2. évad 20. fejezet

Sziasztok!

El sem tudom mondani azt, hogy mennyire sajnálom az elmaradt feltöltéseket és különös tekintettel arra, hogy semmilyen visszajelzést nem adtam magam felől. De most újra itt vagyok és írok. Remélem, nem haragszotok rám túlságosan. 

Puszi

Valentine

 

Egy megmentve, mindenki más elveszve

„A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.” Albert Einstein

Mystic Fallsban ez idő alatt az aggódó Lorenna feszültsége levezetés érdekébe azt tette, amit ilyen helyzetben mindig szokott. Tehát sütött. Ami avatatlan szem számára végtelennek látszott. Ugyanis a Mikaelsson villában lévő konyhába már egymás hegyén-hátán álltak a különféle finomabbnál-finomabb édességek, melynek csodálatos illatára mindenkinek összefutott volna a nyál a szájában. Bár a hangulat nem volt olyan kitörően örvendetes, mint, ahogy azt az elmúlt idők boldog emlékei megkövetelték volna. Tudniillik a vidámságot túlságosan is elnyomta az aggodalom, a szorongás és a harag együttes keveréke mely kisebb nagyon mértékben ugyan, de mindenkiben ott lappangott. Ezért aztán senkinek sem volt túlságosan emelkedett a hangulata ahhoz, hogy az által belevetették volna magukat a különféle sütemények nyújtott élvezetekbe, mely más esetben már egyértelműen az első harapás után a hetedik mennyországba repített volna bárkit. Azonban a többség inkább beletörődően figyelte a folyamatot, így legalább rövid időre elterelték saját lehangoló elméleteiket.

Igaz, hogy lett volna ok az ünneplésre is, mert ugye nem sokan mondhatták el magukról azt, amit Lorenna. Miszerint születendő gyermeke majdhogynem egyidős lesz a dédunokájával. De öröm volt az ürömben az, hogy ha már így alakult legalább lesznek játszópajtásai a – mint Dean elszólása után tudvalevő - csemetének.

Az örömapa persze szavakat sem talált. Elenával és Jeremyvel már igazán egy családdá váltak és Ric a maga részéről hozzászámolta Damont – akit kimondatlanul ugyan, de nemcsak a legjobb barátjának, hanem a testvérének is érzett - és lassan egy éve az ősöket is. Amit aztán tényleg nem mondhatott el magáról akárki. Az egykori vámpírvadásznak az egyik szeme sírt, a másik nevetett. A hír olyan kettős érzelmeket indított el benne, amire eddig gondolni sem mert. Természetesen várta a lányát, mégis félt is az előtte álló feladatoktól, mely az apaság ró majd rá. Mindezek ellenére biztos volt valamiben, mégpedig abban, hogy a családja mindig mellette fog állni, bármi történjék is.

Ezen kívül rettenetesen aggódott neveltlánya miatt, amit a várható apai örömök sem tudtak egészen elfedni. Ezért persze senki sem hibáztatta őt. Sugárzó arccal figyelte szerelmét és közben belső harcot vívott benne a rettegés Elena élete végett. Egyetlen reménysége az volt, hogy tudta Damon és a többiek megfogják menteni a Gilbert lányt. Mert más lehetőség egyszerűen nem jöhetett szóba. Ha bármikor is kételkedett volna ebben – ami azért elő-előfordult a kétségbeesés perceiben, akkor mintegy megerősítésként Elliotra gondolt. Ő Elena és Elijah fia és minden rendben volt vele. Már, ha egy hasonmás és egy ős gyermekénél bárki és bármi normálisnak számított. Így vérszerinti gyermeke – akit már most ugyan úgy szeretett, mint a két fogadottat - elmondhatja majd magáról, hogy annyira azért nem különbözni az unokatestvéreitől. Legalábbis nem nagyon.

Ezen dolgok következtében alakultak úgy az események, hogy senki sem szólt rá a vörös hajú boszorkányra, leginkább azért, mert senki nem merte megtenni ezt a szemtelenséget, ugyanis nem érzett hozzá elég erős öngyilkos, de minimum mazochista hajlamot. Akkor sem, ha Lorenna szinte már az egész konyhát betöltötte a sok édességgel. Egyrészt, mert bizonyos fokig tényleg megnyugtatta őket a fárasztónak látszó tevékenység. Másrészt mivel az együtt eltöltött idő alatt túlságosan is jól kiismerték őt és tudták róla, hogy ilyen feszült lelkiállapotban bárki aki meg merészelné zavarni a szent és sérthetetlen sütési folyamatot az rövid - avagy hosszabb időre - kivonná magát a forgalomból. Utóbbi egyértelműen nem lenne csendes és fájdalommentes. Ezért aztán választották a néma meglehetősen feszültséggel teli várakozást, ami lassan, de biztosan mindenki idegeit felőrölte. Amiről tudvalevő, hogy cseppet sem könnyű, főleg, ha egy-két személy kivételével olyanokról van szó, akik sok mindennek voltak nevezhetőek, de türelmesnek soha, mert még legmerészebb álmaikban sem tartott volna őket senki annak.

Az egyre növekvő feszültséget – ami már valóságos robbanással fenyegetett bizonyos illetőknél – egy mobiltelefon csörgése zavarta meg. Természetesen mindenki a saját készülékéhez kapott annak ellenére is, hogyha biztosan tudták ez a csengőhang egyáltalán nem az övéké. De persze annyira várták már a híreket, hogy az ilyen apró mellékmozdulatok egyáltalán nem számítottak. Egyébként is tudták már egymásról azt, amit kell. A furcsálló, zavart tekintetek és az elnéző pillantások tehát elmaradtak. Ugyanis mikor beazonosították a készüléket egy emberként fordultak annak tulajdonosa felé. Egyszersmind vádló és könyörgő tekintetük egyenesen megkövetelve a válaszokat.

A megszállottan sütögető Lorennának először fel sem tűnt a dolog, mert annyira belemerült a saját belső relaxációs világába. A sütés volt az a pótcselekvés, ami szinte a varázslatoknál is jobban megnyugtatta. Segített neki kizárni a külvilágot és szinte el tudta hitetni magával, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Persze néha az érzelmi szakadék szélére került és olyankor úgy sikerült józannak maradni, hogy újabb- és újabb tortákat, krémeseket és egyéb édességet készített. Tudat alatt fel sem fogva, hogy bár a süteményekhez van bőven alapanyag, hely lassan már alig-alig maradt. Hacsak nem kívánja az egész házat a saját készítményeivel feldíszíteni.  

Viszont ekkor megérezte magán a többiek pillantását - nem mintha eddig nem tűnt volna fel neki -, de most ez más volt. Feltekintett és nem kellett hozzá sok idő, hogy visszarázódjon a valóságba és abba a helyzetbe, hogy valaki keresi őt. Az eddig halaszthatatlannak gondolt, de hirtelen egyáltalán nem fontos teendőit abban a minutumban félretette. Levágta a pultra a kezében lévő keverő tálat – a tulajdonos ősi hibrid nagy szerencséjére, aki nem látta ugyan a rongálás eme horrorisztikus pillanatát, de nyilván nem kezelte volna valami nyugodtan, a finom olasz márványon csak egy apró karcolás tűnt fel -, a fakanál pedig sebesen repülni kezdett az ellenkező irányba. Amit Stefannal kötött volna közelebbi ismeretséget, ha a fiatalabb Salvatore-t nem mentik meg saját gyors reflexei. Megkímélve magát attól, hogy egy háztartási segédeszköz álljon ki a gyomrából. Damon mellett az ember vagy megtanul gyors lenni, vagy nem éli túl, ami ezúttal tényleg nagyon jól jött.

Lorenna mielőtt felvette volna a készüléket megnézte a hívó felett, egy pillanatra elkerekedtek a szemei a név elolvasásakor. Igazán nem tudta palástolni meghökkenését, de ha csodálkozott is tudta, hogy biztosan valami szörnyű dolog történt, mert ilyesmi nem esett meg vele sokszor életében. Mármint az, hogy személyesen Damon Salvatore hívja őt fel. Nem kellett sokat töprengenie azon, hogy jó hírek-e azok, amiket közölni fognak vele, mert a vámpír nyilvánvalóan nem hívta volna fel, legalábbis őt nem – ilyen apróság miatt. Legalábbis nagyon remélte.

- Damon? Tudom, hogy történt valami, mert egyébként soha sem hívnál – hadarta a vörös hajú boszorkány majdhogynem vádló hangon. Majd időt sem hagyott a vámpírnak a beszédre folytatta: - Megmentettétek Elenát? Ugye elkaptátok azt a… - Lorenna itt a mellette toporgó Ann-re és Gabrielre tekintettel elharapta a nyomdafestéket nem tűrő szitkokat, és kivételesen emlékeztetni kellett saját magát arra, hogy a belé nevelt jó modor mit követel meg. Még soha nem esett ilyen nehezére visszafogni magát.

Rendkívül rosszul érintette a tehetetlenség, de tudta, hogy jövőbeli gyermeke érdekében nincsen más választása. Csak abban a reménysugárban bízhatott, hogy a vadászni indult csapat fényes győzelmet aratott. De az összeállítás mellett ez nem is volt kérdéses. Lorenna mégis boldogabb lett volna, ha ő is jelen lehet a végső lezáráskor. Tekintettel arra, hogy ő és a családja túl sok mindenen mentek keresztül a boszorkányvadászok miatt. Ezért a félreállás meglehetősen keserédes volt.

-         Cassie hol van? – csattant idegesen az idősebb Salvatore hangja és most még az egyébként szokásos gúnyos él is hiányzott belőle. Sőt, aggódása szinte kézzel fogható volt.

-         Fent van a kicsivel – ráncolta össze a homlokát a vörös hajú boszorkány ingerülten. Egyszerűen nem hitte el, hogy Damon képes volt ezért felhívni őt. Az apai aggódás egy dolog, az meg megint más, hogy szinte vádolni merészeli őt, mintha nem tudni, hogy az unokája merre van.

-         Biztos vagy benne banya? Mert én a helyedben nem nyilatkoznék ilyen könnyelműen – szögezte le a vámpír immár szokása szerint gúnyosan. Nem igazán érdekelte az, hogy Lorenna terhes – mármint azon kívül, hogy a legjobb barátja a gyerek apja – tudta, hogy ennél sokkal nehezebb dolgokat is kibírt már és a többiek közül minden felé irányuló negatív érzése ellenére biztos volt abban, ha valaki, hát a nő képes lesz megbirkózni a helyzettel és szokás szerint gyorsan cselekedni. Ami a mostani helyzetre való tekintettel egyáltalán nem számított hátránynak.

-         Hát persze, hogy… - kezdett volna dühös tirádába a vörös hajú boszorkány.

-         Nem, nincs ott – szakította félbe a vitát Ann határozottan.

-         Damon, várj egy pillanatot – szólalt meg Lorenna és a felszólaló felé fordult. Nem is próbálván letakarni a kezében lévő készüléket, mert tudta, hogy ha vámpírral beszél így is, úgy is kihallgatja, majd amit mond. És, mivel Damonról volt szó, így ez a helyzet még inkább garantált lehetőségnek tűnt.

-         Mi az, hogy… - hallotta az idősebb Salvatore ingerült hangját, ami meglehetősen durva szófordulatokat használva őt kezdi szidni, de ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy feszülten figyel.

-         Ann, te meg miről beszélsz? – kérdezte Rebekah értetlenül. Annabell és Ann kivételével mindenki biztosra vette azt, hogy Cassie fent van a fiával, és aggodalmát úgy próbálja levezetni, hogy a kicsit ringatja. Téves elképzelésükbe nem voltak hajlandóak belegondolni, mert mind tudták, hogy az csak egyet jelenthet.

-         Anyu elment – jelentette ki Ann határozottan. A többiek szerettek volna kételkedni ebben, mégis tudták, hogy a kislány őszinte velük. Elvégre miért hazudna ilyen fontos dologról éppen most?

-         És ezt nem tudtad volna előbb közölni velünk?! – szűrte a fogai között Lucas, aki biztos, ami biztos alapon ellenőrizte a dolgot és rá kellett döbbennie, hogy nagynénje ezen lépésére igazán számíthatott volna. Most leginkább alaposan megrázta volna Ann-t, és ordítozott volna vele egy sort. Akkor is, ha tudta teljesen hülyét csinálna magánból, és hasztalan emelné fel a hangját. Mégis pár pillanatig eljátszott a gondolattal. Csak azért, mert felborzolt idegeire nyilván igencsak áldásos hatással bírt volna. Nem beszélve a közérzetéről.

Tisztában volt azzal, hogy Cassie tartalék és senkivel nem közölt B tervén nem kéne meglepődni, úgy, ahogy a kislány szinte odavetett megjegyzésén sem. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy Ann tényleg elhitte, hogy Cassie biztonságban van, akárhová menjen is. Mert bízott abban a nevetséges dologban, hogy az ő anyjának senki és semmi nem árthat. Vagy talán csak szerette volna ezt hinni, mivel azért ennél némileg – ha sokkal nem is – értelmesebbnek vélte a lányt. Persze úgy vélte, talán azért gondolja így most, mert a jövőben az idősebb Ann némileg komolyabbnak és összeszedettebbnek látszik. De hát ki látszik komolynak és összeszedettnek öt éves korában? Ann biztos, hogy nem. Legalábbis Lucas ebben a pillanatban egyértelműen ezen elgondolásokról volt meggyőzve és ettől senki sem tudta volna eltántorítani. Nem mintha bárki is próbálkozott volna vele.  

Liam, aki fiával együtt dolgozta ki a tervet lemondó sóhajjal próbálta palástolni nyugtalanságát és mielőtt ezzel magára vonta volna húga osztatlan és egyáltalán nem örvendetes figyelmét a szájába vette a pipáját. Természetesen meggyújtatlanul.

-         Mégis hová? – kérdezte Caroline, aki őszintén megdöbbent. A mellette álló Liz, aki próbálta szokni a vámpírléttel való új élményeket aprót sóhajtott. Az új kiélesedett érzékei meglehetősen különösek voltak, mégis lánya miatt próbálta megszokni őket. És ő a maga részéről sejtette, hogy mi történt. Legalábbis annyira, amennyire Damon és a Cassie között lévő vérségi kapcsolat által sejteni lehetett. Damon őrült, felelőtlen és soha sem működő tervei, amikbe általában hatalmas hibák kerültek – természetesen az idősebb Salvatore ezekről soha sem tehetett, mert a körülmények végül mindig őt igazolták, csak a módszerek hagytak maguk után némi kivetni valót – nyilvánvalóan örökletesek voltak. Ezt persze mindenki volt szíves elfelejteni, de ilyen helyzetben mégis kinek jutott volna eszébe, hogy pont Cassie miatt kell aggódniuk?

Stefan gondterhelten vett fel egy darab süteményt, amolyan mellékcselekvésként és közben fél szemmel Lizre figyelt, nehogy valami olyat tegyen, amit később megbánna, de a nő látszólag uralkodott magán.

-         Holly elé – érkezett a válasz a konyhában megjelent Annabelltől, aki kezében tartotta a kicsi Christiant és próbált nem belegondolni abba, hogy lánya pontosan mibe is keveredhetett.

-         Holly elé?! – kiáltotta Lorenna értetlenül. Nem értve, hogy unokája legjobb barátnője mégis miért jönne pont most és pont ide. Egyébként is megbízta őt és Sebastiant, hogy vigyázzanak a falura. Hát már Holly megbízhatóságában is kételkedni kell?  

-         Aham, én is hallottam, amikor ezt mondta – szúrta közbe Ann buzgón helyeselve. Ismerte az anyukáját és természetesen aggódott érte. Utána is akart menni, de úgy vélte annyira azért nem lehet veszélyes a dolog. Elvégre csak Hollyért megy. Úgy látszik, tévedet, és nem tudta, hogyan fog tudni Kol szemébe nézni azzal a tudattal, hogy a mindkettőjük számára fontos személynek baja esett.

-         Ann később beszélünk arról, hogy miért is nem szabad hallgatózni – pillantott szigorúan a kislányra Lorenna, mert még ebben a pillanatban is szorult belé annyi neveltetéséből, hogy ilyesmit ne nézzen jó szemmel. Természetesen, ha ő maga – ami soha nem fordult még elő – vetemedne ilyesmire, arra nyilvánvalóan meglenne az abban az esetben tökéletes és egyértelműen indokolt magyarázat.

Lorenna tőle szokatlan módon habozott ismét folytatni a telefonos beszélgetést, ami más esetben soha nem esett volna nehezére, de a mostani helyzet egyértelműen kivétel volt a szabály alól. Ez persze roppantul bosszantó és kellemetlen volt, főleg, mert tudta, hogy Damon most egy alapos letolásban fogja őt részesíteni, amit kivételesen meg is fog érdemelni. Egyszerűen nem tudta felfogni azt, hogy unokája éppen most mutatja meg a felelőtlen oldalát.

Ahogy a boszorkány egyre idegesebb lett, ezzel együtt egyenesen arányosan gyűlt fel benne a düh és a félelem, így aztán arra a személyre zúdította mindezt, aki személyes véleményes szerint mindig mindenről tehet. Az illető nem volt más, mint az idősebb Salvatore.

-         Damon, attól tatok most nem tudom adni Cassie-t, de ne aggódj biztos minden rendben van. Úgy értem attól, hogy a te lányod még nem kell meggondolatlanul viselkednie, mert azért én mégis tanítottam neki egy kis felelőséget. Amit lehet, hogy a te közreműködésednek hála néha-néha figyelmen kívül hagy, de… - lendült bele jelen sem lévő unokája védelmébe és ezzel együtt a vonalban lévő vámpír fejmosásába a vörös hajú boszorkány, holott legszívesebben ő maga szidta volna le Cassie-t, akkor is, ha annak már gyerekei voltak. Elvégre azért vannak az idős rokonok, hogy rávilágítsanak a szerintük lényegesen meggondolatlan és felelőtlen viselkedésre. Lorenna maga pedig soha nem hagyta volna ki ezt, és bár ezt sokan keserűségnek vélték volna a családja tudta, azért tesz ilyesmit, mert aggódik értük és a legjobbat akarja nekik. Mindig és mindenkor.

-         Kol meghalt! – vágta félbe a méltatlankodást Damon ingerülten. Most igazán nem volt itt az ideje annak, hogy Lorenna soha el nem fogyó vagdalkozását hallgassa. A lánya élete sokkal fontosabb volt ennél. Mindennél.

-         Kol meghalt? Igazán nem úgy ismertem meg őt, mint aki nincs tekintettel a társára… - zsörtölődött a vörös hajú boszorkány, ezzel egy időben természetesen teljesen tudatában volt annak, hogy már tényleg össze-vissza fecseg. Ugyanis mindenki tisztában volt azzal a nagyon is fontos ténnyel, miszerint Kol soha, semmilyen körülmények között, nem kockáztatná az életét, tudva, hogy élete szerelme is ugyan azokat a sérüléseket fogja elszenvedni. Az idősebb Salvatore pedig - mert nem ő lett volna, ha nem teszi meg - fel is világosította a saját egyéni véleményéről Lorennát. Természetesen mindezt a maga nagyon is finom és tapintatos módján.  

-         Remélem, tudod, hogy most még mélyebbre süllyedtél a szememben ezzel a nevetséges és egyértelműen teljesen értelmetlen locsogással. Az, hogy egy nem létező álomvilágban élsz egy dolog, az viszont megint más, amikor az emlegetett személy kivételesen nem a saját hülyesége miatt végezte úgy, ahogy – kelt veje védelmére Damon bosszankodva. Először is pár hónapja ez még egyértelműen elképzelhetetlen lett volna a számára, mostanra azonban szinte megszokottá vált. Ráadásul most tényleg nem Kol rontotta el a dolgokat. Az pedig csak egy lapáttal tett rá az egészre, hogy a vörös hajú boszorkány úgy állította be az egészet, mint Kolban akár csak egy pillanatra is felmerült volna ilyen mértékű felelőtlenség. Régen talán, de most már teljesen kizárt volt. Legalábbis próbálta volna minimálisra szorítani a sérüléseit, de a halál egyértelműen nem tartozott ezek közé a dolgok közé, főleg most, amikor nem is ő tehetett róla, hanem csak elszenvedője volt a dolognak.

-         Úgy érted… - fúlt el Lorenna hangja, jelezve, hogy végre eljutott a tudatáig, hogy az unokája bizony még mindig felelőtlen és ez csakugyan a valóság. Kábán tapogatózott magának valami támaszték után, amikor is Ric gyorsan alá tolt egy széket, amibe a vörös hajú boszorkány kábán belehuppant. A történelem tanár megszorította a szeretett nő vállát, ezzel is próbálva őt megnyugtatni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.  

-         Tudod, ilyenkor jövök rá arra, hogy te és én soha nem fogjuk megérteni egymást – jegyezte meg cinikusan az idősebb Salvatore és a további sületlenségek felfüggesztése és a saját ép elméjének megérzése érdekében megszakította a hívást. Alig érezhető bűntudat nyilallt belé attól, hogy ilyen hangot ütött meg egy terhes nővel szemben és fel sem fogta, hogy a beszélgetés hirtelen lezárásával csak a vörös hajú boszorkányt mentette meg a saját durva szitkaitól, amik ismételten kikívánkoztak a száján. Gyorsan elhessentette ezt azzal a biztos tudattal, miszerint Lorennának semmi baja nem lesz, mert olyan erős, hogy az bárkinek becsületére válna, ő pedig még mindig utálja őt, vagy legalábbis nem kedveli túlzottan. Persze ez egyre kevésbé volt hihető, mert a folytonos és meglehetősen kölcsönös vádaskodás ellenére önmagukat is meglepve nemcsak, hogy elviselték egymást, hanem a maguk módján kedvelték is a másikat.

-         Örülök, hogy jól vagy – szorította meg a kocsiban apja ölében helyett foglaló édesanyja kezét Eliot. Kivételesen nem emelt kifogást az ellen, hogy unokatestvére száguldozzon az autóval. Szerette volna, ha minél előbb visszatérnek a Mikaelsson villába és utána saját kezűleg akarta kivallatni a csomagtartóban rögzített és pillanatnyilag eszméletlen Arthur Williams-t, bár szíve szerint – mindenféle habozás nélkül – azonnali hatállyal megölte volna. Mégsem tehette meg, legalábbis addig nem, amíg Cassie-t meg nem találják. Tudta, hogy a többiek is így vannak ezzel és ezzel együtt tisztában volt azzal is, hogy a tervet előkészítő Lucas és Liam most biztosan a fejét veri a falba azért, mert nem gondoltak erre a nagyon is nyilvánvaló eshetőségre. Ő is haragudott magára. Igaz, hogy ezen érzést némileg csökkentette az a kézzelfogható tudat, mely szerint Elena jól van és a boszorkányvadász nem tett vele semmit. Mármint azon kívül, hogy vért vett tőle, ami szintén aggodalomra adott okot. Kevés olyan varázslat létezett, amit ezen hozzávalóval jóra lehetett volna használni – főleg, ha az ősi vérvonal is érintett volt benne - és most, hogy a vér valahol máshol volt – mert a házban nem találták meg – tudták, hogy egy rájuk nézve túlságosan is veszélyes – élet-halál kérdéses - helyzet alakult ki.     

-         Tudtam, hogy megmentettek – futott át egy gyenge mosoly Elena arcán. – A többiek ugye jól vannak? – érdeklődte aggodalmasan. Persze mivel látta, hogy Kol holtan esik össze így sejtette, hogy otthon sincsen minden rendben. Néha annyira szerette volna, ha a családjának normális élet adatik meg, ami mentes minden veszélytől és haláltól, de tudta, hogy ennek köszönheti, hogy megismerte Elijah-t, így nem panaszkodhatott.

-         Ha úgy vesszük lesz egy mostohatestvéred, vagyis egy húgod, aki egy idős lesz a fiaddal, ezt leszámítva csak a szokásos dráma – próbálta feldobni a hangulatot Eliza egy laza kézlegyintéssel.

-         Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – pillantott zavartan a szőke hajú lányra a hasonmás, aki meglehetősen gyorsan vezetett, de kellett is neki, ha tartani akarta a tempót az ellőtte halladó eszeveszetten száguldó Damonnel. 

-         Eliza – villantott egy lelkesnek szánt mosolyt nagynénjére az érintett. Elena, ismerte ezt a mosolyt, méghozzá Caroline-tól.

-         Az idősebb lányom – ragyogott fel egy futó diadalmas vigyorodott Klaus arcán, aki az anyós ülésen ült.  

-         Értem – mondta Elena, aki valójában lassan már semmit sem értett, de szerette volna tudni, hogy a szerettei jól vannak, így most nem igazán ért rá arra, hogy fennakadjon egy olyan dolgon mely szerint újabb jövőbeli gyerek érkezett közéjük. – Szóval Ric-nek gyereke lesz? – esett le neki az előbb elhangzott mondat lényege, de szerencsére Damon a másik kocsiban volt, így senki sem piszkálta azért, mert az elrablása miatti megrázkódtatás következtében még nem szedte össze magát teljesen, és lassabban gondolkozik a megszokottnál. Ráadásul fáradt is volt. Mert annak ellenére, hogy Elijah adott neki a véréből, a teste és az elméje még mindig érezte, hogy túl sok vért vettek tőle.

-         Igen, Lyra, nem akartuk elmondani, de Dean elszólta magát – motyogta Eliot és az abszurd helyzet ellenére tekintetébe keveredett a bosszúság és a derű. Rokonai néha annyira kiszámíthatóak voltak, bár ő úgy hitte, hogy Lucas fogja elkotyogni ezt az információt. De, mivel korábban megegyeztek abban, miszerint nem mondanak el semmi ilyesmit a jövővel kapcsolatban kissé haragudott is az unokatestvérére, igaz, hogy annak javára írandó a tény mely szerint Lorennát csak így lehetett lebeszélni a harcról. Elvégre ez volt mindegyikőjük közös érdeke.

-         Elena, tudom, hogy ez neked nagy megrázkódtatás volt. Mármint, hogy az esküvődön elraboltak, vért vettek tőled meg minden, de tudni akarom, hogy véletlenségből nem tudod-e, hogy az a szánalmasan haszontalan Tyler Lockwood, akinek a halálát már jó ideje elterveztem, és mostanában változtattam még kegyetlenebbé, hová és pontosan kinek adta oda a véredet Arthur Williams ajánlásával? – tette fel az ebben a helyzetben a lehető legfontosabb kérdést Klaus, a maga parancsolgató stílusában. Mellyel ugyan kiérdemelt egy-egy helytelenítő pillantást Elijah-tól és Eliottól, akik ugyan tudták, hogy ez a szükséges rossz ebben a helyzet mielőbbi megoldása érdekében, mégsem tudták megállni ezt a reakciót mely kísértetiesen egyszerre tükröződött az arcukon. Nem mintha az ősi hibridet ez annyira megrázta volna.

-         Nem tudom, hogy hová vitte, de az igen, hogy kinek – remegett meg a hasonmás hangja félelmében. Majd erőt vett magán egy kibökte azt a nevet, mely után a kocsiban tartózkodók legszívesebben szitkozódni kezdtek volna és Eliza, Klaus lánya lévén – csakúgy, mint az apja - nem is igen fogta vissza magát. A név a következő volt: Esther.

A másik járműben ez idő alatt Damon szintén hangos szitkozódások közepette vette be a soron következő kanyart, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy kivágja az ablakon a telefonját. Miután Lorennától értesültek arról, hogy Cassie nincs a villában, mindannyian azonnal az autóikba ültek, és őrületes tempóban száguldani kezdtek hazaféle, mintha ezzel kelnének versenyre az idővel. Damon rögtön indulás után kezdte el felhívni az ebben a pillanatban feltétlenül elérni kívánt személyeket. Cassie és Holly – tőlük nagyon is szokatlan módon - egyáltalán nem voltak elérhetőek, ráadásul Sebastian szintén nem vette fel a mobilját, ami viszont rá igen is jellemző volt. Az idősebb Salvatore próbálkozott volna még a boszorkánymester anyjánál is, de az éppen Londonban volt már napok óta, mert pár nappal ezelőtt ott is meghalt pár boszorkány és ő elment a temetésükre. Így aztán nyilvánvaló volt, hogy lenémította a telefonját, nehogy megzavarja a szertartást egy olyan kis semmiséggel, mint amilyen a mostani szükséghelyzet volt. Ami ebben a pillanatban hihetetlenül idegesítette a vámpírt. Mert, vajon miért is van az, hogy amikor kéne, akkor senki sem veszi fel a mobilját, ami igazán megengedhetetlen és megbocsáthatatlan hanyagság volt tőlük?

-         Az együttérzés már mit sem ér – dünnyögte Damon gúnyosan. Mérgének célpontra volt szüksége és ebben a pillanatban bárki megtette volna. Nem akart belegondolni abba, hogy a lány úgy viselkedett, ahogyan ő tette volna hasonló helyzetben és egyszerűen dacolva minden és mindenki véleményével megpróbálta saját maga megoldani a problémát, és mint, ahogy azt az eredmény – Kol holtteste a hátsó ülésen – mutatja nem sikerült valami jól a terv. – Nem értem, hogy lehetett olyan felelőtlen, hogy Holly-t, úgy értem pont Holly-t kéri meg arra, hogy csatlakozzon szerény kis társaságunkhoz – jegyezte meg dühösen és idegesen dobolni kezdet a kormányon.

-         Szerintem, anyu, úgy gondolta, hogy tudja, mit csinál – vetett egy oldalpillantást nagyapjára Dean. Az, hogy édesanyja ezen tulajdonságát egyértelműen az idősebb Salvatore-tól örökölte jobb volt mélyen elhallgatni. Legalábbis ebben a pillanatban nem lett volna ajánlatos felemlegetni. Csak további felesleges feszültséget nyújtott volna, amiből már így is túl sok jutott ki nekik mostanában.

-         Persze, hogy tudja – szólalt meg Cassandra a hátsó ülésről.

-         Az ég megáldjon! Meg akarsz ölni?! – kiáltotta Damon idegesen, aki biztos volt abban, hogyha ember lett volna és nem egy több mint százötven éves vámpír, akkor itt és most halt volna meg szívrohamban. – Te meg, hogy lehetsz ilyen nyugodt? – förmedt rá unokájára, amit más esetben soha sem tett volna meg, de a fiú még csak meg sem rezdült arra, hogy az egyik halott ősének a szelleme hirtelen megjelent a hátsó ülésen az apja pillanatnyilag még mindig halott teste mellett.

-         Tudtam, hogy itt van – vonta meg a vállát Dean könnyedén, közben próbálta megregulázni magát nehogy felnevessen, mert az ebben a helyzetben megbocsáthatatlan lett volna. Az apja a hátsó ülésen terült el holtan, az édesanyja ki tudja hol volt szintén hasonló helyzetben. Semmi oka nem volt arra, hogy vidám legyen, mégis nagyapja reakcióját látva mégsem tudta megállni a dolgot.

-         Akkor miért nem mondtad el?! – kiáltott az idősebb Salvatore, aki valahogy megsejthette, hogy unokája alig bír megbirkózni a nevetési ingerrel, ezért vetett rá egy mérges pillantást. A jövőből jött fiú köhögéssel próbálta álcázni kacagását. Damon pedig gúnyosan elhúzta a száját, jelezve, hogy bizony nem vette be a színjátékot. Mindketten tudták, hogy végső soron nem azért ilyen vidámak, mert az egész annyira mulatságos, hanem annyira elkeserítő, hogy azon már csak nevetni lehet. Hiszen a másik opció a sírás lett volna, amit mindketten elvből kizártak. Merthogy legyen bármilyen elkeserítő a helyzet, a sírás nem oldana meg semmit. Sokkal jobb volt a nevetés, még akkor is, ha az keserűen fájdalmas volt, mégis bizonyos fokig kedélyes csendet hagyott maga után.

Cassandra hátul megengedett magának egy aprócska sóhajt. A terv tehát bevált. Az már egyszer biztos, hogy nem volt rossz ötlet Kellantól ez a hirtelen megjelenős dolog. Remélte, hogy a Mikaelsson villában a férje, és a másik kocsiban lévő Moira is hasonlóan jó eredményt könyvelhet el. Viszont tudta, hogy ez a hangulat nem tart örökké. Különösen azért, mivelhogy fontos hírei voltak. Amik sajnálatos módon nem tűrtek halasztást és egyáltalán nem voltak megnyugtatóak, tekintettel arra, hogy élet-halál kérdésről volt szó.

-         A Túlvilágon rájöttünk arra, hogy, mint ahogy azt sejtettük is, Esther a felelős azért, mert az erőnk nem működik úgy, ahogy kéne – kezdte Cassandra.

-         Úgy érted teljes mágikus vakságot szenvedtetek el – szúrt közbe Damon szarkasztikusan.

-         Nos, végső soron igen – mormolta a boszorkány tompán. Eddig még soha senkinek sem sikerült az, hogy ő teljes képzavarban szenvedjen, mert mindig tudta mi lesz a következő pillanatban és az, hogy most szinte – ahogy az idősebb Salvatore volt szíves rávilágítani – vakon tapogatóznak kínos volt. Ő volt minden idők legnagyobb jóstehetsége és most nem hagyatkozhatott a saját hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy a helyzet azonnali megoldást követelt. Cassandra ugyanis egy valamiben biztos volt. Jövőbelátás ide, jövőbelátás oda Cassie bajban volt és, ha igaz az, amire Kellan, Moira és ő rájöttek, akkor nemsokára lesz egy még nagyobb problémájuk.

Mégpedig Esther személyében, aki ha minden igaz a bosszúja érdekében ismét itt akar lenni – abban a világba ahol neki már semmi keresni valója nincsen -, de mivel továbbra sem tud békében nyugodni, így egyértelmű az, hogy most sem foglya feladni. Különösen addig nem, amíg legalább a gyerekeit nem ragadhatja magával a Túlvilágra. Cassie pedig akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy az ős boszorkány megvalósítsa a tervét.

-         Szóval? – fordult hátra Damon türelmetlenül várva a folytatást. Ugyanakkor a szíve körül egyre erősödött a dermedtség jelezve, hogy Cassandra bizony nem jó hírt fog velük közölni.

-         Az, hogy Elena vére náluk van, egyértelműen nem kedvez nekünk, de Cassie vére csak tovább fog bonyolítani mindent – közölte Cassandra fásultan.

-         Ezt hogy érted? – kérdezte Damon élesen és egy újabb halálkanyar után. Már nem voltak messze.

-         Nem akart rosszat – szólt Dean, automatikusan édesanyja védelmére kelve.

-         Tudom, hogy nem akart rosszat, de mondjátok el már, hogy miről van szó! – követelődzött az idősebb Salvatore ingerülten.

-         Tudnotok kell, hogy ha Cassie nem ment volna el megvalósítani a tervét, akkor elrabolták volna őt is – jegyezte meg Cassandra tényközlően.

-         Remek, igazán csodás, de most már térjetek a lényegre! – csattant fel Damon. Aki most már biztosra vehette, hogy egyetlen gyermeke az ellenség kezébe került, amitől érthetően nem lett jobb az egyébként sem fényes hangulata.

-         Anya megtudja idézni a szellemeket, így aztán… - hagyta félbe a mondatot Dean gyászosan, amikor megérkeztek a Mikaelsson villa elé, Elizáékkal szorosan a nyomukban. A jövőből jött fiú hirtelen nagyon is tisztán látta maga előtte a helyzetet. Rájött arra, amit Cassandra éppen most szándékozott közölni velük, vagyishogy mire is készül az ősboszorkány.

-         Esther vissza akar térni ide, és így aztán betudja fejezni azt, amit Mikael segítségével még régebben elkezdet, nevezetesen, hogy elpusztítsa azt, amit ő teremetett – fejezte be a mondatot Moira, aki kivételesen láthatóan két lábbal állt a földön és nem tekintett úgy a világba, mintha máshol lenne. Klaus és a többiek gyorsan kipattantak a másik autóból és a legidősebb Mikaelsson kivette öccse testét Damon kocsijának hátsó üléséről.

-          A tulajdon gyerekeit is ideértve – tette hozzá az ősi hibrid a régi keserűséggel, ami mindennek ellenére ezer éve fájt neki. Feltekintett arra a házra, amit ő épített a hibridjei segítségével. Annyira tudta, hogy semmi sem lesz egyszerű, de ez túl sok volt. A szíve mélyén mindig is tudta, hogy az édesanyja kegyetlenül megtorolja majd rajta azt, hogy megölte őt, de ez sokkal rosszabb volt. A családját fenyegette és Klaus életében először nem tudta, hogyan védekezhetnének. Látta szerelmét, a feleségét, amint könnyek között feltépi a bejárati ajtót, de ezek nem az öröm könnyei voltak. Mind tudták, hogyha nem történik valami csoda, akkor az ő életük, ami egyébként örökké szólt volna, hamarosan véget ér.