2. fejezet

Vacsora két személyre

-      Mi ez a személyeskedés Kol? – kérdezte Cassie, miközben nekidőlt a bejárati ajtónak. Remélte,  nem nyúlik hosszúra a beszélgetés, mert kint igencsak hidegen fújt a november végi szél.

-        Ez egy kedves, becéző szó nem tudtad? Egyébként igazán beengedhetnél – vette kérlelőre a dolgot, természetesen csak annyira, amennyire tőle tellett.

-          Tudod, ma beszélgettem Elenával…

-          Á, beszélgettél Szent Elenával, és mit mondott? – húzta el a száját az ajtó előtt álló.

-     Ha nem vágnál a szavamba, már mondtam volna – mondta egy szúrós pillantás kíséretében. Kol megadóan felemelte a kezeit. - Azt mondta, hogy kerüljelek el.

-          És bízol benne, engem pedig nem hívsz be? – görbült lefelé Kol szája széle.

-        Minden feltétel nélkül bízok Elenában – válaszolta még mindig komolyan. - Ha nem hívlak, nem jössz be? – érdeklődte.

-     Úriember volnék – rántotta meg a vállát. Cassie ránézett Kolra, majd sóhajtott egy nagyot. Volt valami a másikban, egy olyan érzés, mely alapján érezte, hogy ha nem hívja be őt, akkor utána bűntudata lesz. Cassie pedig utálta, amikor bűntudata volt.

-          Tudom, hogy még megbánom, de fáradj beljebb – tett egy széles invitáló mozdulatot a házigazda.

-      Köszi, édes. Tudtam, hogy jól fogsz dönteni – vigyorgott el Kol és a lánynak átnyújtva a rózsákat levette a kabátját, Cassie pedig egy szemforgatás kíséretében becsukta az ajtót. A rózsáknak elővett egy vázát és vízbe tette őket.

-      Van egy macskád? – kérdezte a kanapéhoz sétáló férfi és egyik kezét a macska elé tette, majd elhúzta onnan, ezután még elismételte párszor a mozdulatsort.

-          Mint látod – érkezett a válasz –, egyébként én a helyedben nem tennék hirtelen mozdulatot, mert…

-          Ááá – ordított fel Kol.

-          … felidegesíted és megkarmol – fejezte be a végét lemondóan.

-          Ez a vadállat megkarmolt! – mutatott vádlón ép kezével a macskára.

-     Ne csinálj a bolhából elefántot! - szólalt meg Cassie és a konyhába ment az elsősegélydobozért, biztos, ami biztos alapon. Mikor visszaért Kolt a kanapén elterülve találta és éppen eljátszotta, hogy a halálán van.

-      Ha el akarod játszani a hattyú halálát, közlöm veled, hogy a nappaliban nem csinálhatsz piruettet – közölte szárazon a karmoló macska tulajdonosa.

-     Mintha csak a gondolataimban olvasnál – vigyorgott el Kol és kinyújtotta sebesült kezét, hogy az ideiglenes ápolónő el tudja látni sebesülését. Amit egyébként kénytelen volt ő maga megkarmolni, mert a macska ejtette seb gyorsan begyógyult. Ilyenkor pedig mit tehet az ősvámpír? Vagy megigézi a lányt vagy ő maga kreál egy sebet. Kol pedig, bár mindig az első verziót alkalmazta, úgy gondolta ártani nem fog, ha teszteli a második verziót is. És ha nem válik, be még mindig ott van az évszázadok alatt tökélyre fejlesztett első verzió. A „nővérke” az asztalra leülve ellátta a „harci” sebesülést.

-      Cukorkát nem kapok? – kérdezte végül a „fájdalmat” hősiesen tűrő ősvámpír, a ragtapaszt nézegetve.

-       Sajnálom, cukorral nem szolgálhatok – felelte Cassie.

-    Tanultál elsősegélynyújtást? – nézett kíváncsian ápolónőjére, aki még mindig fogta a kezét. Ami a betegnek kimondottan kellemes volt.

-        Igen is, meg nem is. Tanultam a nagymamámtól, mert kiskoromban nagyon… élénk voltam, a többi pedig tapasztalaton alapul, mert vigyáztam a környékbeli gyerekekre néha. 

-     Értem – bólogatott a beteg. – Remélem a rózsák, amiket most hoztam, nem végzik úgy, mint az elődjük – vigyorodott el.

-          A reggeli húzásod igazán nagyon nem volt szép – húzta fel az orrát a lány és elengedte Kol kezét.

-          Csak kíváncsi voltam valamire. Egyébként csináltál vacsorát? Remélem nem bánod, ha csatlakozom – indult el Kol a konyha felé.

-      Természetesen nem – mondta fogcsikorgatva Cassie, mert eszébe jutott, hogy azért vendégét nem lenne jó ötlet lecsapni a seprűvel, vagy valami mással. Meg azért Kol szerencséjére a nagyanyjától ráragadt valamennyi jó modor, még ha ez nem is látszik mindig.

Mire Cassie lenyugodott annyira, hogy tudta, nem fogja lecsapni vendégét, az ebédlőbe lépve megterített gyertyafényes asztal várta. Kol gálánsan kihúzta a lánynak a széket, majd kezet csókolt neki és ő is leült. Cassie annyira le volt nyűgözve, hogy megszólalni sem tudott. Belenézett Kol sötétbarna szemeibe és elmosolyodott. Kol szája széle is egy szinte alig látható mosolyra görbült. Szedtek maguknak enni és megvacsoráztak.

-          Gyakrabban mosolyoghatnál, jól áll – pillantott a lányra Kol.

-       Hasonlóképp gondolom én is veled kapcsolatban – válaszolta Cassie kedvesen, enyhén elpirulva a bóktól.

-          Nekem minden jól áll – húzta ki magát a székében az érintett.

-          Ha te mondod – hagyta rá a dolgot Cassie.

-          De tényleg! Ez azért van, mert jóképű vagyok, nem utolsó sorban tökéletes…

-          A szerényt ki ne hagyd – szúrta közbe Cassie szemforgatva.

-          Azt a végére tartogattam – válaszolta legyintve Mr. Szerénység.

-      Gondoltam – bólogatott megértően mosolyogva a másik. Cassie felkapta a tányérokat, Kol pedig segített neki.

-          A vacsoráért cserébe segítek elmosogatni – ajánlotta nagylelkűen Kol.

-          Rendben, én mosogatok, te törölgetsz – adta ki a feladatokat a lány.

-      Igenis – csapta össze a bokáit és vágta magát haptákba Kol. Cassie szája sarka megremegett az elfojtott nevetéstől. Majd nekiláttak a munkának.

-          Szóval, a nagyanyád tanított sebet ellátni. A szüleiddel mi történt? – kérdezte puhatolózva Kol.

-          Kiskoromban meghaltak – érkezett a felelet halk semleges hangon. 

-          Bocs, nem tudtam – fogta meg a lány könyökét vigasztalásképpen.

-       Semmi gond, nem tudhattad és amúgy is régen történt – veregette meg vizes kézzel Kol vállát, aminek ott maradt vizes-habos bizonyítéka.

     -       Hé – kiáltott fel Kol a pulóverét ért inzultus láttán, de meghallotta Cassie kacagását és ő is elnevette magát. Ezután már minden probléma nélkül sikerült elvégezniük a mosogatást és a törölgetést, bár Kol bosszúból szintén összevizezte a lány felsőjét. Kol később Cassie bíztatására megközelítette a Midnightnak nevezett fenevadat. Cassie minden akaraterejét összeszedve próbált nem nevetni azon, ahogy Kol csigalassúsággal odalopakodott a kandalló előtti szőnyegen alvó macskához. A fenevad lustán kinyitotta az egyik szemét, amikor Kol leguggolt hozzá és elkezdte őt simogatni. Majd dorombolva adta a jelenlévők tudtára, hogy most nem fog karmolni. A simogató kéz tulajdonosa megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt, mire a lányból kirobbant a nevetés. A rettenthetetlen macskasimogató ezután úgy döntött ideje lesz hazatérnie. Mert hirtelen nagyon szomjas lett és nem akarta lecsapolni Cassie-t. Kezdek elpuhulni, gondolta keserűen és a lánytól elköszönve, kabátját felkapva, eltűnt az éjszakában.

Cassie pár percig még megdöbbenve bámulta a csukott ajtót, ahol vendége nemrég olyan sietve eltűnt, majd megrántotta a vállát. Kolt különösnek könyvelte el magában. Nem igazán bánta, hogy beengedte, mert bár nem egy kimondottan kedves személyiség - mint mondjuk Elena –, attól ő élvezte a társaságát. Kíváncsi volt rá, hogy holnap mivel fog előállni, mert abban egy percig sem kételkedett, hogy holnap sem lesz nyugta tőle. Cassie ezután letusolt, hajat mosott és nyugovóra tért. Midnight pedig szokása szerint az ágy végében aludt. Vigyázva gazdájára.

Reggel Cassie-t a telefonja ébresztője keltette. Álmosan pislogva kinyomta az egyre hangosabban pityegő szerkezetet és kibotorkált az ágyából. Úgy döntött, hogy ma is fut egy kicsit. Öltözködés közben gondolt rá, hogy elhívja Elenát magával, de miután rájött, hogy az érintett iskolában van, elvetette az ötletet és egymaga indult útnak. Fél óra futás után hazafelé vette az irányt. Otthon lezuhanyozott, felöltözött, adott Midnightnak macskakaját meg egy kis tejet. Ő maga pedig egy kis müzli társaságában leült az asztalhoz, evés közben szórakozottan lapozgatta a nagyanyja egyik receptkönyvét azzal az elhatározással, hogy ő most bizony sütni fog. A választása végül csokis muffin lett, marcipános mázzal. Bekapcsolta a konyhában található rádiót, majd hozzákezdett a sütéshez.

Két óra körül Cassie meghallotta a csengő ismerős hangját. Így az ajtóhoz sietett, reménykedve benne, hogy Kol lesz az. Nem Kol volt, hanem egy szőke hajú, kék szemű lány.

-          Szia. Rebekah vagyok, Kol testvére – nyújtott kezet a lány vigyorogva.

-          Szia. Cassie – mutatkozott be ő is és elfogadta a felé nyújtott kezet.

-          Nagyon sokat hallottam rólad Elenától – csicseregte Kol testvére.

-    Valóban? – kérdezte egy kényszeredett mosollyal, mert nem hitte, hogy Elena pont Rebekhával beszélt volna róla, különösen, hogy az egész családtól óva intette.

-          Igen – bólogatott határozottan a másik. – Kol nincs most itt véletlenül?

-          Nem, tegnap este óta nem láttam – válaszolta Cassie az igazsághoz hűen.

-       Értem, akkor biztos otthon van – rántotta meg a vállát Rebekah, mintha nem is igazán érdekelné a dolog.

-       Minden bizonnyal – helyeselt Cassie. – Megbocsátanál egy pillanatra? – kérdezte majd a választ meg sem várva besietett a konyhába írt pár sort egy kis lapra, rátette egy tányérra, majd pakolt rá süteményeket és szalvétával letakarta. Mikor visszatért az ajtóhoz Rebekhát még mindig ott találta. – Megtennéd, hogy ezt odaadod Kol-nak? – kérte Rebekhát a szemeibe nézve.

-      Hát persze – felelte és elvette a tányért. – Még látjuk egymást – vigyorgott el kivillantva tökéletes fogsorát. Cassie-t kirázta tőle a hideg. 

-        Igen, biztosan. Szia – bólintott Cassie és gyorsan becsukta az ajtót. Kol testvére igazán ijesztő volt, pedig nem tett és nem mondott semmi fenyegetőt. Bár - bizonytalanodott el Cassie -, az a „Még látjuk egymást” duma kissé hátborzongató volt.

Eközben Rebekah hazatért és a nappaliba belépve meglátta Kolt, amint épp lecsapolja egy lány vérét. Mindene csöpögött a vértől, körülötte még három másik lány hevert, a szívük már nem dobogott.

-          Kol igazán moderálhatnád magad – húzta fel undorodva a száját az érintett húga.

-          Csak utánad – replikázott a másik és ledobta a földre a mostanra teljesen lecsapolt hullát.

-          Undorító vagy – vetette oda testvérének.

-       Tudod a szent beszéd Elijah-tól elmegy, de tőled álszentül hangzik – vigyorgott rá húgára és meghúzta az asztalon pihenő whiskeys üveget.

-       Pedig épp el akartam mondani neked valamit, de úgy látszik, nem érdekel – rántotta meg a vállát a lány.

-        Honnan hoztál süteményt? – szimatolt a levegőbe Kol, tekintetén látszott, hogy az nem az első üveg, amit iszik.

-       Ez is a történet része. De ha már ilyen szépen kéred, elmondom, honnan van – válaszolta cinikusan Rebekah és a hullákon átlépkedve letette az asztalra a kezében tartott süteményes tányért. Kol levette a tányérról a számára kísértetiesen ismerős szalvétát és elvett egy muffin-t.

-      Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ma történelem óra előtt odajött hozzám Elena. Képzelheted, remegett a félelemtől, de a Petrova büszkeség megvan benne. Rám parancsolt, hogy hagyjuk békén az új barátnőjét, Cassie-t. Nem értettem miről beszél, de tudod, mennyire szeretem őt, így azt mondtam neki, hogy arról ne is álmodjon. Ő meg hiszti rohamot kapott és szabályosan követelte a dolgot. Elmondta, hogy Jeremy látott téged a lánnyal, és ha valami baja esik, azt nem úszod meg szárazon – mesélte nagy beleéléssel Rebekah, de Kol csak fél füllel hallgatta, mert a muffin-ok alatt észrevett egy papírdarabot és azt olvasta. – Ezért elmentem Cassie-hez, ő meg a kezembe nyomta ezt a süteményes tányért és mondta, hogy adjam oda neked. Különös ízlésed van, de még mindig jobb, mint Elena – ismerte be a lány mérgesen ejtve ki a hasonmás nevét és ránézett testvérére. Aki egy papírdarabot olvasott és szája körül ritka mosoly árnyéka játszott, a szemei pedig szinte ragyogtak.

-          Kol! Kol, figyelsz rám?! – lökött rajta egyet bosszúsan Rebekah.

-          Mondtál valamit? – kérdezte fejét megrázva Kol.

-          Honnan van a fecni? – kérdezte húga és kikapta testvére kezéből a papírt. -

„Kedves Kol, csodálkozom, hogy ma nem keltettél fel. Pedig reménykedtem benne, - nem abban, hogy hajnalok hajnalán felkeltesz, - hanem, hogy segítesz süteményt sütni. Majd talán máskor. Egyébként Midnight nagyon hiányol, nincs kit megkarmolnia. A sebed remélem már begyógyult. Kárpótlásul küldtem pár darab süteményt Rebekhával. Szeretettel Cassie” – olvasta fel Rebekah. A nappaliba a felolvasás elején lépett be Elijah és Klaus.

-          Csak nem egy szerelmes levél, öcskös? – szurkálódott Klaus.

-      Nem, de ha az is lenne, én legalább kapok. Nem úgy, mint te a szőke vámpírcsajtól – szólt vissza Kol, visszavéve húgától a levelet. Bátyjának megvillant a szeme, de mielőtt elfajulhatott volna a helyzet, Elijah közbelépett. Mint mindig.

-       Nyugodjatok meg – szólalt meg higgadtan. A két érintett egyszerre horkantott fel, Kol levetette magát a kanapéra és elvett egyet a Cassie által küldött süteményből. Rebekah úgy gondolta ő is kiszolgálja magát. Ezért kiérdemelt Koltól egy mérges pillantást.

-       Legközelebb nem leszek a futárod, ezt jegyezd meg – szólalt meg fenyegetően húga és egy muffin-t majszolva a szobájába ment.

-          Csak nyugodtan szolgáld ki magad! – kiáltott utána Kol.

-          Én is úgy gondoltam – kiáltott vissza Rebekah. Közben Klaus is elvett egy süteményt.

-          A barátnőd jól tud sütni – jegyezte meg két falat között.

-          Megtennéd, hogy nem tömöd be mindet? – kérdezte Kol és inkább magához vette a süteményeket. A tényt, hogy Cassie nem a barátnője, inkább nem cáfolta, mert ami késik, nem múlik. – Ha kell neked is, igézz meg valakit, hogy süssön neked – vetette oda és megevett még egy süteményt.

-     Kol, remélem, feltakarítasz magad után – jegyezte meg Elijah felhúzott szemöldökkel biccentve a hullák felé.

-        Igen, apuci – vigyorgott el Kol. A maradék süteményt gyorsan felvitte a szobájába, majd mivel nem volt mit tennie, ezért feltakarított maga után.

Cassie eközben meglátogatta Elenáékat, vitt nekik sütit, segített a lánynak a házi feladatában, majd a vacsorakészítésben. Utóbbi közben megismerkedett Rickel és Jeremy is közelebb került hozzá. Náluk vacsorázott. Elena nem mondott semmit Kol-ról vagy Rebekháról, Cassie pedig jobbnak látta kerülni a témát. Megtudta azonban, hogy megrendezésre fog kerülni valamilyen téli bál, és Elena szívesen venné, ha segíteni neki süteményt sütni rá. Cassie beleegyezett. Ezután hazafelé vette az irányt, ahol Midnight már türelmetlenül várta őt. Levette a kabátját és gyorsan adott a macskának enni, mielőtt az a bútorokon kezdené megtorolni a dolgot. Majd szokás szerint felhívta a nagyanyját, aki most kivételesen nem akarta lerázni őt.

-          Szia, kicsim. Hogy vagy? – kérdezte nagyanyja.

-          Én megvagyok, és te? – mosolygott el Cassie.

-          Tudod, hogy én mindig jól vagyok – érkezett a vidám felelet.

-          Igen, tudom – válaszolta az unoka lágyan.

-          Mit csináltál ma? – érdeklődte a nagyanyja.

-     Sütöttem sütit, vittem belőle a szomszédba és küldtem belőle egy… ismerősömnek – mondta óvatosan a végét, mert tudta, hogy túl lesz reagálva.

-       Egy ismerős? Had találjam ki, csak nem az a…, hogy is mondtad… „levakarhatatlan alak”? Biztos vagyok benne, hogy nagyon dögös fiúról van szó – jegyezte meg a végét kaján felhanggal.

-          NAGYI! – kiáltotta a felháborodott unoka.

-          Tudtam, hogy igazam van – csendült a diadalittas hang.

-          Talán – ismerte be végül halkan Cassie, maga elé képzelve Kolt. A nagyanyjával csak az volt a baj, hogy imádott kerítőnőt játszani, bár ami igaz az igaz, valahogy mindig sikerült neki. Szerencsére eddig unokáján még nem próbálta ezen csodás képességét. De úgy látszik, elérkezettnek látta rá az időt. A kínossá váló beszélgetéstől a csengőhangja mentette meg. – Nagyi csengettek, mennem kell. Szia – nyomta ki gyorsan a telefont és sietett ajtót nyitni.

Amint kinyitott az ajtót, Kol dőlt ájultan a karjaiba.

-      Kol? Kol? – szólongatta és bár alig bírta megtartani, valahogy eltántorgott az eszméletlen Kollal a nappalig. Ahol lefektette a kanapéra. Elborzadva vette észre, hogy a keze csupa vér lett a ruhájával egyetemben.