2. évad 1. fejezet

Cassie szülei

„A szülő nem az eredet. A szülő a cél, a példa, akivé az ember válni szeretne.” Jodi Lynn Picoult

Cassie mosolyogva simított végig Kol arcának vonalán. A lány még mindig nem értette, hogy hogyan is kapcsolta össze a sajátját és Kol lelkét egymással. Mégis annyira magától érthetődőnek érezte az egészet. Kol kedvese hajával babrált és meglehetősen ellágyult pillantással nézet rá. Örült neki, hogy már nem jelentenek fenyegetést rájuk nézve a boszorkányvadászok. Williams valahogy teljesen kiment a fejéből. Cassie is itt van mellette, bár a felelőtlenségük miatt majdnem meghaltak. Talán ha elmondtam volna neki minden másként alakult volna, gondolta az ős. Magában elhatározta, hogy ezután mindent elmond Cassie-nek, legyen bármiről is szó. Ezután Kol megharapta a csuklóját és kedvese szájához emelte.

• Igyál, így gyorsabban meggyógyulsz – simított végig gyengéden a lány vállán lévő bekötözött sérülésen, valamint a másik sérülésen is. Az első ugye akkor keletkezett, amikor félrelökte Damont és az egyik támadó a férfi szíve helyett az ő vállába szúrta a tőrjét. A másik meg úgy keletkezett, amikor Maynard szerencsés módon a szíve mellé célzott, igaz nem sokon múlott és bár neki meggyógyult kedvesének több idő kellet hozzá.
• Rendben – sóhajtotta megadóan Cassie és kortyolt egyez az ősvámpír véréből. Majd elkapta onnan a fejét, az amúgy is begyógyult sebről. Soha nem volt oda a vérért. Habár kezdetben az édesanyja – Damon tudta nélkül - adott neki tasakos vért, hátha szüksége van rá, ám nem volt és csak rosszul lett tőle. Az ősvámpír sebe is gyorsan begyógyult. - Menjünk haza – mormolta a lány egyik kezét továbbra is Kol arcán nyugtatva, hüvelykujjával pedig az ős ajkain játszva.
• Igen, attól tartok nem hallogathatjuk már sokáig, mert Nik türelmetlenül vár minket lent a nappaliban – vágott egy fintort Kol. Tudta, hogy bátyja bármelyik pillanatban elveszítheti a türelmét és rájuk törheti az ajtót. Vagy azért, mert szeretne újra Caroline mellett lenni vagy pedig, mert szerette testvérét kínos helyzetbe hozni. Kol szerint mindkét lehetőség igencsak valószínű volt. Bár ki tudja? - Valamint szerintem Lorenna, Elijah és Damon is ott vannak már szerintem – ráncolta össze a homlokát az ős. Vajon én is képes leszek ezentúl, bármikor látni a múltat a jelent és a jövőt, töprengett el egy pillanatra ezzel kapcsolatban Kol.
• Csak meg kell tanulnod kezelni – válaszolta meg a fel nem tett kérdését Cassie és felült.
• Ne vigyelek a karomba? - kérdezte aggódva Kol. Nem szerette volna, ha a lány összeesik vagy valami ilyesmi.
• Semmi szükség rá – nyugtatta meg Cassie. - De azt hiszem, hogy gyorsabb lesz, ha haza te viszel – egyezet bele ezzel kissé megnyugtatva az őst.
• Rendben – állt fel Kol és felvette sokat megélt és nem kevésbe megviselt bőrkabátját.
• Veszek neked másikat – nézte meg igencsak kritikus szemekkel közelebbről az egyik szakadást Cassie.
• Rendben közös családi kupaktanács, vacsi és éjszaka. Utóbbi kettő természetesen kettesben. Mit gondolsz? Kivitelezhető? - karolta át a lány derekát egy huncut mosoly kíséretében Kol.
• Nem tudom. Meglátjuk – válaszolta Cassie csendesen és viszonozta a mosolyt. Ezután felvette a kabátját és lementek a már egyre türelmetlenebb Nikhez.
• Végre azt hittem, már sose értek le – jegyezte meg cinikusan a hibrid és valóban lehetett látni rajta, hogy ha Cassie és Kol nem jön le, akkor képes lett volna bármelyik pillanatban a párra törni az ajtót. Moira is nemrég visszatért a kastélyba, de egyébként sem látszott rajta, hogy társalogni szeretne. Nyílván kicsit fájt neki, hogy meghalt az apja, bár ezt a hibrid nem nagyon érthette. Elvégre majdnem ezer évig nem beszéltek akkor meg mire fel?

Damon eközben idegesen szelte az utat a kastély felé. Cassie tényleg az én lányom és ehhez így belegondolva kétség sem fér. Annabell miért nem mondtad el nekem? Vagy ez az egész az én hibám? Ezzel büntettél azért, hogy elhagytalak? És később miért nem mondtad el nekem? Miért, Annabell miért? Cassie-t teljes mértékben megértette tudta, hogy a lány bármit megtenne az anyja kérésére. Az én lányom. Az én húsz éves lányom, akit én neveltem fel úgy mintha a sajátom lenne, nem tudván, hogy tényleg az enyém. Na és Lorenna? Meg Liam és Kellan? Ők is végig a szemébe hazudtak. Vagyis mégsem, mert Liam és Kellan mindig is úgy hivatkoztak rá, mint Cassie apjára. Ő pedig balga módon azt hitte, hogy csak érzelmi szinten az apja. Legszívesebben a fejét verte volna a falba, vagy inkább másét azért, mert ilyen idióta volt. Ráadásul most ez a Cassie-Kol lélekkapcsolás is itt van. Meg, hogy lesz egy unokája. Az egész annyira abszurd és lehetetlen. De velük folyton folyvást megtörténik a lehetetlen. Elvégre először beleszeretett Katherine-be, akiről kiderült, hogy végig csak Stefant szerette. Utána beleszeretett Annabellbe, akit ő hagyott el és később ismét találkoztak és vele maradt felnevelni a nő lányát, akiről most szinte húsz évvel később kiderült, hogy nem csak Annabell lánya, hanem az övé is. Az övé, az ő vére! Ezután ugye beleszeretett Elenába, aki annyira különbözött Katherine-től, mégis annyira hasonlított Annabellre. Talán csak ezért szeretett bele, mert halott szerelmét látta benne. Egy dolgot azonban most biztosan tudott. Beszélnie kell Annabellel, ha törik, ha szakad!

Elijah a sebesült, de a vámpírvértől már szinte teljesen meggyógyult Lorennával a karjában sietett az ideges vámpír után. A boszorkány lelkét igencsak marta a bűntudat és szomorúság. Egyrészt egy kicsikét megbánta, hogy nem mondta el Damonnek, hogy Cassie az ő lánya. De ezt csak Annabell miatt tette, azért, hogy legyen esélye arra, hogy ő maga hozza helyre a dolgokat. Viszont ami miatt egyáltalán nem volt bűntudata – de egyébként lehetett volna - az Cassie volt, aki nem tudhatta, hogy neki is lehet gyermeke. Mivel szerinte ezen nem nagyon volt mit megbánnia, mivel úgy gondolta és most is hitt abban, hogy ez a legjobb megoldás. Az unokájának és Kolnak, meg mindenki másnak is. A szomorúságot Kellan miatt érezte. Igaz megértette, hogy már nagyon szeretett volna újra Cassandra mellett lenni. De akkor is nem akarta elfogadni, hogy meghalt. Miért? Ki ölte meg? Nem mintha nem jött volna jól a segítsége, pont időben jött. Ilyenkor örült volna neki, ha ő is látó lenne. Akkor majdnem minden kérdésre tudná a választ.

Elijah fejében is hasonló gondolatok jártak. Még mindig kicsit meg volt döbbenve, hogy Cassie Damon lánya és, hogy lesz nemsokára egy unokahúga vagy unokaöccse. Utóbbi valószínűbb volt Kellan átka miatt. De a baba - legyen az bármilyen nemű is - különleges lesz, mint az édesanyja. Azon gondolkodott, hogy mondja el ezeket az új fejleményeket testvéreinek. Vagy talán Kol és Nik már tudják? Nyilván nem, elvégre, ha jól vette ki Lorenna és Kellan szavaiból, akkor Cassie sem tudja, hogy terhes lehet. Vagyis már terhes is. Meg melengette a szívét a gondolat, hogy lesz öcsének és Cassie-nek egy közös gyermeke. Erről eszébe jutott Elena, vajon nekik is lehetne gyermekük? Az annyira csodálatos lenne. Tudta, hogy szerelme mennyire vágyik egy babára. Közben feltűnt neki, hogy már a kastélynál járnak és, hogy az előtte siető Damon hevesen kivágta a kastély ajtaját.

• Annabell – ordította torkaszakadtából a beviharzó kékszemű vámpír. A nagy szalonban lévők meglepve kapták felé a fejüket.
• Damon, kérlek, ne kiabálj. Megijeszted a Annt és a kis Gabrielt – kérte a szinte semmiből nyugodtan megjelenő nő.
• Hazudtál nekem – vágta hozzá a nőhöz Damon a szavakat, majd megragadta Annabell nyakát és a falhoz vágta.
• És mit csinálsz, megölsz? - kérdezte tőle szokásosan lágyan Annabell. Damon érezte, hogy még mindig milyen elképesztő hatással van rá gyermeke anyja. Ő mindig ilyen kedves volt és nyugodt. Amikor megismerkedtek, akkor is éppen megmentette őt, mert egy olyan boszorkánnyal keveredett vitába, aki valójában boszorkányvadász volt. Kis híján meg is halt, ám akkor ott termett Annabell és hipp-hopp megoldotta a helyzettett. Annak ellenére, hogy senki sem kérte meg rá. Ő már csak ilyen volt, emlékezett vissza Damon.

Több mint húsz évvel ezelőtt Londonban

• Senki nem kért meg, hogy segíts szívi – vágta hozzá Damon, amint talpra tudott kecmeregni és leporolta a ruháját.
• Nyilván meg tudtad volna egyedül is oldani a dolgot – húzta föl a szemöldökét a nő és kedvesen rámosolygott.
• Pontosan – vágta rá a kék szemű vámpír és sértetten elsietett. Utálta, ha valaki pátyolgatta őt. Később újra és újra látta maga előtt a nő mosolyát. Így megkereste, először csak távolról követte, majd fokozatosan egyre közeledett, hozzá még végül belső késztetésre elhívta őt egy randira. Az egy randiból több lett. Nem zavarta, hogy Annabell boszorkány, ő meg vámpír. Jól megvoltak együtt. Nagyon harmonikus volt a kapcsolatuk. Ha ő idegeskedett is valami miatt a nő a maga mindig kedves módján megnyugtatta. Túl fontos lett neki. Ezért elhagyta, mert nem akart ennyire közel kerülni senkihez. Elhagyta, mert túlságosan is szerette és nem akart újra csalódni.

Jelen, a kastélyban

• Örülök, hogy újra látlak – mondta Annabell és lefejtette magáról a nyakát szorongató kezet, ami nem is szorította annyira. - Beszélni akartál velem, itt vagyok – tárt szét a kezeit. Barna szemei ugyanolyan melegen néztek a férfira, mint régen. Damon volt élete szerelme, még akkor is, ha egyszer elhagyta. Tudta, hogy a férfi bizonyos szempontból saját maga miatt hagyta ott őt. Azért, mert túlságosan is szerette. De mégis a végén őt és a lányukat választotta a magány helyett. A szalonban lévők érdeklődve hallgatták a kialakult jelentett. Liam tudta, hogy Damon már mindent tud és, hogy Lorenna is tudja, hogy hagyta Cassie-t elmenni, így előre sejtette, hogy ma még minimum egyszer eltörik a nyakát. Ezzel csak az volt a probléma, hogy ezúttal - sajnálatos módon - meg is fogja érdemelni. Rebekah Damonról a megjelenő Elijah felé fordította a pillantását, aki éppen Lorennát tette le az üressé váló kanapéra. A szőke ős kérdőn nézett rá bátyjára, hogy miért is ideges Damon és, miért van is van itt Annabell. Bár az elején kicsit aggódott Cassie eltűnése miatt, ám most, hogy Nik felhívta őket és megmondta, hogy minden rendben van megnyugodott egy kicsit. Caroline és Elena hasonlóan aggódtak új barátnőjük és ki-ki a saját párja miatt is és egyáltalán nem értették mit keres itt Cassie anyja. A hasonmás könnyes szemmel átszelte a közte és Elijah közt lévő távolságot és szorosan magához ölelte az ősvámpírt. Ann nyugodtan játszott tovább a szőnyegen a kis Gabriellel. Ric aggódva hajolt Lorenna fölé, aki halványan rámosolygott. Majd Annabell és Damon felé fordította a tekintetét.
• Szóval elárulnád nekem – nyomta meg az utolsó szót Damon -, hogy miért nem mondtad el azt az icike-picike kis apróságot, hogy Cassie az én lányom? - érdeklődte irritáltan. Akik eddig még nem tudták a dolgot leesett állal, hitetlenkedve néztek a vámpírra, attól tartva, hogy biztos beverte valahova a fejét és megbolondult.
• Tudtad, hogy a te lányod, nem? - kérdezte Annabell komolyan.
• Nem az érzésre gondoltam, úgy értem miért nem mondtad, hogy ő a mi vérünk – mutatott a „mi” szónál magára és Annabellre.
• Úgy gondoltam, hogy neked, így sokkal könnyebb lesz – közölte véleményét nyugodtan a nő.
• Jó tudni, hogy ezt gondoltad – jegyezte meg gúnyosan Damon.
• Nem magam miatt csináltam elhiheted. Szerettelek téged, de felfogtam, hogy vége. Amikor újra találkoztunk úgy döntöttem adok neked egy esélyt, hogy te dönts. Nem magamért tettem, hanem a lányunkért.
• És a terved igazán remekül sikerült – vágta oda neki mérgesen Damon, azt akarta, hogy Annabell tudja, mennyire fájt neki a halála és az, hogy ennyi éven át képes volt őt becsapni.

Ekkor érkezett meg Nik, Kol és utóbbi karjaiban Cassie. Kol gyengéden és vonakodva letette a földre kedvesét, aki homlok ráncolva nézett a szülei felé. Útközben látta, hogy most már mindenki tudja az igazat, arról, hogy Damon az apja és ő ennek igazán örült. Mindig is kényelmetlenül érintette, hogy nem mondhatja el senkinek. Hanem azt mondja, hogy az apja meghalt, ami végül is igaz volt. Elvégre egy vámpír már minimum egyszer meghalt.

• Ugye nem veszekedtek? - sóhajtotta fáradtan, kicsit megviselte, hogy miatta leszúrták Kellant. Annak ellenére, hogy őse így már békében nyugodhat Cassandra mellett. Nik közben Caroline mellé sétált, aki morcosnak tűnt, de azért megnyugodva szorosan magához húzta a hibridet. Elena és Rebekah odasietett Cassie-hez és két oldalról megölelték a lányt.
• Talán – felelte Damon és vetett egy sanda pillantást Kolra és Cassie-re. Szólásra nyitotta a száját, hogy megkérdezze vajon Cassie tudja e, hogy terhes, amikor Annabell hirtelen megszólalt.
• Mi még nem találkoztunk. Annabell Doyle – nyújtotta a kezét Kol felé.
• Örvendek asszonyom – csókolta meg zavartan a felé nyújtott kezet az ősvámpír.
• Nyugodtan tegez csak Kol – kacsintott rá lánya társára barátságosan Annabell. Ezután a nő mindenkinek bemutatkozott, ezzel csökkentve a feszült hangulatot. Damon addig mérgesen felcsörtet a lépcsőn. Lánya aggódva nézte őt és utána sietett.

Kol követni akarta kedvesét, ám Annabell megállította.

• Megértem, hogy aggódsz Cassie miatt. De ők most tisztázzák az apa-lánya kapcsolatukat – fogta meg finoman az ősvámpír karját.
• De eddig is apa és lánya voltak mit kell ezen beszélni? - értetlenkedett Kol.
• Más, ha valakit a lányodnak hiszel, és végül kiderül róla, hogy ő tényleg a lányod – felelte Annabell gyengéden.
• Lemerném fogadni, hogy Cassie még ma nem is evett – mormolta maga elé a fiatal ős.
• Ez egy remek indok, hogy felmehess utána – szólt bele a beszélgetésbe Lorenna mivel lánya és unokája társa a mellett a kanapé mellett beszélgettek, amin ő feküdt. Intett Mrs. Hastingsnek, hogy hozzon ennivalót. Aki a szokásos szempillantás alatt egy megpakolt tálcával tért vissza.
• Köszönöm – fogata el a tálcát Kol és felsietett.
• Anya – nézett rá rosszallóan anyjára Annabell.
• Igen kislányom? - kérdezte ártatlanul Lorenna.
• Te nem változtál semmit sem – sóhajtotta lánya, de anyja már nem is rá figyelt, hanem a szomorú Liam felé fordult.
• Mond csak Liam, nem tudod véletlenül, hogy juthatott ki Cassie a kulcsra zárt szobából? - kérdezte negédesen testvérét, aki húga hangjára erősen összerezzent.
• Öhm... hát ez igencsak érdekes történet Lorenna, nem is untatnálak vele - felelte Liam kissé zavartan.
• Liam, hidd el nekem, hogy nem untatnál – mosolyodott el húga.
• Ha ragaszkodsz hozzá... - kezdte Liam és végül erősen vonakodva ugyan, de töredelmesen bevallotta a történteket. Lorenna csendesen végighallgatta, majd bosszúsan bátyjára pillantott.
• Liam bácsi mentségére legyen mondva, hogy Cassie nagyon elszánt volt – kelt nagybátyja védelmére Annabell. Tudta, hogy jobb ezt lerendezni minél előbb mielőtt az anyja túl tudná reagálni.

Cassie a régi gyerekszobájában talált rá apjára. Aki a sarokban található hintaszékben ült és az egyik mesekönyvet lapozgatta szórakozottan.

• Minden rendben apu? - kérdezte Cassie a szobába lépve és becsukta maga után az ajtót.
• Emlékszel mikor kiskorodban felolvastam neked? - kérdezte Damon figyelmen kívül hagyva a kérdést.
• Igen, mindegyik mesére emlékszem – mosolyodott el Cassie. - Ahogy arra is, hogy a hitelesség érdekében eljátszottuk őket és, hogy Liam bácsi volt egyszerre a gonosz és a megmentésre váró hercegnő is – Damon szája sarka megremegett, ahogy próbálta megfékezni mosolyát.
• Valóban, mindig kicsit vonakodott csatlakozni hozzánk, de te végül mindig meggyőzted – merengett el a férfi. Felidézve maga előtt, hogy milyen kivert kismacska tekintettel nézett mindig Liamre Cassie olyankor, aminek nem lehetett ellenállni. - Gyere ide légy szíves – paskolta meg a térdét Damon.
• Kicsit nagy vagyok már ahhoz, hogy az öledbe üljek, nem gondolod? - kérdezte Cassie, de azért megadóan beleült a vámpír ölébe.
• Te mindig az én kicsi lányom voltál… – simított végig a lánya barna haján, a szemei tényleg ugyan olyanok voltak, mint neki. Hogy ezt eddig miért nem vettem észre? Érthetetlen.
• … és mindig is az leszek. Tudom – folytatta Cassie zavartan belelapozva apja által tartott könyve, amiből kihullott egy rajz. Cassie felvette felismerte a rajzott, ő készítette. Rajta volt az anyja, az apja, a nagyanyja, Liam bácsikája, Moira, Kellan, Mr. és Mrs. Hastings és ő. Érthetetlen módon az jutott először eszébe a képet nézve, hogy öt évesen azért jobban rajzolt, mint most.
• Emlékszem ezt Annabell halála után alkottad – vetett egy pillantást a képre Damon.
• Tényleg? Nem is emlékeztem rá, hogy akkor rajzoltam azt hittem még előtte. Egyébként ugye nem haragszol anyára? - kérdezte meg apját.
• Örültem volna neki, ha elmondja – felelte Damon. - Te ugye jól vagy? Hogy jöttél ki a szobádból... vagyis a Kollal közös szobátokból? – tette hozzá szem forgatva a vámpír.
• Kiugrottam az ablakon – válaszolta meg egyszerűen a kérdést Cassie.
• Persze, magától érthetődik. A többiek nem is vettek észre semmit? – csóválta meg a fejét a vámpír. Elvégre ő tanította ilyen apró trükkökre a lányt, viszont azt nem tudta felfogni, hogyan volt képes eljutni Kellanhoz. Kitartás van bőven gyermekében annyi szent.
• Liam bácsi pont kint volt a parkban, nyilván nem véletlenül. Mielőtt megkérdeznéd kitörtem a nyakát szegénynek, most biztos haragszik rám érte – sóhajtotta Cassie. Damon viszont remekül mulatott, bár ő is sajnálta egy egészen picikét Liamet. Ha ezt Lorenna megtudja, gondolt bele a vámpír. - Biztos szeretnél beszélni anyával. Felküldjem? - állt fel a lány, mert kezdett éhes lenni.
• Most nem, de köszönöm – rázta meg a fejét nemlegesen Damon.
• Egyébként apu... - fordult még vissza az ajtóból Cassie. - ...nem számít, ki mit mond te vagy és voltál mindig is a legjobb apa a világon és ezen nem változtathat senki és semmi – mondta a lány és kiment a szobából. Damon elmosolyodott. Cassie-nek igaza van. Attól, hogy megtudta, hogy tényleg a lánya nem változott semmi. És lesz egy unokája is, akit soha nem fog elhagyni.

Kol eközben a falnak dőlve várta, hogy kedvese kilépjen az ajtón. Mikor ez megtörtént gondoskodóan a szobájukba terelte Cassie-t – Liamtől még előtte visszakérte a kulcsot - és leültette az íróasztalhoz elé téve a tálcát. A lány neki látott a vacsorájának, Kol pedig felmérte a szobában keletkezett károkat. Hát nem erre számított... Kedvese aztán tényleg végigrombolt mindent. Sejtette, hogy dühös lesz azért, mert kissé elvetette a sulykot azzal, hogy bezárta. Na, de mégis ennyire?

• Te nem kérsz? - hallotta meg a lány hangját, aki közben megette a vacsorája felét.
• Hm? Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét válaszként az ős.
• Biztos? - állt fel Cassie is.
• Vagy tudott mit? Igenis éhes vagyok, sőt mi több éhezem – vigyorgott rá a lányra és a derekánál fogva magához rántotta. – Emlékszel, mi jön a vacsi után? - lehelte kedvese ajkaira sokat sejtetően. A lány egész testén jóleső borzongást futott végig.
• Azt hiszem – karolta át Kol nyakát Cassie hasonló hevességgel, a válasz hirtelen - de egyáltalán nem váratlan - csók formájában öltött alakot. A lány nem maradt adósa és nem kevesebb szenvedéllyel viszonozta az ostromot. Kol közben már Cassie pulóverét kezdte levenni. - Várj egy pillanatot – mormolta a lány mielőtt még teljesen elborította volna a fejét a szenvedély. Gyorsan megfordult az ölelésben és szokás szerint meggyújtotta az egyik zsálya gyertyát. - Hol is tartottunk? - kérdezte incselkedve az ősvámpírt, aki a nyakát kezdte csókokkal elhalmozni.
• Emlékeztetőre van szükséged? – csókolt meg szerelmét Kol.
• Nem hangzik rosszul – felelte Cassie és halkan felnevetett, amikor is az ősvámpír hirtelen a karjaiba kapta.
• Reméltem, hogy így gondolod – húzta vigyorra a száját Kol és az előbbi hevesség ellenére óvatosan az ágyra helyezte kedvesét. Aki addigra már az őst próbálta megszabadítani a pólójától. Mikor megvolt vele jólesően végig simított a férfi izmos mellkasán. Eszébe jutott a tegnap este és belenézett az őt figyelő barna szemekbe.
• Ugye holnapra nem fogsz eltűnni ismét? – kérdezte halkan Cassie, ám hangjából tisztán kivehető volt a fájdalom, amit reggel érzett, mikor rájött, hogy Kol eltűnt mellőle.
• Nem – ígérte meg neki az ősvámpír és így is gondolta. Nem lesz még egy ilyen alkalom, hogy egy szó nélkül egy levéllel itt hagyja kedvesét. Igazából tudta, hogy soha nem lenne képes elhagyni Cassie-t és nem csak a kötelék miatt, hanem, mert szereti. Mindennél jobban. – Szeretlek – vallotta meg neki ismét.
• Szeretlek – vízhangozta gyengéden Cassie és a hajánál fogva magára rántotta Kolt. Ezután folytatták egymás testének felfedezését.

Reggel Cassie álmosan ugyanakkor roppant vidáman és energikusan ébredt. Ránézett az őt szorosan ölelő karok tulajdonosára és elmosolyodott. Ugyanakkor kicsit meg is könnyebbült a lelke mélyén, hogy Kol itt fekszik mellette. Tudta, hogy az ősvámpír nem hagyná őt el, mégis a tegnapi reggeli események annyira megrázóak voltak. Soha sem fogja tudni elfelejteni azt az aggodalmat, amit akkor érzett. Óvatosan kibontakozott Kol karjaiból. Kelt volna ki az ágyból, ám két erős kar ismét átfont a derekát és visszarántotta őt, valamint a takaró alá húzta.

• Hova-hova? – kérdezte Kol csukott szemmel magához húzva szerelmét, lehelete és orra csiklandozta a lány nyakát.
• Fürdeni – felelte Cassie felhúzott szemöldökkel, ám közben halkan felnevetett.
• Minek? – érdeklődte az ősvámpír, továbbra is csukott szemekkel.
• Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretek tisztán lemenni reggelizni – válaszolta Cassie.
• Én más tevékenységre gondoltam fürdés helyett – nyitotta ki a szemeit Kol és kérlelőbarna szemeivel szerelmére nézett.
• Nem vagy fáradt?
• Én dehogy is. Te?
• Természetesen nem. Bár tegnap valaki igencsak megdolgoztatott, ami nem volt ellenemre. De a te korodban… - hagyta függőben a mondatott Cassie.
• Mi az, hogy az én koromban? Szerinted öreg vagyok? – kérdezte felháborodva Kol, ám mikor meglátta a lány huncutul csillogó szemeit és meg-megremegő szája sarkát elmosolyodott. – Akkor lássuk, megnyit tanultál tegnap ettől az öregembertől, aki sokkal öregebb, mint te.
• Gyakorlatilag szerintem még sokkal-sokkal öregebb vagy – jegyezte meg incselkedve Cassie.
• Na, megállj csak – mondta az ős és egy csókkal bele fojtotta a lányba a korára vonatkozó tréfákat. Ott folytatva, ahol tegnap este, vagyis inkább ma hajnalban abbahagyták.

Végül olyan dél körül lementek „reggelizni”. A folyosón találkoztak Ann-el, aki éppen bújócskát játszott Gabriellel, amibe bevonták a hibridet is.

• Azt hittem már sosem keltek fel – jegyezte meg Ann köszönésképpen.
• Enni is kell néha – villantotta meg a fogait Kol, a kislány felé.
• Most ugye nem ezzel akartál megijeszteni? Mert, akkor igencsak gyenge próbálkozás volt – vágott vissza Ann. Cassie csak megcsóválta a fejét és otthagyta a piszkálódó párost.
• Milyen csínytevésen töröd a kis buksid, Ann? – érdeklődte Kol.
• Kivételesen semmin, bújócskázom Gabriellel és Nikkel. Csatlakozol hozzánk? – kérdezte a kislány.
• Nos, nem is tudom – töprengett el az ős. – Menjek Cassie után reggelizni vagy segítsek neked megkeresni Nikket. Nehéz kérdés.
• Rendben, értem, akkor menj csak – vont vállat Ann. - Egyébként Niknek igaza volt – tette hozzá.
• Mégis miben? – kérdezte az ős.
• Teljesen összenőttél Cassie-vel – vágta rá Ann.
• Ezt pont te mondod Törpilla? – kérdezte Kol észrevéve mire is készül a kislány, ami nem más, hogy szeretné, ha játszana vele és ezzel akarja őt meggyőzni, mivel ahhoz túlságosan is makacs, hogy ilyesmit kérjen tőle.
• Ha, nem, hát nem – felelte Ann.
• Ki beszélt itt, nemről? Segítek megkeresni neked Nikket – vágta rá vigyorogva az ős.
• Klassz. Gyere, azt hiszem erre lesznek – ragadta meg Kol kezét Ann és lelkesen maga után rángatta az őst, aki mosolyogva követte a kislányt.

• Jó reggelt, Manó – fogadta Annabell mosolyogva Cassie-t az ebédlőben.
• Neked is anyu – ölelte meg édesanyját a lány. – Nem akarlak megbántani, de hogyhogy még mindig itt vagy? – érdeklődte Cassie kíváncsian, mert úgy gondolta szülei tegnap már mindent megbeszéltek.
• Cassandra megengedte, hogy egy kicsit tovább maradjak veletek – felelte kedvesen Annabell.
• Értem – vont fel érdeklődve a szemöldökét Cassie. Kíváncsi lett volna rá, hogy vajon mi is vitte rá erre a döntésre az ősét. – Van valamit, amiről tudnom kéne?
• Semmi olyan, amit ne tudnál meg hamarosan – közölte a megjelenő Moira.
• Egyébként szólhattatok volna a kötelékről – mondta Cassie duzzogva.
• Néha hagyni kell, hogy a dolgok maguktól derüljenek ki – válaszolta szokás szerint ködösítve Moira.
• Gondoltam, hogy te ezt fogod mondani – sóhajtotta Cassie és leült az asztalhoz. – A többiek? – érdeklődte, mert semmi kedve nem volt most használni a képességét.
• Elijah, Elena, Rebekah, Liam, Caroline a könyvtárban vannak. Damon a gyerekszobában üldögél. Lorenna és Ric nagyanyád szobájában „beszélgetnek”. Nik a gyerekekkel játszik – válaszolta készségesen Annabell és szeretettel megsimogatta lánya haját. Tudta, hogy előbb utóbb el kell mondaniuk neki, hogy gyermeket vár. De mikor lenne a legalkalmasabb? Úgy döntött vár még egy hetet.

Egy hét múlva

Cassie arra ébredt, hogy felfordult a gyomra, így gyorsan a fürdőszobába szaladt és viszont látta tegnap esti vacsoráját. Kol is felébredt és sietve szerelme után ment. A fürdőben aggódva megsimogatta a mosdó előtt térdelő lány hátát.

• Jól vagy? – kérdezte gyengéden. Cassie épp szólásra nyitotta a száját, ám gyorsan újra a mosdófölé hajolt. – Azt hiszem ez egy nem volt – motyogta mintegy saját magának az ősvámpír. Gyorsan körülnézett és az egyik kisebb törülközőt bevizezve Cassie homlokára tette azt.
• Mi a fene? – motyogta Cassie.
• Lehet, hogy elkaptál valamilyen bacit – vetette fel a lehetőséget Kol aggódva. A lánynak már a nyelve hegyén volt a válasz miszerint „Kösz, az aggódást, de még soha nem voltam beteg”, ám újra hánynia kellett. Az ősvámpír egész végig ott sürgött-forgott szerelme körül. Aztán mikor abbahagyta a hányást, hozott neki egy pohár vizet, miután megitatta gyengéden a karjaiba kapta és visszafektette az ágyukba. Cassie mindezt hálásan tűrte és azon gondolkodott, hogy vajon mi történik vele. Legjobb tudomása szerint ugyanis eddig a pillanatig nem volt beteg. Még csak egy aprócska megfázása sem volt. Akkor most mi ez a borzalmas szédüléses érzés, amitől teljesen felkavarodik a gyomra?! Várt még egy fél órát és mikor úgy gondolta, hogy a szoba már nem akarta a feje tetejére állni magára kapta a köntösét. Tudta beszélnie kell Moirával, vagy bárki olyannal, aki jártas a boszorkányságban. Kol jobb szerette volna, ha szerelme még ágyban marad egy kicsit és ő addig szól Lorennának vagy inkább Annabellnek. Cassie azonban szokása szerint makacs volt és hajthatatlan. Kol duzzogva lekísérte a lányt a könyvtár ajtajáig, majd sértődötten Elijah-hoz ment, hogy szokása szerint tanácsot kérjen tőle. Magában megjegyezte, hogy Elijah igazán nyithatna egy tanácsadó irodát, ugyanis az ő megfigyeléseivel a siker garantált volt. Cassie a könyvtár előtt habozott pár pillanatig, ám amikor érezte, hogy újból leveri a hideg verejték lenyomta a kilincset és belépet, mert tudta sürgősen le kell ülnie különben újra rosszul lesz és igazán nem akarta összehányni a folyosót. A könyvtárban fel voltak kapcsolva a falilámpák, mivel odakint sötét volt a tomboló hóvihar miatt, ami tegnapelőtt óta tartott. A lány felpillantott a helységben hárman tartózkodtak. Ric egy könyvet olvasott, Annabell az ablakból nézte a hóesést, még a kandalló előtt egy székben Lorenna üldögélt és kötögetett. Egy kis zoknit. Egy kisbaba méretű zoknit! Mikor Cassie ezt meglátta mindent megértett. Egy pillanatra ismét érezte a forgást és gyorsan szorosabban megkapaszkodott az ajtókilincsben a lábai ugyanis rogyadozni kezdtek.
• Manó? Manó minden rendben van? - kérdezte az aggódva felé siető Annabell. Cassie csak akkor válaszolt, amikor a könyvtár fókuszba állt. Rápillantott a köré gyűlő háromfős kis csoportra.
• Azt hittem egy héttel ezelőtt már mindent tisztáztunk, de úgy látom mégsem – válaszolt végül kimérten. - De nincs is szükségem rá, hogy elmondjátok – tekintett fel az anyjára és nagyanyjára. - Most, ha megbocsátotok beszélnem kell Kollal – fordult meg és elindult az emelet felé. Azonban nem tudta megállni, hogy dühében ne lökje le az egyik felbecsülhetetlenül értékes vázát, ami a folyosó díszeként funkcionált. Tudta ennyi elégtétel bőven járt neki.