan zavarva jött a hálálkodástól.

– Hogy értél ide ilyen gyorsan? – váltott témát Cassie a saját kínos érzéseit leplezendő.

– Tudtam, hogy ha te hívod fel Holly-t, akkor valami történt és még fog is, ahogy téged van szerencsém ismerni – mondta szokásos zsörtölődő hangján.

– Most ezen megsértődhetnék – felelte a lány méltóságteljesen.

– De nem fogsz – vetette ellen Sebastian. – Fogadjunk, hogy egyszerűen nem bírt ellenállni annak, hogy úgy viselkedj, mint Damon – tette hozzá kötözködve.

– Neki mindig van egy másik terve – húzta fel az orrát Cassie.

– Persze, mert az első, mint látjuk mindig a visszájára fordul – tett egy széles és célzatos karmozdulatot az orvos.

– De végül is nyertünk – emelte fel a tenyerét a lány, pont mikor a másik keze is felszabadult.

– Ha úgy vesszük, akkor igen. Mindent, vagy semmit… – bólintott Sebastian és röpke ideig habozott a folytatással, végül rászánta magát. – Tudod, Holly… – kezdte kissé nehézkesen.

– Sajnálom, hogy idehívtam és Tyler megölte – fogta meg unokatestvére kezét Cassie bánatosan. Soha nem mondták volna ki, de mindkettőjüknek szüksége volt erre a támogató jelenlétre, amit most a másikban találtak meg.

– Az utóbbi időben adtam neki Klaus véréből, tudod, minden eshetőségre felkészültem – törte meg a csendet a férfi halkan.

– Szerinted idehívtam volna, ha nem tudom? – válaszolta a lány ugyan olyan hangnemben.

– Ha nem lennél a rokonom, utálnálak – jelentette ki Sebastian közönyösen, ami nála nyilván felérte egy szeretlek.

– Én is utállak – vigyorodott el Cassie meghatottan, majd egymást támogatva elindultak a férfi kocsija felé – ami szerencsére a Boszorkányház előtt parkolt –, hogy annak segítségével végre valahára a szeretteikel lehessenek.