2. évad 21. fejezet

Vér, elpusztít vagy megment?

A harc a túlélésért itt indul. Most. Ha nem akarsz küzdeni - nem is fogsz. Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell. Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj.

Álomháború c. film

Klaus – talán túlságosan is – gyakorlott mozdulattokkal a nappaliban lévő kiveszített láncok segítségével kikötözte Arthur Williamst. A boszorkányvadász továbbra is eszméletlen volt, de az ősi hibrid már eltervezte az ébresztését, ami cseppet sem lesz megnyugtató és kellemes. Elvégre a férfinek az volt a célja – feltehetően még mindig az –, hogy megölje őt és a teljes családját. Ami egyszerűen elfogadhatatlan volt.

– Ébresztő – mormolta Klaus szórakozottan.

– Ejnye, úgy vélem nem hallotta, azt, amit mondtál – szólalt meg Lorenna negédesen.

– Igazad lehet, attól tartok ez nem maradhat így sokáig – bólintott rá az ősi hibrid komolyan.

– Megengeded? – érdeklődte a vörös hajú boszorkány és szemeiben bosszúszomjas szikrák keletkeztek, amikor a fogolyra nézett.

– Természetesen, végül is milyen ember lennék, ha elvenném egy terhes nő szórakozását? – kérdezte Klaus és egy színpadias meghajlás kíséretében végigmutatott a már odakészített kínzóeszközök egész során.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Lorenna, majd rutinosan megragadott egy kardot és levágta a boszorkányvadász egyik kezét, aki természetesen eme tettre reagálva azonnal felébredt, sőt meglehetősen hangosan kezdett ordítani.

– Szóval, ha csak nem akarod, hogy a mellettem lévő hölgy más testrészedet is levágja beszélni fogsz nekünk – jelentette ki Klaus komoran, bár roppantul jót szórakozott a vörös hajú boszorkány vallatásának bevezetésén.

– Miért? Van… valami, amiről az… ősi hibridnek nincsen… tudomása? – kérdezte kissé akadozva Arthur Williams, mégis a helyzet ellenére fölényben érezte magát. Szinte követelte, hogy folytassák ezt egészen addig, amíg meg nem hal.

– Kevés ilyen van, de az anyámmal kötött kis nevetséges szövetséged nem tartozik ezek közé – morogta az ős. – Én, most arra lennék kíváncsi, hol van Cassie, és ez után elárulhatnád azt is, hogy mégis mi értelme volt megölni azt a sok boszorkányt.

– Azért neveznek boszorkányvadásznak, mert ezt teszem – magyarázta Arthur Williams.

– Csak emlékeztetőül megjegyezném, hogy az utolsó – vágta rá Lorenna kárörvendően, a boszorkányvadász tudta, hogy a nő nyilván nemcsak leköpné az ő még meg sem lévő sírhelyét, hanem vidáman körbe is táncolná azt. És mivel a férfi elhallgatott a vörös hajú boszorkány ismét a tettek mezejére lépett.

– A boszorkányok… hasznosak voltak – válaszolta végül a férfi vonakodva, bár belül már alig várta a folytatást. Nem a kínzást persze, hanem a helyzet alakulását.

– Milyen szempontból? – szűkítette össze a szemét Klaus.

– Olyan varázsigét kerestem, amit senki más. Amivel visszahozhatok valakit a Túlvilágról. Nemsokára találkozhattok majd vele, de azt hiszem nem lesz megható ez az alkalom – mondta Arthur Williams kedveskedve. Lorenna és Klaus mérgükben egyszerre kezdték el kínozni, minek hatására jó időre eszméletlenné tették. Egyikük fejéből sem ment ki a gondolat, hogy szándékosan provokálták őket. Tudva, hogy a reakciójuk, nos… heves lesz.

Kol lassan tért magához, aztán szinte teljesen kábultan felült és nem értette, hogyan is került Klaus Mystic Fallsi villájába. Első gondolatai persze szeretett felesége és a gyerekeik. Nyilván hangosan is feltette a fejében megfogalmazott kérdést, mert azonnali választ kap rá.

– Én… vagyis a kiskori önmagam a gyerekszobában van, Annel, Gabriellel és nagyival – válaszolja Dean, hangját valamilyen eddig ismeretlen szomorkás felhang ad nyomatékot.

– Cassie hol van? – érdeklődik, miközben próbálja összerakni a történteket. Kisebb, nagyobb sikerrel. Emlékezett arra, hogy elkapták Arthur Williamst, után, mint lekapcsolták volna nála a villanyt. Elájult volna? Szegény Cassie, biztos megint megijedt attól, hogy vele is ugyan az történt, mint velem. De várjunk csak, mégis mi a fenért ájultam én el?

– Ez egy nagyon jó kérdés, amit mindenki tudni akar – válaszolta Damon gúnyosan, aki tőle nagyon is szokatlan módon hirtelen meglehetősen aggódónak tűnik. Damon Salvatore és az aggódás? Két különálló dolog, ami soha sem keresztezi egymás útját, ha mégis, akkor ott valami nagyon nagy gond van.

– Ezt meg, hogy érted? – küzdi magát azonnal ülőhelyzetbe Kol hevesen dobogó szívvel. Abban a szobában feküdt a kissé kényelmetlen bőrkanapén, amit mindannyian Klaus kis birodalmának hívtak. Az ősi hibrid ugyanis itt élte ki üzleti érzékét, valamint művészi szenvedélyét. Különös volt, hogy ide hozták őt és nem a nappaliba, vagy miért nem vitték fel egyenesen a Cassie–vel közös szobájába? És egyáltalán Damon miről beszél már megint, és a „mindenki tudni akarja” az ő részéről nagyon furcsa. Ijesztően furcsa.

– Úgy látszik a fejed még nem egészen jött helyre a megrázkódtatástól, de mivel rólad van szó, így nem is igazán csoda. Remélem, nem leszel még idiótább, mint amilyen egyébként is vagy – fűzte tovább a gondolatmenetét Damon, közben kék szemeit, melyek Cassie szemeinek pontos másai voltak áthatóan rá függesztette. Kol nem értette mire is akar célozni a másik, bár a szíve mélyén kezdte sejteni, hogy történt valami. Valami egyáltalán nem jó. Csak nem támadták meg Mystic Falls-ot még ők nem voltak itt? De ezen gondolatot azonnal el is vetette, elvégre Arthur Williams már csak Tyler-re számíthatott volna. Az pedig teljesen kizárt volt, hogy az az idióta hibrid még egyszer be tudott volna jutni ide hozzájuk. Nem, nincs az az isten. Ugye?

– Apa, apa figyelsz rám? – rázta meg édesapja vállát Dean.

– Christian? Mondtál valamit? Megsérültél? – ragadta meg jövőből jött fia vállát az ős, amikor meglátta a vért a pólója elején.

– Mi? Ja, ez nem az én vérem. Apa, előbb beszéltem hozzád, mennyire figyeltél rám? – kérdezte idegesen.

– Sajnálom, egyáltalán nem fogtam fel semmit – rázta meg a fejét Kol, aki láthatóan még mindig össze volt zavarodva. Hol van Cassie? Nem értette, hogy a felesége miért nincs mellette és próbálta bebeszélni magának, hogy a kisfiúkkal van fent. De csapongó gondolatai között felötlött, hogy Dean az előbb nem említette az anyját, amikor elmondta, hogy hol vannak a gyerekek. Viszont, akkor hol van, ha nem ott?

– Remek, szerintem sokkot kapott – morogta Damon bosszankodva. Azon a tipikus „már csak ez hiányzott a mai napból, de leginkább az életemből” hangon, ami úgy vágott, mint kés a vajat.

– Kinek a vére van a pólódon? – ragadta meg fia kezét Kol és nagyon lassan lábra állt, bár meglehetősen bizonytalannak érezte magát. Talán tényleg sokkot kapott?

– Arthur Williams-é – nézett a ruhájára Dean fintorogva. Szerette ezt a pólót, de hát vesz majd egy másikat, elvégre nem áll meg ettől az élet. Főleg, mivel számtalan baleset történt vele, amikor hasonlóan használhatatlanná tette a ruháit.

– Hol van? – faggatózott az ős mérgesen.

– Dean – szólalt meg Liam figyelmeztetően, mert tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.

– A nappaliban – felelte a szobába belépő Lorenna, aki láthatóan nem mérte fel a kockázatot. Kol olyan gyorsan, hogy szinte követni sem voltak képesek odament a boszorkányvadászhoz. Érezte, hogy többen megragadják és ordítoznak vele, de lezárta magáról az érintéseket. 

– A családom miatt – szűrte a fogai között és kitépte a férfi szívét, aki annyi szenvedést hozott rá és a szeretteire.    

– Remek Kol, igazán profi munka – hallotta meg maga mellett hirtelen Klaus dühös kifakadását. Olyan hirtelen került a jelenbe, hogy egy kicsit megbillent az egyensúlyérzéke.

– Most mi van? Ezt kellett volna tennünk már régen, nem értem miért haboztattok – csattant fel indulatosan. Jövőből jött gyermeke segített neki megállni a lábán, aztán sietve odabiccentett neki jelezve, hogy már rendben lesz. Remélhetőleg.

– Éppen most vágtad el tőlünk az utolsó lehetőséget, aminek segítségével megtalálhattuk volna Cassie-t – magyarázta lassan és tagoltan Damon, aki láthatóan régi szokásához híven ismét megölte volna őt, ha nincsen összekötve a lányával az élete és a sorsa.

– Cassie jól van – ellenkezett azonnal, és nem akarta elfogadni, hogy a szíve számára olyan fontos személynek bármi baja esett.

– Még – hangsúlyozta Klaus komoran.

– Miről maradtam le? – kérdezte ingerülten, mert tudta, hogy történt valami. Arthur Williams-t megakarták ölni, erre most itt kínozzák. Nem, mintha nem érdemelné meg, de akkor is. És hol van Cassie? Gondolta ismét, egyre harapósabb hangulatban, de legalább önmagának bevallotta azt, hogy valóban sokkot kapott. Ami egyáltalán nem jó.

– A feleséged úgy viselkedett, mint Damon – válaszolta Stefan, és úgy nézett az ősre, mintha az bármelyik pillanatban összeroppanhatna. Na, nem, ő aztán nem. A fiatalabb Salvatore csak ne nézzen rá ezzel a szánni való tekintettel!

– Hé! Kikérem magamnak – fortyant fel a nevezett vámpír, mert sértette a büszkeségét öccse feltételezése, akkor is, ha igaz volt, leginkább főleg azért.

– Damon, ez az igazság – adott igazat a felszólalónak Liz szigorúan. Tudva, hogy legjobb barátja őt nem fogja bántani, de bármennyire is testvérek legyenek Stefan kérdéses volt ebben a tekintetben.

– Tudod, nem hittem volna, hogy az átváltozásod után rögtön elpártolsz tőlem – jelentette ki az érintett sértett méltósággal.

– Nem pártoltam el tőled – ellenkezett a szőke hajú nő szelíden.

– Tényleg? – mormolta az idősebb Salvatore ebben a pillanatban meglehetősen kételkedve mindenben.

– A barátom vagy, és te is tudod az igazat, akkor is, ha úgy teszel, mint aki nem érti – közölte Liz kissé szemrehányóan.

– Ez igazán nagyon kedves tőled – válaszolta Damon szarkasztikusan, de a maga módján tisztában volt azzal, hogy a nőnek igaza van.

– Arthur Williams rabolta el Elenát, akit visszaszereztünk – kezdte Kol homlokráncolva gondolva bele az eseményekbe.

– Tapintatból bukta – mondta Lucas zsörtölődve.

– Semmi gond – mondta Eliot tartózkodóan. Jelen pillanatban jobban aggódtak a láthatóan összezavarodott Kol miatt, mint azon, hogy Elena magára veszi e a dolgot vagy sem. Az édesanyja most egyébként is aludt, az apja vigyázó tekintete mellett. Így volt a legjobb azok után, amin átment.

– Szóval, akkor hol és kinél van Cassie? – érdeklődte nyomatékosan az ős, mert érezte, hogy olyasmi történ, ami cseppet sem fog tetszeni neki.

– Kol – szólította meg Liam, kivéve a szájából a pipát. Ami azt jelentette, hogy halálosan komoly dologról van szó. Rossz hír törölve. Katasztrofális esemény következett be, amíg aludt.

– Miért érzem azt, hogy a válasz egyáltalán nem fogja elnyeri a tetszésemet? – szusszantotta elszoruló torokkal.

– Cassie, kitalált egy tervet – folytatta Liam, végig az ős szemébe nézve.

– Egy Damon-féle tervet – fűzte hozzá Lucas grimaszolva.

– Rossz ötlet – bólintotta Kol, aki úgy érezte, hogy egyfajta belső zsibbadtság vesz erőt rajta. Damon közben dühösen mormogott a háttérben és annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy a többieknek igaza van, akkor se fogadta könnyedén.

– Nos, igen, de ő, mindennek ellenére megvalósította. Felhívta Holly-t és találkoztak valahol – vette át a szót Ric.

– Akkor minden rendben, nem? – próbált az utolsó szalmaszálba kapaszkodni az ős.

– Sajnálom, Kol, de nem – szólalt meg Rebekah is halkan. Cassie a barátnője és féltette őt, nem is beszélve arról, hogy Esther is szóba került.

– Cassie eltűnt, Holly-t pedig úgy találtuk meg holtan egy árokban. Szíven lőtték – nyelte le a könnyeit Lorenna. Nem fog sírni. Visszaszerzik az unokáját és minden rendben lesz, az ősi boszorkány, pedig elmehet a pokolba.

– De mondjátok már el végre, hogy kinél van a feleségem! – követelte Kol.

– Véleményünk szerint Tyler egy ismeretlen helyre vitte el – szólalt meg Liz hivatalos hangon, amit azoknak a hozzátartozóknak tartogatott, aki elveszítették valakijüket. Nem hitte volna, hogy ex-férje halála után ismét el kell majd mondani ezt egy közeli ismerősének.

– De hová?! – ordította Kol türelmetlenül.

– Nem tudjuk a helyet, csak azt, hogy kihez. Esther-hez – hadarta el Dean, aki úgy vélte, hogy jobb lesz gyorsan átesni a dolgok rossz – jobban mondva szörnyű - részén.  

– Mi? – nyögte ki az ős mikor eljutott a tudatáig a név.

– Esther, vissza akar térni a Túlvilágról, hogy befejezze azt, amit régen elkezdet és Cassie vére segítségével… –hagyta félbe a mondatot Kellan, de mind tudták a végét. Nekik végük.

Cassie mérgesen és idegesen feszült neki vasláncainak. Közben folyamatosan követte a szemével a pincében mászkáló Tyler–t, akiről először azt hitte, hogy csak azért gyújt gyertyát, hogy jobban lássanak. Aminek valljuk be nem sok értelme volt, elvégre ő félig vámpír volt, a másik meg egy hibrid, igaz, hogy annak is elég szánni való példány. Igaz ezen érzést azon nyomban elnyomta a bosszú lángja.

– Tyler, ha most elengedsz, ígérem, gyorsan megöllek – csikorgatta a fogát egyre indulatosabban. A gyilkosság gondolatából nem volt hajlandó engedni, ugyanis a Lockwood fiú a szeme láttára lőtte le Holly-t, aztán nyilvánvalóan őt is. A szemétláda!

– Így is, úgyis meghalsz, szóval nem – válaszolta a hibrid flegmán és folytatta a gyertyagyújtást.

– Szeretném azt látni, hogy megpróbálod – vetett egy lesújtó pillantást Tyler-re Cassie. Ez azonban csak a látszat volt, mert belül végtelenül aggódott. Sajnálatos módon boszorkány múltjához kapcsolódóan nem volt nehéz rájönnie, hogy valami varázslat van készülőben. Ami egyáltalán nem volt megnyugtató, főleg, ha hozzátesszük azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy felismerte hol is van. A Boszorkányházban. Ez és egy varázslat már duplán rossz, de ha hozzáadja a vért, ami – minden valószínűség szerint Elenához tartozik – akkor triplázódtak a katasztrófatényezők.

– Már egyszer megtettem, én a helyedben, csendben maradnék, mert a végén a következő végleges lesz – reagálta le a lány megszólalását a hibrid.

– Nos, mivel nem vagy a helyemben, így inkább hanyagolnám ezt a lehetőséget. Vagy, nem szeretnél helyet cserélni velem? – vetette fel a lehetőséget könnyedén. Elvégre soha sem lehet tudni.

– Ennyire ostobának nézel? – mordult Tyler a lány felé fordulva.

– Az igazat megvallva igen, nagyon is – biztosította a Lockwood fiút Cassie halálosan komolyan.

– Egy halálra ítélthez képest túl nagy a szád – hajolt előre a hibrid indulatosan és megvillantotta a lány felé sárga szemeit.

– A tiéd meg büdös – jelentette ki a lány undorodva, majd ásított egyet ezzel is jelezve, hogy mennyire kevésre tartja fogva tartója erejét.

– Tyler, csak játszik veled – szólalt meg egy udvarias hang, aminek következtében Tyler hirtelen visszafogta az indulatait. Pedig már olyan közel volt!

– Egy szellem, húhú – mondta Cassie szarkasztikusan és csak nagy önuralom árán tudta megőrizni gúnyosságát és nem még jobban a láncainak feszülni. Arthur Williams szellemé válásának boldogsággal kellett volna eltöltenie, a lány mégis úgy érezte, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Főleg rá és a többiekre nézve nem. Ugyanis volt egy olyan sejtése, hogy a boszorkányvadász végig ezt tervezte. De mit akar szellemalakjában? Talán csak nem tud így olyan nagy galibát okozni. Ugye?

– Cassie, örülök, hogy megismerhetem – üdvözölte őt a férfi, úgy mintha régi játszópajtások lettek volna. De a lánytól bizonyos távolságra megállt, azt feltételezve, hogyha közelebb merészkedne, akkor leharapnák a kezét, vagy más testrészét. És milyen igaza volt!

– Az érzés sajnos nem kölcsönös – válaszolta Cassie nyersen. Remélte, hogy a többieknek nincsen semmi baja, elvégre, ha a boszorkányvadász meghalt, akkor az csak azt jelentheti, hogy megtalálták a hasonmást, és mindenrendben van. Nagyjából. Persze, nem esett nehezére elképzelni, hogy most mindenki őt szidja, azért, mert most ő került kelepcébe. Ciki helyzet, de nem tud semmit sem tenni ellene. Legalábbis még nem.

– Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Mindesetre remélem nem bánja, hogy az ön segítségével meghívok még egy személyt, szerény kis találkozónkra – közölte Arthur Williams nyájasan és intett Tylernek, aki vigyázva a testi épségére vért vett a hevesen küzdő lánytól.

– Tudja mit? Igenis bánom – tajtékzott Cassie kissé szédülten. Mert egyáltalán nem tetszett neki a kialakulóban lévő felállás. Cseppet sem.

– Attól tartok az ön véleménye most nem számít – nézett rá a boszorkányvadász szinte bocsánatkérően, persze, ha leszámítjuk a kárörvendő tekintetett. Ezután Tyler az egyik sarokba húzódott Arthur Williams pedig kántálni kezdett. Cassie-nek nem kellett sokat töprengenie azon, hogy milyen varázslatot is készül használni, mert a gyertyák közötti körben lassan kibontakozott egy nő. És annak ellenére, hogy személyesen – szerencsére – még soha sem találkoztak a lány tudta, hogy az ősboszorkány az. Méghozzá személyesen és az ő vérének köszönhetően meglehetősen életszerűen. A terv hivatalosan is kisiklott, ráadásul olyan szinten, hogy ennek köszönhetően magával ránt mindenki mást. Talán, ha nagyobb önuralommal rendelkezne, akkor elve nem próbálkozott volna egy olyan ötlettel, ami csak rosszul sülhet el, mint példának okáért az apja legtöbb ötlete. Most már késő bánat, gondolta keserűen.  

Cassie csak ezután lepődött meg igazán, mert Esther hirtelen megölte Tyler-t és után valamilyen a lány számára ismeretlen varázslat segítségével expressz visszaküldte Arthur Williams-t is a Túlvilágra. Nos, ez tényleg nem vártam, állapította meg a lány, szinte tátott szájjal.

– Meglepődtél? – mosolyodott el a nő kedveskedve, Cassie-t mégis a hideg rázta tőle.

– A szövetségesei voltak, erre… egyszerűen megölte őket – hadonászott láncra vert kezeivel a lány. Eddig is tisztában volt azzal, hogy Esther-nél valami nincs rendben, azonban csak most jött rá, hogy mennyire.

– Már nem voltak a hasznomra – felelte az ősboszorkány, mintha ez mindent megmagyarázni és… tényleg. A nő nemcsak örült, hanem szociopata is. Szuper!

– És ezért csak úgy megölted őket – nézte mereven azt a nőt, aki ki akarja végezni a saját családját, ami véletlen egybeesésként az övé is.

– Csak úgy – nyugtázta ezt a nő úgy, mintha egy pohár tea mellett csevegnének gondtalanul. Szociopata, semmi kétség.

– Miért? – kérdezte próbálván húzni az időt, amíg kitalál valamit, aminek az esélye egyre jobban csökkent, arról nem is beszélve, hogy félt. És nemcsak arról van szó, hogy Esther sokkal erősebb volt, mint ő bármikor fénykorában, hanem továbbra is szívja a Bennett vérvonalat, ami által az ő lehetőségei rohamos tempóban apadtak el. Szinte teljesen. Félt magától a nőtől, aki azért tért vissza a halálból, hogy megölje a tulajdon gyerekeit.

– Te is boszorkány voltál, mint egykor én. Igaz, hogy a sors különös fintora folytán te voltál az, aki helyrehoztad az én hibámat – töprengett el Esther és egy kedveskedő gesztus kíséretében megpaskolta Cassie fejét. Mire a lány azonnal hátrébb húzódott. Inkább lesz élő tapéta, mint, hogy ez még egyszer megtörténjen. Elvégre önfenntartási ösztön is létezik a világon, mégha kissé későn kapcsol is.

– De neked ez mégsem felel meg – nyelt egyet idegesen és, mintha úgy hallotta volna, hogy egy autó fékezett le nagy sebességgel a közelben, de tudta, hogy csak a képzelete, ha nem az ősboszorkány maga játszik az érzékeivel. Vajon lehet ennél rosszabb helyzetben? Aligha. De persze mivel még nem volt vége, így úgy vélte, hogy bármi megtörténhet. Azt kizárva, hogy az ősboszorkány megbánja terveit és elengedi őt, sőt a családja elleni gyilkos tervekkel és indulatokkal is felhagy. Ez egyértelműen a teljesen lehetetlen kategóriába volt sorolandó, méghozzá a soha sem fog megtörténni szinten.

– Életet adtam nekik és ők szerinted, hogy hálálták meg? – kérdezte Esther, majd időt sem hagyva azonnal folytatta. – Megérdemlik a halált. Mindegyikük – fűzte hozzá kegyetlenül. Cassie nézte őt, a nőt, aki még a Túlvilági szellemlétből is visszatért az ő akaratlan segítségével azért, hogy magával rántsa a gyerekeit. Ezt végiggondolva hirtelen végtelen nyugodtság szállta meg.

– Tudod, teljesen megrémisztettél. Nemcsak engem, de a családomat is rettegésben tartottad – kezdte csöndesen.

– Amire minden okotok megvolt – vágott a szavába Esther kíméletlenül. A lány azonban csak a fejét rázta.

– Tévedsz – bökte ki végül, szinte szemtelenül.

– Mégis miért? – ragadta meg őt az ősboszorkány, aki láthatóan magánkívül lett a dühtől csak azért, mert a végső diadala elmesélését pimaszmódon félbe merték szakítani. Ráadásul ilyen irritáló módon.

– Annyira féltem az utóbbi időben – tért át egy másik témára látszólag indokolatlanul Cassie. – Féltem és tudod, ez nem jó érzés. Egyáltalán nem. Azt hittem, hogy bárkit elveszíthetek. Tönkre tetted a saját családodat. Többször is. Közvetve ugyan, de elvetted tőlem, Holly-t… ő volt a legjobb barátnőm, gyerekkorom óta – itt egy pillanatra abbahagyta, mert könnyek gyűltek a szemébe. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy érzelgősködjön. Később. – Viszont már nem félek tőled – jegyezte meg végül, és dacosan felvetette az állát, ezzel is jelezve állítása komolyságát.

– Bolond vagy – rivallt rá Esther, aki láthatóan teljesen elvesztette a maradék józan eszét is ettől a hangnemtől és magyarázattól.

– Nem, az te vagy. Tudod szép terv volt, ezt készségesen elismerem. Jól is alakulhattak volna rátok nézve a dolgok, de minden igyekezetetek ellenére te nem vagy több mint egy szellem. Én, pedig csak annyit mondhatok neked, hogy a soha viszont nem látásra – emelte fel a kezeit és egy olyan varázslatba kezdett, amit még a nagyanyja tanított neki, akkor, amikor még egészen kicsi volt. Esther keserves sikolyain át meghallott egy kelletlen férfihangot, ami az ő varázslatát visszhangozta. Hozzáadva a saját varázserejét. 

– Ezzel még nincs vége – sikította Esther mielőtt végleg eltűnt volna egy olyan helyre, ahonnét soha többé nem térhet vissza. Semmilyen formában.

– Már megbocsáss, de az én drága kuzinom, sok mindenben téved, de ebben tökéletesen igaza van – jegyezte meg Sebastian barátságtalanul, majd ő és az emlegetett kuzin elvesztették az eszméletüket.

Kicsit később, a Boszorkányházban…

– Sebastian, Sebastian, te nagyon nem normális, lennél szíves leszedni rólam ezeket a bazi nagy és meglehetősen fájdalmas láncokat? – kérdezte Cassie, miközben szavainak a lábával adott nyomatékot, amivel unokatestvére bokáját célozta meg igencsak határozottan.

– Most mentettelek meg, nemcsak téged, hanem mindenkit és te máris többet akarsz. Borzalmas, hogy mennyire telhetetlen vagy – morogta Sebastian panaszosan, de azért elővette az egyik álkulcsát.

– Hát ez meg? – mersztett rá nagy szemeket Cassie.

– Mivelhogy a varázserőm szinte teljesen lenullázódott attól, hogy segítettem neked a pokolba küldeni az ősboszorkányát, így be kell érned ezzel – motyogta a boszorkánymester miközben a lány láncainak fordította a figyelmét.

– Nem, úgy értem, te tudod ezt használni? – értetlenkedett a lány, meghökkenése valóban őszintének volt. Sok mindent el tudod képzelni az ő drága rokonáról, de ez valamilyen oknál fogva nem tartozott azok közé. Sőt meglehetősen távol állt attól. Elvégre egy orvos mióta ért zárak feltöréséhez?

– Kuzin, ne nézzél teljesen szerencsétlennek, csak azért, mert nem vágok vissza neked – mondta Sebastian sértetten fel-fel sandítva. A világért se vallotta volna be, hogy mennyire sietett megmenteni Cassie életét. Aggódott érte és a többiekért is, mint ahogy az bebizonyosodott nem ok nélkül. Csak a szerencsén múlott, hogy időben ideért, ugyanis kételkedett abban, hogy a lány egyedül is véghezvitte volna azt, amit ketten nehézkesen ugyan, de rájuk nézve győzedelmes sikerrel zártak.

– És miért nem teszed? Miért nem tetted soha? – kérdezte Cassie végtelenül kíváncsian. Sebastian szóban mindig szidta őt és vica-versa, de a férfi soha sem bántotta ezen kívül. Holott ő annyi mindent tett ellene kezdve azzal, hogy a kocsijával mindig ráküldött egy nagy adag havat, bezáróan azzal, hogy rábízta a gyerekeket, amikor azok teletömték magukat édességgel és szénsavas itallal.

– Úriember lennék, vagy mi – mosolyodott el Sebastian szórakozottan. Cassie válaszként cseppet sem finoman és nőiesen felhorkantott, habár kétségkívül ő maga is így gondolta. A legtöbb esetben. Persze azt is csak hallgatólagosan, mert kimondva talán elvette volna a varázsát.

– Köszönöm, Sebastian – mondta a lány egy elbűvölő mosoly kíséretében, miközben megdörzsölte egyik kiszabadult csuklóját. Mindketten tudták, hogy nem a lánc leszedéséről van szó. Ők ketten annyi mindenen mentek már át közösen, mégis ehhez fogható dolgon még soha. Elvégre nem mindennap adatik meg még velük sem, hogy megmentsék a családjukat a gonosz ősboszorkánytól, ami mágia és látó szempontból egy időre ugyan kiütötte őket. Mindenestre megérte. Főleg, mert ennél sokkal rosszabb is megtörténhetett volna velük.

– Nincs mit – rántotta meg a vállát a férfi és láthatóan zavarva jött a hálálkodástól.

– Hogy értél ide ilyen gyorsan? – váltott témát Cassie a saját kínos érzéseit leplezendő.

– Tudtam, hogy ha te hívod fel Holly-t, akkor valami történt és még fog is, ahogy téged van szerencsém ismerni – mondta szokásos zsörtölődő hangján.

– Most ezen megsértődhetnék – felelte a lány méltóságteljesen.

– De nem fogsz – vetette ellen Sebastian. – Fogadjunk, hogy egyszerűen nem bírt ellenállni annak, hogy úgy viselkedj, mint Damon – tette hozzá kötözködve.

– Neki mindig van egy másik terve – húzta fel az orrát Cassie.

– Persze, mert az első, mint látjuk mindig a visszájára fordul – tett egy széles és célzatos karmozdulatot az orvos.

– De végül is nyertünk – emelte fel a tenyerét a lány, pont mikor a másik keze is felszabadult.

– Ha úgy vesszük, akkor igen. Mindent, vagy semmit… – bólintott Sebastian és röpke ideig habozott a folytatással, végül rászánta magát. – Tudod, Holly… – kezdte kissé nehézkesen.

– Sajnálom, hogy idehívtam és Tyler megölte – fogta meg unokatestvére kezét Cassie bánatosan. Soha nem mondták volna ki, de mindkettőjüknek szüksége volt erre a támogató jelenlétre, amit most a másikban találtak meg.

– Az utóbbi időben adtam neki Klaus véréből, tudod, minden eshetőségre felkészültem – törte meg a csendet a férfi halkan.

– Szerinted idehívtam volna, ha nem tudom? – válaszolta a lány ugyan olyan hangnemben.

– Ha nem lennél a rokonom, utálnálak – jelentette ki Sebastian közönyösen, ami nála nyilván felérte egy szeretlek.

– Én is utállak – vigyorodott el Cassie meghatottan, majd egymást támogatva elindultak a férfi kocsija felé – ami szerencsére a Boszorkányház előtt parkolt –, hogy annak segítségével végre valahára a szeretteikel lehessenek.

2. évad 20. fejezet

Sziasztok!

El sem tudom mondani azt, hogy mennyire sajnálom az elmaradt feltöltéseket és különös tekintettel arra, hogy semmilyen visszajelzést nem adtam magam felől. De most újra itt vagyok és írok. Remélem, nem haragszotok rám túlságosan. 

Puszi

Valentine

 

Egy megmentve, mindenki más elveszve

„A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.” Albert Einstein

Mystic Fallsban ez idő alatt az aggódó Lorenna feszültsége levezetés érdekébe azt tette, amit ilyen helyzetben mindig szokott. Tehát sütött. Ami avatatlan szem számára végtelennek látszott. Ugyanis a Mikaelsson villában lévő konyhába már egymás hegyén-hátán álltak a különféle finomabbnál-finomabb édességek, melynek csodálatos illatára mindenkinek összefutott volna a nyál a szájában. Bár a hangulat nem volt olyan kitörően örvendetes, mint, ahogy azt az elmúlt idők boldog emlékei megkövetelték volna. Tudniillik a vidámságot túlságosan is elnyomta az aggodalom, a szorongás és a harag együttes keveréke mely kisebb nagyon mértékben ugyan, de mindenkiben ott lappangott. Ezért aztán senkinek sem volt túlságosan emelkedett a hangulata ahhoz, hogy az által belevetették volna magukat a különféle sütemények nyújtott élvezetekbe, mely más esetben már egyértelműen az első harapás után a hetedik mennyországba repített volna bárkit. Azonban a többség inkább beletörődően figyelte a folyamatot, így legalább rövid időre elterelték saját lehangoló elméleteiket.

Igaz, hogy lett volna ok az ünneplésre is, mert ugye nem sokan mondhatták el magukról azt, amit Lorenna. Miszerint születendő gyermeke majdhogynem egyidős lesz a dédunokájával. De öröm volt az ürömben az, hogy ha már így alakult legalább lesznek játszópajtásai a – mint Dean elszólása után tudvalevő - csemetének.

Az örömapa persze szavakat sem talált. Elenával és Jeremyvel már igazán egy családdá váltak és Ric a maga részéről hozzászámolta Damont – akit kimondatlanul ugyan, de nemcsak a legjobb barátjának, hanem a testvérének is érzett - és lassan egy éve az ősöket is. Amit aztán tényleg nem mondhatott el magáról akárki. Az egykori vámpírvadásznak az egyik szeme sírt, a másik nevetett. A hír olyan kettős érzelmeket indított el benne, amire eddig gondolni sem mert. Természetesen várta a lányát, mégis félt is az előtte álló feladatoktól, mely az apaság ró majd rá. Mindezek ellenére biztos volt valamiben, mégpedig abban, hogy a családja mindig mellette fog állni, bármi történjék is.

Ezen kívül rettenetesen aggódott neveltlánya miatt, amit a várható apai örömök sem tudtak egészen elfedni. Ezért persze senki sem hibáztatta őt. Sugárzó arccal figyelte szerelmét és közben belső harcot vívott benne a rettegés Elena élete végett. Egyetlen reménysége az volt, hogy tudta Damon és a többiek megfogják menteni a Gilbert lányt. Mert más lehetőség egyszerűen nem jöhetett szóba. Ha bármikor is kételkedett volna ebben – ami azért elő-előfordult a kétségbeesés perceiben, akkor mintegy megerősítésként Elliotra gondolt. Ő Elena és Elijah fia és minden rendben volt vele. Már, ha egy hasonmás és egy ős gyermekénél bárki és bármi normálisnak számított. Így vérszerinti gyermeke – akit már most ugyan úgy szeretett, mint a két fogadottat - elmondhatja majd magáról, hogy annyira azért nem különbözni az unokatestvéreitől. Legalábbis nem nagyon.

Ezen dolgok következtében alakultak úgy az események, hogy senki sem szólt rá a vörös hajú boszorkányra, leginkább azért, mert senki nem merte megtenni ezt a szemtelenséget, ugyanis nem érzett hozzá elég erős öngyilkos, de minimum mazochista hajlamot. Akkor sem, ha Lorenna szinte már az egész konyhát betöltötte a sok édességgel. Egyrészt, mert bizonyos fokig tényleg megnyugtatta őket a fárasztónak látszó tevékenység. Másrészt mivel az együtt eltöltött idő alatt túlságosan is jól kiismerték őt és tudták róla, hogy ilyen feszült lelkiállapotban bárki aki meg merészelné zavarni a szent és sérthetetlen sütési folyamatot az rövid - avagy hosszabb időre - kivonná magát a forgalomból. Utóbbi egyértelműen nem lenne csendes és fájdalommentes. Ezért aztán választották a néma meglehetősen feszültséggel teli várakozást, ami lassan, de biztosan mindenki idegeit felőrölte. Amiről tudvalevő, hogy cseppet sem könnyű, főleg, ha egy-két személy kivételével olyanokról van szó, akik sok mindennek voltak nevezhetőek, de türelmesnek soha, mert még legmerészebb álmaikban sem tartott volna őket senki annak.

Az egyre növekvő feszültséget – ami már valóságos robbanással fenyegetett bizonyos illetőknél – egy mobiltelefon csörgése zavarta meg. Természetesen mindenki a saját készülékéhez kapott annak ellenére is, hogyha biztosan tudták ez a csengőhang egyáltalán nem az övéké. De persze annyira várták már a híreket, hogy az ilyen apró mellékmozdulatok egyáltalán nem számítottak. Egyébként is tudták már egymásról azt, amit kell. A furcsálló, zavart tekintetek és az elnéző pillantások tehát elmaradtak. Ugyanis mikor beazonosították a készüléket egy emberként fordultak annak tulajdonosa felé. Egyszersmind vádló és könyörgő tekintetük egyenesen megkövetelve a válaszokat.

A megszállottan sütögető Lorennának először fel sem tűnt a dolog, mert annyira belemerült a saját belső relaxációs világába. A sütés volt az a pótcselekvés, ami szinte a varázslatoknál is jobban megnyugtatta. Segített neki kizárni a külvilágot és szinte el tudta hitetni magával, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Persze néha az érzelmi szakadék szélére került és olyankor úgy sikerült józannak maradni, hogy újabb- és újabb tortákat, krémeseket és egyéb édességet készített. Tudat alatt fel sem fogva, hogy bár a süteményekhez van bőven alapanyag, hely lassan már alig-alig maradt. Hacsak nem kívánja az egész házat a saját készítményeivel feldíszíteni.  

Viszont ekkor megérezte magán a többiek pillantását - nem mintha eddig nem tűnt volna fel neki -, de most ez más volt. Feltekintett és nem kellett hozzá sok idő, hogy visszarázódjon a valóságba és abba a helyzetbe, hogy valaki keresi őt. Az eddig halaszthatatlannak gondolt, de hirtelen egyáltalán nem fontos teendőit abban a minutumban félretette. Levágta a pultra a kezében lévő keverő tálat – a tulajdonos ősi hibrid nagy szerencséjére, aki nem látta ugyan a rongálás eme horrorisztikus pillanatát, de nyilván nem kezelte volna valami nyugodtan, a finom olasz márványon csak egy apró karcolás tűnt fel -, a fakanál pedig sebesen repülni kezdett az ellenkező irányba. Amit Stefannal kötött volna közelebbi ismeretséget, ha a fiatalabb Salvatore-t nem mentik meg saját gyors reflexei. Megkímélve magát attól, hogy egy háztartási segédeszköz álljon ki a gyomrából. Damon mellett az ember vagy megtanul gyors lenni, vagy nem éli túl, ami ezúttal tényleg nagyon jól jött.

Lorenna mielőtt felvette volna a készüléket megnézte a hívó felett, egy pillanatra elkerekedtek a szemei a név elolvasásakor. Igazán nem tudta palástolni meghökkenését, de ha csodálkozott is tudta, hogy biztosan valami szörnyű dolog történt, mert ilyesmi nem esett meg vele sokszor életében. Mármint az, hogy személyesen Damon Salvatore hívja őt fel. Nem kellett sokat töprengenie azon, hogy jó hírek-e azok, amiket közölni fognak vele, mert a vámpír nyilvánvalóan nem hívta volna fel, legalábbis őt nem – ilyen apróság miatt. Legalábbis nagyon remélte.

- Damon? Tudom, hogy történt valami, mert egyébként soha sem hívnál – hadarta a vörös hajú boszorkány majdhogynem vádló hangon. Majd időt sem hagyott a vámpírnak a beszédre folytatta: - Megmentettétek Elenát? Ugye elkaptátok azt a… - Lorenna itt a mellette toporgó Ann-re és Gabrielre tekintettel elharapta a nyomdafestéket nem tűrő szitkokat, és kivételesen emlékeztetni kellett saját magát arra, hogy a belé nevelt jó modor mit követel meg. Még soha nem esett ilyen nehezére visszafogni magát.

Rendkívül rosszul érintette a tehetetlenség, de tudta, hogy jövőbeli gyermeke érdekében nincsen más választása. Csak abban a reménysugárban bízhatott, hogy a vadászni indult csapat fényes győzelmet aratott. De az összeállítás mellett ez nem is volt kérdéses. Lorenna mégis boldogabb lett volna, ha ő is jelen lehet a végső lezáráskor. Tekintettel arra, hogy ő és a családja túl sok mindenen mentek keresztül a boszorkányvadászok miatt. Ezért a félreállás meglehetősen keserédes volt.

-         Cassie hol van? – csattant idegesen az idősebb Salvatore hangja és most még az egyébként szokásos gúnyos él is hiányzott belőle. Sőt, aggódása szinte kézzel fogható volt.

-         Fent van a kicsivel – ráncolta össze a homlokát a vörös hajú boszorkány ingerülten. Egyszerűen nem hitte el, hogy Damon képes volt ezért felhívni őt. Az apai aggódás egy dolog, az meg megint más, hogy szinte vádolni merészeli őt, mintha nem tudni, hogy az unokája merre van.

-         Biztos vagy benne banya? Mert én a helyedben nem nyilatkoznék ilyen könnyelműen – szögezte le a vámpír immár szokása szerint gúnyosan. Nem igazán érdekelte az, hogy Lorenna terhes – mármint azon kívül, hogy a legjobb barátja a gyerek apja – tudta, hogy ennél sokkal nehezebb dolgokat is kibírt már és a többiek közül minden felé irányuló negatív érzése ellenére biztos volt abban, ha valaki, hát a nő képes lesz megbirkózni a helyzettel és szokás szerint gyorsan cselekedni. Ami a mostani helyzetre való tekintettel egyáltalán nem számított hátránynak.

-         Hát persze, hogy… - kezdett volna dühös tirádába a vörös hajú boszorkány.

-         Nem, nincs ott – szakította félbe a vitát Ann határozottan.

-         Damon, várj egy pillanatot – szólalt meg Lorenna és a felszólaló felé fordult. Nem is próbálván letakarni a kezében lévő készüléket, mert tudta, hogy ha vámpírral beszél így is, úgy is kihallgatja, majd amit mond. És, mivel Damonról volt szó, így ez a helyzet még inkább garantált lehetőségnek tűnt.

-         Mi az, hogy… - hallotta az idősebb Salvatore ingerült hangját, ami meglehetősen durva szófordulatokat használva őt kezdi szidni, de ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy feszülten figyel.

-         Ann, te meg miről beszélsz? – kérdezte Rebekah értetlenül. Annabell és Ann kivételével mindenki biztosra vette azt, hogy Cassie fent van a fiával, és aggodalmát úgy próbálja levezetni, hogy a kicsit ringatja. Téves elképzelésükbe nem voltak hajlandóak belegondolni, mert mind tudták, hogy az csak egyet jelenthet.

-         Anyu elment – jelentette ki Ann határozottan. A többiek szerettek volna kételkedni ebben, mégis tudták, hogy a kislány őszinte velük. Elvégre miért hazudna ilyen fontos dologról éppen most?

-         És ezt nem tudtad volna előbb közölni velünk?! – szűrte a fogai között Lucas, aki biztos, ami biztos alapon ellenőrizte a dolgot és rá kellett döbbennie, hogy nagynénje ezen lépésére igazán számíthatott volna. Most leginkább alaposan megrázta volna Ann-t, és ordítozott volna vele egy sort. Akkor is, ha tudta teljesen hülyét csinálna magánból, és hasztalan emelné fel a hangját. Mégis pár pillanatig eljátszott a gondolattal. Csak azért, mert felborzolt idegeire nyilván igencsak áldásos hatással bírt volna. Nem beszélve a közérzetéről.

Tisztában volt azzal, hogy Cassie tartalék és senkivel nem közölt B tervén nem kéne meglepődni, úgy, ahogy a kislány szinte odavetett megjegyzésén sem. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy Ann tényleg elhitte, hogy Cassie biztonságban van, akárhová menjen is. Mert bízott abban a nevetséges dologban, hogy az ő anyjának senki és semmi nem árthat. Vagy talán csak szerette volna ezt hinni, mivel azért ennél némileg – ha sokkal nem is – értelmesebbnek vélte a lányt. Persze úgy vélte, talán azért gondolja így most, mert a jövőben az idősebb Ann némileg komolyabbnak és összeszedettebbnek látszik. De hát ki látszik komolynak és összeszedettnek öt éves korában? Ann biztos, hogy nem. Legalábbis Lucas ebben a pillanatban egyértelműen ezen elgondolásokról volt meggyőzve és ettől senki sem tudta volna eltántorítani. Nem mintha bárki is próbálkozott volna vele.  

Liam, aki fiával együtt dolgozta ki a tervet lemondó sóhajjal próbálta palástolni nyugtalanságát és mielőtt ezzel magára vonta volna húga osztatlan és egyáltalán nem örvendetes figyelmét a szájába vette a pipáját. Természetesen meggyújtatlanul.

-         Mégis hová? – kérdezte Caroline, aki őszintén megdöbbent. A mellette álló Liz, aki próbálta szokni a vámpírléttel való új élményeket aprót sóhajtott. Az új kiélesedett érzékei meglehetősen különösek voltak, mégis lánya miatt próbálta megszokni őket. És ő a maga részéről sejtette, hogy mi történt. Legalábbis annyira, amennyire Damon és a Cassie között lévő vérségi kapcsolat által sejteni lehetett. Damon őrült, felelőtlen és soha sem működő tervei, amikbe általában hatalmas hibák kerültek – természetesen az idősebb Salvatore ezekről soha sem tehetett, mert a körülmények végül mindig őt igazolták, csak a módszerek hagytak maguk után némi kivetni valót – nyilvánvalóan örökletesek voltak. Ezt persze mindenki volt szíves elfelejteni, de ilyen helyzetben mégis kinek jutott volna eszébe, hogy pont Cassie miatt kell aggódniuk?

Stefan gondterhelten vett fel egy darab süteményt, amolyan mellékcselekvésként és közben fél szemmel Lizre figyelt, nehogy valami olyat tegyen, amit később megbánna, de a nő látszólag uralkodott magán.

-         Holly elé – érkezett a válasz a konyhában megjelent Annabelltől, aki kezében tartotta a kicsi Christiant és próbált nem belegondolni abba, hogy lánya pontosan mibe is keveredhetett.

-         Holly elé?! – kiáltotta Lorenna értetlenül. Nem értve, hogy unokája legjobb barátnője mégis miért jönne pont most és pont ide. Egyébként is megbízta őt és Sebastiant, hogy vigyázzanak a falura. Hát már Holly megbízhatóságában is kételkedni kell?  

-         Aham, én is hallottam, amikor ezt mondta – szúrta közbe Ann buzgón helyeselve. Ismerte az anyukáját és természetesen aggódott érte. Utána is akart menni, de úgy vélte annyira azért nem lehet veszélyes a dolog. Elvégre csak Hollyért megy. Úgy látszik, tévedet, és nem tudta, hogyan fog tudni Kol szemébe nézni azzal a tudattal, hogy a mindkettőjük számára fontos személynek baja esett.

-         Ann később beszélünk arról, hogy miért is nem szabad hallgatózni – pillantott szigorúan a kislányra Lorenna, mert még ebben a pillanatban is szorult belé annyi neveltetéséből, hogy ilyesmit ne nézzen jó szemmel. Természetesen, ha ő maga – ami soha nem fordult még elő – vetemedne ilyesmire, arra nyilvánvalóan meglenne az abban az esetben tökéletes és egyértelműen indokolt magyarázat.

Lorenna tőle szokatlan módon habozott ismét folytatni a telefonos beszélgetést, ami más esetben soha nem esett volna nehezére, de a mostani helyzet egyértelműen kivétel volt a szabály alól. Ez persze roppantul bosszantó és kellemetlen volt, főleg, mert tudta, hogy Damon most egy alapos letolásban fogja őt részesíteni, amit kivételesen meg is fog érdemelni. Egyszerűen nem tudta felfogni azt, hogy unokája éppen most mutatja meg a felelőtlen oldalát.

Ahogy a boszorkány egyre idegesebb lett, ezzel együtt egyenesen arányosan gyűlt fel benne a düh és a félelem, így aztán arra a személyre zúdította mindezt, aki személyes véleményes szerint mindig mindenről tehet. Az illető nem volt más, mint az idősebb Salvatore.

-         Damon, attól tatok most nem tudom adni Cassie-t, de ne aggódj biztos minden rendben van. Úgy értem attól, hogy a te lányod még nem kell meggondolatlanul viselkednie, mert azért én mégis tanítottam neki egy kis felelőséget. Amit lehet, hogy a te közreműködésednek hála néha-néha figyelmen kívül hagy, de… - lendült bele jelen sem lévő unokája védelmébe és ezzel együtt a vonalban lévő vámpír fejmosásába a vörös hajú boszorkány, holott legszívesebben ő maga szidta volna le Cassie-t, akkor is, ha annak már gyerekei voltak. Elvégre azért vannak az idős rokonok, hogy rávilágítsanak a szerintük lényegesen meggondolatlan és felelőtlen viselkedésre. Lorenna maga pedig soha nem hagyta volna ki ezt, és bár ezt sokan keserűségnek vélték volna a családja tudta, azért tesz ilyesmit, mert aggódik értük és a legjobbat akarja nekik. Mindig és mindenkor.

-         Kol meghalt! – vágta félbe a méltatlankodást Damon ingerülten. Most igazán nem volt itt az ideje annak, hogy Lorenna soha el nem fogyó vagdalkozását hallgassa. A lánya élete sokkal fontosabb volt ennél. Mindennél.

-         Kol meghalt? Igazán nem úgy ismertem meg őt, mint aki nincs tekintettel a társára… - zsörtölődött a vörös hajú boszorkány, ezzel egy időben természetesen teljesen tudatában volt annak, hogy már tényleg össze-vissza fecseg. Ugyanis mindenki tisztában volt azzal a nagyon is fontos ténnyel, miszerint Kol soha, semmilyen körülmények között, nem kockáztatná az életét, tudva, hogy élete szerelme is ugyan azokat a sérüléseket fogja elszenvedni. Az idősebb Salvatore pedig - mert nem ő lett volna, ha nem teszi meg - fel is világosította a saját egyéni véleményéről Lorennát. Természetesen mindezt a maga nagyon is finom és tapintatos módján.  

-         Remélem, tudod, hogy most még mélyebbre süllyedtél a szememben ezzel a nevetséges és egyértelműen teljesen értelmetlen locsogással. Az, hogy egy nem létező álomvilágban élsz egy dolog, az viszont megint más, amikor az emlegetett személy kivételesen nem a saját hülyesége miatt végezte úgy, ahogy – kelt veje védelmére Damon bosszankodva. Először is pár hónapja ez még egyértelműen elképzelhetetlen lett volna a számára, mostanra azonban szinte megszokottá vált. Ráadásul most tényleg nem Kol rontotta el a dolgokat. Az pedig csak egy lapáttal tett rá az egészre, hogy a vörös hajú boszorkány úgy állította be az egészet, mint Kolban akár csak egy pillanatra is felmerült volna ilyen mértékű felelőtlenség. Régen talán, de most már teljesen kizárt volt. Legalábbis próbálta volna minimálisra szorítani a sérüléseit, de a halál egyértelműen nem tartozott ezek közé a dolgok közé, főleg most, amikor nem is ő tehetett róla, hanem csak elszenvedője volt a dolognak.

-         Úgy érted… - fúlt el Lorenna hangja, jelezve, hogy végre eljutott a tudatáig, hogy az unokája bizony még mindig felelőtlen és ez csakugyan a valóság. Kábán tapogatózott magának valami támaszték után, amikor is Ric gyorsan alá tolt egy széket, amibe a vörös hajú boszorkány kábán belehuppant. A történelem tanár megszorította a szeretett nő vállát, ezzel is próbálva őt megnyugtatni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.  

-         Tudod, ilyenkor jövök rá arra, hogy te és én soha nem fogjuk megérteni egymást – jegyezte meg cinikusan az idősebb Salvatore és a további sületlenségek felfüggesztése és a saját ép elméjének megérzése érdekében megszakította a hívást. Alig érezhető bűntudat nyilallt belé attól, hogy ilyen hangot ütött meg egy terhes nővel szemben és fel sem fogta, hogy a beszélgetés hirtelen lezárásával csak a vörös hajú boszorkányt mentette meg a saját durva szitkaitól, amik ismételten kikívánkoztak a száján. Gyorsan elhessentette ezt azzal a biztos tudattal, miszerint Lorennának semmi baja nem lesz, mert olyan erős, hogy az bárkinek becsületére válna, ő pedig még mindig utálja őt, vagy legalábbis nem kedveli túlzottan. Persze ez egyre kevésbé volt hihető, mert a folytonos és meglehetősen kölcsönös vádaskodás ellenére önmagukat is meglepve nemcsak, hogy elviselték egymást, hanem a maguk módján kedvelték is a másikat.

-         Örülök, hogy jól vagy – szorította meg a kocsiban apja ölében helyett foglaló édesanyja kezét Eliot. Kivételesen nem emelt kifogást az ellen, hogy unokatestvére száguldozzon az autóval. Szerette volna, ha minél előbb visszatérnek a Mikaelsson villába és utána saját kezűleg akarta kivallatni a csomagtartóban rögzített és pillanatnyilag eszméletlen Arthur Williams-t, bár szíve szerint – mindenféle habozás nélkül – azonnali hatállyal megölte volna. Mégsem tehette meg, legalábbis addig nem, amíg Cassie-t meg nem találják. Tudta, hogy a többiek is így vannak ezzel és ezzel együtt tisztában volt azzal is, hogy a tervet előkészítő Lucas és Liam most biztosan a fejét veri a falba azért, mert nem gondoltak erre a nagyon is nyilvánvaló eshetőségre. Ő is haragudott magára. Igaz, hogy ezen érzést némileg csökkentette az a kézzelfogható tudat, mely szerint Elena jól van és a boszorkányvadász nem tett vele semmit. Mármint azon kívül, hogy vért vett tőle, ami szintén aggodalomra adott okot. Kevés olyan varázslat létezett, amit ezen hozzávalóval jóra lehetett volna használni – főleg, ha az ősi vérvonal is érintett volt benne - és most, hogy a vér valahol máshol volt – mert a házban nem találták meg – tudták, hogy egy rájuk nézve túlságosan is veszélyes – élet-halál kérdéses - helyzet alakult ki.     

-         Tudtam, hogy megmentettek – futott át egy gyenge mosoly Elena arcán. – A többiek ugye jól vannak? – érdeklődte aggodalmasan. Persze mivel látta, hogy Kol holtan esik össze így sejtette, hogy otthon sincsen minden rendben. Néha annyira szerette volna, ha a családjának normális élet adatik meg, ami mentes minden veszélytől és haláltól, de tudta, hogy ennek köszönheti, hogy megismerte Elijah-t, így nem panaszkodhatott.

-         Ha úgy vesszük lesz egy mostohatestvéred, vagyis egy húgod, aki egy idős lesz a fiaddal, ezt leszámítva csak a szokásos dráma – próbálta feldobni a hangulatot Eliza egy laza kézlegyintéssel.

-         Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – pillantott zavartan a szőke hajú lányra a hasonmás, aki meglehetősen gyorsan vezetett, de kellett is neki, ha tartani akarta a tempót az ellőtte halladó eszeveszetten száguldó Damonnel. 

-         Eliza – villantott egy lelkesnek szánt mosolyt nagynénjére az érintett. Elena, ismerte ezt a mosolyt, méghozzá Caroline-tól.

-         Az idősebb lányom – ragyogott fel egy futó diadalmas vigyorodott Klaus arcán, aki az anyós ülésen ült.  

-         Értem – mondta Elena, aki valójában lassan már semmit sem értett, de szerette volna tudni, hogy a szerettei jól vannak, így most nem igazán ért rá arra, hogy fennakadjon egy olyan dolgon mely szerint újabb jövőbeli gyerek érkezett közéjük. – Szóval Ric-nek gyereke lesz? – esett le neki az előbb elhangzott mondat lényege, de szerencsére Damon a másik kocsiban volt, így senki sem piszkálta azért, mert az elrablása miatti megrázkódtatás következtében még nem szedte össze magát teljesen, és lassabban gondolkozik a megszokottnál. Ráadásul fáradt is volt. Mert annak ellenére, hogy Elijah adott neki a véréből, a teste és az elméje még mindig érezte, hogy túl sok vért vettek tőle.

-         Igen, Lyra, nem akartuk elmondani, de Dean elszólta magát – motyogta Eliot és az abszurd helyzet ellenére tekintetébe keveredett a bosszúság és a derű. Rokonai néha annyira kiszámíthatóak voltak, bár ő úgy hitte, hogy Lucas fogja elkotyogni ezt az információt. De, mivel korábban megegyeztek abban, miszerint nem mondanak el semmi ilyesmit a jövővel kapcsolatban kissé haragudott is az unokatestvérére, igaz, hogy annak javára írandó a tény mely szerint Lorennát csak így lehetett lebeszélni a harcról. Elvégre ez volt mindegyikőjük közös érdeke.

-         Elena, tudom, hogy ez neked nagy megrázkódtatás volt. Mármint, hogy az esküvődön elraboltak, vért vettek tőled meg minden, de tudni akarom, hogy véletlenségből nem tudod-e, hogy az a szánalmasan haszontalan Tyler Lockwood, akinek a halálát már jó ideje elterveztem, és mostanában változtattam még kegyetlenebbé, hová és pontosan kinek adta oda a véredet Arthur Williams ajánlásával? – tette fel az ebben a helyzetben a lehető legfontosabb kérdést Klaus, a maga parancsolgató stílusában. Mellyel ugyan kiérdemelt egy-egy helytelenítő pillantást Elijah-tól és Eliottól, akik ugyan tudták, hogy ez a szükséges rossz ebben a helyzet mielőbbi megoldása érdekében, mégsem tudták megállni ezt a reakciót mely kísértetiesen egyszerre tükröződött az arcukon. Nem mintha az ősi hibridet ez annyira megrázta volna.

-         Nem tudom, hogy hová vitte, de az igen, hogy kinek – remegett meg a hasonmás hangja félelmében. Majd erőt vett magán egy kibökte azt a nevet, mely után a kocsiban tartózkodók legszívesebben szitkozódni kezdtek volna és Eliza, Klaus lánya lévén – csakúgy, mint az apja - nem is igen fogta vissza magát. A név a következő volt: Esther.

A másik járműben ez idő alatt Damon szintén hangos szitkozódások közepette vette be a soron következő kanyart, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy kivágja az ablakon a telefonját. Miután Lorennától értesültek arról, hogy Cassie nincs a villában, mindannyian azonnal az autóikba ültek, és őrületes tempóban száguldani kezdtek hazaféle, mintha ezzel kelnének versenyre az idővel. Damon rögtön indulás után kezdte el felhívni az ebben a pillanatban feltétlenül elérni kívánt személyeket. Cassie és Holly – tőlük nagyon is szokatlan módon - egyáltalán nem voltak elérhetőek, ráadásul Sebastian szintén nem vette fel a mobilját, ami viszont rá igen is jellemző volt. Az idősebb Salvatore próbálkozott volna még a boszorkánymester anyjánál is, de az éppen Londonban volt már napok óta, mert pár nappal ezelőtt ott is meghalt pár boszorkány és ő elment a temetésükre. Így aztán nyilvánvaló volt, hogy lenémította a telefonját, nehogy megzavarja a szertartást egy olyan kis semmiséggel, mint amilyen a mostani szükséghelyzet volt. Ami ebben a pillanatban hihetetlenül idegesítette a vámpírt. Mert, vajon miért is van az, hogy amikor kéne, akkor senki sem veszi fel a mobilját, ami igazán megengedhetetlen és megbocsáthatatlan hanyagság volt tőlük?

-         Az együttérzés már mit sem ér – dünnyögte Damon gúnyosan. Mérgének célpontra volt szüksége és ebben a pillanatban bárki megtette volna. Nem akart belegondolni abba, hogy a lány úgy viselkedett, ahogyan ő tette volna hasonló helyzetben és egyszerűen dacolva minden és mindenki véleményével megpróbálta saját maga megoldani a problémát, és mint, ahogy azt az eredmény – Kol holtteste a hátsó ülésen – mutatja nem sikerült valami jól a terv. – Nem értem, hogy lehetett olyan felelőtlen, hogy Holly-t, úgy értem pont Holly-t kéri meg arra, hogy csatlakozzon szerény kis társaságunkhoz – jegyezte meg dühösen és idegesen dobolni kezdet a kormányon.

-         Szerintem, anyu, úgy gondolta, hogy tudja, mit csinál – vetett egy oldalpillantást nagyapjára Dean. Az, hogy édesanyja ezen tulajdonságát egyértelműen az idősebb Salvatore-tól örökölte jobb volt mélyen elhallgatni. Legalábbis ebben a pillanatban nem lett volna ajánlatos felemlegetni. Csak további felesleges feszültséget nyújtott volna, amiből már így is túl sok jutott ki nekik mostanában.

-         Persze, hogy tudja – szólalt meg Cassandra a hátsó ülésről.

-         Az ég megáldjon! Meg akarsz ölni?! – kiáltotta Damon idegesen, aki biztos volt abban, hogyha ember lett volna és nem egy több mint százötven éves vámpír, akkor itt és most halt volna meg szívrohamban. – Te meg, hogy lehetsz ilyen nyugodt? – förmedt rá unokájára, amit más esetben soha sem tett volna meg, de a fiú még csak meg sem rezdült arra, hogy az egyik halott ősének a szelleme hirtelen megjelent a hátsó ülésen az apja pillanatnyilag még mindig halott teste mellett.

-         Tudtam, hogy itt van – vonta meg a vállát Dean könnyedén, közben próbálta megregulázni magát nehogy felnevessen, mert az ebben a helyzetben megbocsáthatatlan lett volna. Az apja a hátsó ülésen terült el holtan, az édesanyja ki tudja hol volt szintén hasonló helyzetben. Semmi oka nem volt arra, hogy vidám legyen, mégis nagyapja reakcióját látva mégsem tudta megállni a dolgot.

-         Akkor miért nem mondtad el?! – kiáltott az idősebb Salvatore, aki valahogy megsejthette, hogy unokája alig bír megbirkózni a nevetési ingerrel, ezért vetett rá egy mérges pillantást. A jövőből jött fiú köhögéssel próbálta álcázni kacagását. Damon pedig gúnyosan elhúzta a száját, jelezve, hogy bizony nem vette be a színjátékot. Mindketten tudták, hogy végső soron nem azért ilyen vidámak, mert az egész annyira mulatságos, hanem annyira elkeserítő, hogy azon már csak nevetni lehet. Hiszen a másik opció a sírás lett volna, amit mindketten elvből kizártak. Merthogy legyen bármilyen elkeserítő a helyzet, a sírás nem oldana meg semmit. Sokkal jobb volt a nevetés, még akkor is, ha az keserűen fájdalmas volt, mégis bizonyos fokig kedélyes csendet hagyott maga után.

Cassandra hátul megengedett magának egy aprócska sóhajt. A terv tehát bevált. Az már egyszer biztos, hogy nem volt rossz ötlet Kellantól ez a hirtelen megjelenős dolog. Remélte, hogy a Mikaelsson villában a férje, és a másik kocsiban lévő Moira is hasonlóan jó eredményt könyvelhet el. Viszont tudta, hogy ez a hangulat nem tart örökké. Különösen azért, mivelhogy fontos hírei voltak. Amik sajnálatos módon nem tűrtek halasztást és egyáltalán nem voltak megnyugtatóak, tekintettel arra, hogy élet-halál kérdésről volt szó.

-         A Túlvilágon rájöttünk arra, hogy, mint ahogy azt sejtettük is, Esther a felelős azért, mert az erőnk nem működik úgy, ahogy kéne – kezdte Cassandra.

-         Úgy érted teljes mágikus vakságot szenvedtetek el – szúrt közbe Damon szarkasztikusan.

-         Nos, végső soron igen – mormolta a boszorkány tompán. Eddig még soha senkinek sem sikerült az, hogy ő teljes képzavarban szenvedjen, mert mindig tudta mi lesz a következő pillanatban és az, hogy most szinte – ahogy az idősebb Salvatore volt szíves rávilágítani – vakon tapogatóznak kínos volt. Ő volt minden idők legnagyobb jóstehetsége és most nem hagyatkozhatott a saját hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy a helyzet azonnali megoldást követelt. Cassandra ugyanis egy valamiben biztos volt. Jövőbelátás ide, jövőbelátás oda Cassie bajban volt és, ha igaz az, amire Kellan, Moira és ő rájöttek, akkor nemsokára lesz egy még nagyobb problémájuk.

Mégpedig Esther személyében, aki ha minden igaz a bosszúja érdekében ismét itt akar lenni – abban a világba ahol neki már semmi keresni valója nincsen -, de mivel továbbra sem tud békében nyugodni, így egyértelmű az, hogy most sem foglya feladni. Különösen addig nem, amíg legalább a gyerekeit nem ragadhatja magával a Túlvilágra. Cassie pedig akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy az ős boszorkány megvalósítsa a tervét.

-         Szóval? – fordult hátra Damon türelmetlenül várva a folytatást. Ugyanakkor a szíve körül egyre erősödött a dermedtség jelezve, hogy Cassandra bizony nem jó hírt fog velük közölni.

-         Az, hogy Elena vére náluk van, egyértelműen nem kedvez nekünk, de Cassie vére csak tovább fog bonyolítani mindent – közölte Cassandra fásultan.

-         Ezt hogy érted? – kérdezte Damon élesen és egy újabb halálkanyar után. Már nem voltak messze.

-         Nem akart rosszat – szólt Dean, automatikusan édesanyja védelmére kelve.

-         Tudom, hogy nem akart rosszat, de mondjátok el már, hogy miről van szó! – követelődzött az idősebb Salvatore ingerülten.

-         Tudnotok kell, hogy ha Cassie nem ment volna el megvalósítani a tervét, akkor elrabolták volna őt is – jegyezte meg Cassandra tényközlően.

-         Remek, igazán csodás, de most már térjetek a lényegre! – csattant fel Damon. Aki most már biztosra vehette, hogy egyetlen gyermeke az ellenség kezébe került, amitől érthetően nem lett jobb az egyébként sem fényes hangulata.

-         Anya megtudja idézni a szellemeket, így aztán… - hagyta félbe a mondatot Dean gyászosan, amikor megérkeztek a Mikaelsson villa elé, Elizáékkal szorosan a nyomukban. A jövőből jött fiú hirtelen nagyon is tisztán látta maga előtte a helyzetet. Rájött arra, amit Cassandra éppen most szándékozott közölni velük, vagyishogy mire is készül az ősboszorkány.

-         Esther vissza akar térni ide, és így aztán betudja fejezni azt, amit Mikael segítségével még régebben elkezdet, nevezetesen, hogy elpusztítsa azt, amit ő teremetett – fejezte be a mondatot Moira, aki kivételesen láthatóan két lábbal állt a földön és nem tekintett úgy a világba, mintha máshol lenne. Klaus és a többiek gyorsan kipattantak a másik autóból és a legidősebb Mikaelsson kivette öccse testét Damon kocsijának hátsó üléséről.

-          A tulajdon gyerekeit is ideértve – tette hozzá az ősi hibrid a régi keserűséggel, ami mindennek ellenére ezer éve fájt neki. Feltekintett arra a házra, amit ő épített a hibridjei segítségével. Annyira tudta, hogy semmi sem lesz egyszerű, de ez túl sok volt. A szíve mélyén mindig is tudta, hogy az édesanyja kegyetlenül megtorolja majd rajta azt, hogy megölte őt, de ez sokkal rosszabb volt. A családját fenyegette és Klaus életében először nem tudta, hogyan védekezhetnének. Látta szerelmét, a feleségét, amint könnyek között feltépi a bejárati ajtót, de ezek nem az öröm könnyei voltak. Mind tudták, hogyha nem történik valami csoda, akkor az ő életük, ami egyébként örökké szólt volna, hamarosan véget ér.