Sziasztok!
Elérkeztünk az utolsó fejezethez. Köszönöm, hogy velem tartottatok. Kellemes olvasást!
Puszi
Valentine
Epilógus
Örökké együtt
„Szerelmes vagyok,
és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem.
Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké.
Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős,
ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.” West Side
Story c. film
Christian tudta, hogy immár a saját idejükben
vannak. Nem volt oka kételkedni. Először is, mert biztos volt a saját
tudásában. Másodszor már nem a Mystic Fallsi Mikaelsson villa nappalijába
érkeztek, hanem a skóciai MacLeod kastélyba. Elvégre, ha innen indultak, akkor
véleménye szerint úgy logikus, ha ide is érkeznek.
— Mi lesz a pillangó hatással? – érdeklődte Eliot a
maga komoly módján.
— A mivel? – ráncolta össze a homlokát Christian és
mielőtt kényelmesen helyet foglalt volna töltött magának egy pohár vért. Igaz,
hogy nem volt megerőltető a varázslat végrehajtása, mégis szívesen fogadta a
számára éltető táplálékot, hiszen egy kis plusz energia soha sem árthat meg,
nem igaz? Főleg, mert teljesen biztos volt abban, hogy nemsokára szüksége lesz
rá. Tekintettel arra, hogy Lyra és a többiek biztos rögtön nekik esnek majd és
kifaggatják őket.
— Tudod, ha valamit megváltoztatsz a múltban az a
jövőre is kihat – emlékeztette az egyik legfontosabb időutazással kapcsolatos
elméletre Lucas gúnyosan.
— Ja, hogy az – biccentett Chrisitan mindent értően.
Aztán hallgatásba burkolózott. A részéről semmi sem történt. Legalábbis semmi
helyrehozhatatlan, és véleménye szerint – bár nem volt kimondottan
szaktekintély a témában – a másik három rokona sem mondott semmi olyat, ami
olyan meghatározó lenne, és mindent felborítana.
— Szóval? – faggatózott Eliza is türelmetlenül, de
persze soha sem volt végtelen ideje arra, hogy mások csöndes merengését
végigszenvedje. Jobb szeretett minden időben megtudni, sőt, ha lehet még
előtte. Ezért is volt az, hogy a múltban elmondta az apjának a vásárlás dolgot.
Ugyan az volt a természetük és ebből kifolyóan úgy vélte ennyi megértést
tanúsítania szeretett apja felé nem lehet olyan nehéz. Nem is volt.
— Nem lesz semmi probléma – rázta meg végül tagadóan
a fejét Chrisitan. Nagyon határozottnak látszott, így unokatestvérei hittek
neki. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a falon lévő képek segítségével
tudták, hogy jó időben és jó helyen vannak. Tehát a családjukkal nem történt
semmi végzetes még ők átutaztak téren és időn.
A gondolat megnyugtató volt, mert Eliza, Lucas, sőt
még Eliot is csak most gondolt bele igazán abba, hogy ez az egész rosszul is
végződhetett volna. Meghalhattak volna, vagy Esther terve sikerülhetett volna,
vagy ott ragadhattak volna a múltban, vagy megváltoztathatták volna apró
információikkal a jövő menetét.
Szerencsére ezek közül egyik sem következett be.
Vagyis támogató jelenlétüket nem számítjuk, ami inkább volt pozitív határú.
Szóval összességébe véve tökéletesen megoldották a helyzetet, ami a
toronytakarítás meglehetősen nagy fordulójaként érte őket.
— Miért érzem azt, hogy Mr. Végtelenhatalom már
megint nem mondott el mindent? – nézett elégedetlenül unokatestvérére Lucas. Már
szinte nem is emlékezett arra mikor nevezte így először a másikat, de egyikük
sem bánta. Tudták, hogy ez amolyan családi ugratás és egyértelműen nem valami
másfajta keserű megnyilvánulás, ahogy a családon kívül sokan hitték. De ők nem
értették azt a kapcsolatot, ami az ő családjukat összetartotta annyira éven át.
— Nem tudom, talán már nem vagy teljesen idióta? –
válaszolt kérdéssel a kérdésre Chrisitan egy fölényes vigyor kíséretében.
— Költői kérdés volt – érkezett a válasz
meglehetősen sértett hangnemben.
— Az más – bólintotta Chrisitan könnyedén.
— Tényleg? – csodálkozta Lucas. Eliot türelmesen
próbálta kivárni még rokonai befejezik az egyre emelkedettebb hangú szóváltást.
Eliza a maga részéről a húgával akart beszélni, de úgy vélte erre nem kell
sokat várnia, mert már biztosan úton van hozzá.
— Nem, akkor is megmondtam volna, hogy milyen
sületlenségeket hordasz össze – adta meg a kegyelemdöfést az idősebb fiú, aki
láthatóan remekül szórakozott. Kuzinja nyilván nem tolerálta a megjegyzést, mert
szólásra nyitotta a szájára, hogy mondjon valami igazán csúnyát, de megelőzték.
— Mit csináltatok, ti szerencsétlenek? – kiáltotta
egy kellemes, de annál élesebb női hang.
— Otthon, édes otthon – motyogta Eliot csöndesen.
— Lyra, el sem tudom mondani, mennyire hiányoztál – emelte fel immár üres poharát Chrisitan
ünnepélyesen, mintha csak eskütételre készülne itt és most.
— Nem voltatok távol összesen többet, mint hat órát
– közölte a barna hajú lány, miközben bosszúsan tekintett a felszólalóra, aki gyakorlatilag
az unokaöccse volt annak ellenére, hogy kettőjük közül a fiú volt az idősebb.
De ha az ember majdnem egy időben születik a nővére unokájával, akkor nincsen
is min csodálkozni. Náluk ennél abszurdabb dolgok is megestek már, vagy
legalábbis ehhez hasonlóan hihetetlenek.
— Akkor elérem az esti randit! Szuper! – öklözött a
levegőbe egészen lelkesen Lucas.
— Azzal a lánnyal?
Kétlem, a jó érzés nevében, és mert nem lehetett tudni itt lesztek—e addigra, megkértem
Alex—et, hogy a nevedben mondja vissza. Természetesen telefonon keresztül –
legyintette Lyra megvetően.
— Hogy mit csináltatok? – kiáltotta Lucas dühösen.
Annyira utálta, amikor a családja beleavatkozott az életébe és sajnálatos módon
megeset már egyszer—kétszer. Ami eggyel vagy kettővel volt több, mint amit még
képes volt elviselni. Persze tudata mélyén tudta, hogy azért csinálják, mert
törődnek vele, de azért, ami sok, az sokk!
— Már persze te tökéletesen elégedett vagy a szilokonnal
és az üres fejével – fűzte hozzá a barna hajú boszorkány véleményéhez a
sajátját Erica, aki Eliza húga volt.
— Féltékeny vagy, mert mi a múltban voltunk? – tette
fel a teljesen nyilvánvaló kérdést Christian, amit megválaszolni sem kellet,
mert annyira egyértelmű volt mindenki számára.
— Te is tudod, hogy igen – vágta rá a szőke hajú
lány nem is tagadva a teljesen nyilvánvaló tényt. – Egyébként, ha tudni akarod,
ettől függetlenül ki kellet takarítanunk a tornyot – mondta durcásan. Mert nem
elég, hogy őt kihagyták a buliból, de még folytatnia is kellett a takarítást,
ami már nem volt olyan izgalmas, miután Lyrával rájöttek, hogy hova is mentek a
többiek. Persze amikor kisorsolták, hogy ki menjen, akkor látta, hogy a nővére
nem teljesen tisztességesen nyerte meg, de sajnos nem emelhetett kifogást ez
ellen. Egyrészt, mert mégiscsak Elizáról volt szó, másrészt ő maga is hasonló
módszert alkalmazott, ami sajnos nem jött be. Majd legközelebb!
— Még nem hallottalak titeket újra, komolyan, nem
tudtam, mi hiányzik az életemből – jelentette ki Lucas szárazon. Aki a maga
részéről sűrű hálát rebegett el, hogy ő kimaradt a takarítás folytatásából. Ez
jó részt annak volt köszönhető, mert tisztában volt azzal, hogy Lorenna még nem
fejezte be az ő „tavaszi takarítási” akcióját és még nyilván rengeteg
lehetősége lesz arra, hogy tovább bővítse
ezen tudását.
— Szerinted beveszem ezt az egészet? Beérem
ennyivel? – tette csípőre a kezeit Lyra, aki valószínűleg addig nem hagyja majd
őket békén még mindent, de tényleg mindent
be nem vallanak.
— Azért reménykedni csak szabad nem igaz? – felelte
Eliot szelíden, hátha ezzel lecsillapíthatja a hangulatot. Természetesen nem
sikerült, de nem is igazán hit ebben.
— Nem mondta el nekünk azt, hogy a varázslat, ami
visszavitt minket, abban ő is érintett volt – mutatott vádlón Chrisitanra
Lucas. Remélve, hogy így eltereli magáról a figyelmet.
— Hányszor mondjam még el, hogy végre képes legyél
felfogni? Nem… én… csináltam! – tagolta a nevezett gunyorosan, valamint
meglehetősen lesajnálóan.
— De tudtál róla! – akaratoskodott Eliza is. Egy
pillanatra elszakadva húgától, akinek éppen a múltban történteket ecsetelte
nagy vonalakban, hogy utána részletesen kifejtse majd azt a szobájukban.
— Persze, hogy tudott róla! Szerintettek a
varázsereje, ami, mint, ahogy azt szeretjük emlegeti, meglehetősen hatalmas nem
mérte fel a szándékot? – vágta rá Lyra fontoskodó hangon. Ő úgy gondolta, hogy
ez teljesen magától érthetődő. Úgy látszik mégsem.
— Ezt pontosan, hogy érted? – kérdezte Eliot
kíváncsian.
— Ártó szándék esetén elhárította volna a dolgot –
oktatta ki őket Lyra dorgáló hangnemben. Ezt eddig tényleg nem tudták?
— Az nem számít ártó szándéknak, hogy csak úgy a
semmiből visszakerültünk? – hadonászott a kezeivel Lucas, akiben még mindig
komoly sérelmet jelentette az, hogy a Kellan házába való megérkezésükkor egy
kupacban landoltak és ő került alulra.
— Egyáltalán nem – biztosította őt Christian, aki
egyértelműen tudta a saját ereje határait. Ami mint ahogy azt a többiek
szerették emlegetni egészen tág volt.
— És mégis miért nem nagyokos? – kérdezte Lucas
szarkasztikusan.
— Azért mert hülye vagy – válaszolta a kérdezett
szókimondóan.
— Csillapodjatok, ha lehet – csatlakozott kis
társaságukhoz egy szőke hajú kék szemű náluk alig valamivel idősebb fiú.
— Gabe, milyen rég láttalak! Tudod, akkor éppen
ekkora lehettél, és azzal voltál elfoglalva, hogy a hüvelykujjadat harapdáltad,
mert az olyan érdekes dolog – nézett kárörvendően a nevezetre Lucas.
— Hogy mondod? – ráncolta össze a szemöldökét
Gabriel érdeklődve. Övéről leakasztotta a törlőkendőjét és megtisztította vele
a kezét. Lorenna megkérte, hogy csináljon neki egy szekrénysort, mert a réginek
a színe már nem illik az új falakhoz, amit nemrég festettek le.
— A múltban voltak – felelte Eliot nyugodtan, mintha
ez teljesen természetes téma lenne az ő esetükben. És valljuk be náluk ennél
hihetetlenebb dolgok is megestek már.
— Miért? – döntötte félre a fejét a szőke férfi
kíváncsian.
— Mert az olyan jó dolog? – vetette fel Eliza ábrándosan
mosolyogva. Annyira örült, hogy ő nem maradt ki ebből az egészből!
— Remélhetőleg nem változattatok meg semmit – szúrta
közbe saját véleményét Lyra komoran.
— Nem hiszem, mert akkor már minden más lenne –
hozta fel az egyetlen logikus érvet Gabriel szórakozottan.
— Te csak ne fogd az ő pártjukat! – fonta össze a
karjait maga előtt Lyra duzzogva.
— Sajnálom drágám, de te is tisztában vagy azzal,
hogy azért nem lennének képesek ennyire elszúrni semmit – simogatta meg a lány
haját gyöngéden. Tudta, hogy a többiek néha felelőtlennek, de figyelnek
egymásra, és általában tudják, hogy pontosan meddig is mehetnek el. Mert minden
szurkálódásuk ellenére egy család voltak. Aminek ő is a tagja volt. Gabriel nem
emlékezett az igazi szüleire, de Caroline és Klaus legalább olyan fontosak
voltak a számára. Mindig ott voltak mellette, a többiekkel együtt, támogatták
és szerették őt, és ez olyasmi volt, amit soha sem fog tudni meghálálni nekik.
De ők nem is várták el tőle, hanem egyszerűen csak azt akarták, hogy boldog
legyen. Az volt és ennél többet már igazán nem kívánhatott magának.
— Kösz a bizalmat! – morgolódott Lucas.
— Egyébként Chris elmondta mindenkinek, hogy Lyra
úton van – ragadta magához a szót Eliza kíméletlenül.
— Látod! – húzta össze a szemeit Lyra gyanakodva.
Gabriel viszont csak mosolygott.
— De jó okom volt rá a fenébe is! – vakkantotta oda
az érintett hevesen. Nyilvánvaló volt, hogy nem először emlegették fel az
esetett.
— Az már egyszer biztos, de ezt már soha sem fogod
lemosni magadról – jelentette ki Erica teljes meggyőződéssel.
— Ahogy te sem a vásárlás mániát – szájalt vissza
Chrisitan.
— Most próbálom kontrolálni magam és egyébként sem
értem mi probléma lehet abból, ha veszek egy—két dolgot! – dohogta a fiatalabb
iker.
— Egy—két dolgot! – visszhangozták a többiek
hitetlenkedve. Egyértelmű volt, hogy ki gondoskodik számukra arról, hogy mindig
legyen új ruhájuk. Talán kicsit több is, mint kéne.
— És Ann hol van? – kérdezte Eliot egykedvűen.
— Valószínűleg éppen azon gondolkozik, hogy
építhetné át a falu főterét úgy, hogy a boltja maradjon a középpontban –
közölte Lyra szárazon.
— A felújításokra szükség van és hasznosak – jegyezte
meg Lucas, ugyanis ő és apja voltak azok, akik felvetették ezt a lehetőséget.
— Igaz, csak annyira különös, hogy ennyi év után
minden megváltozik – értett egyet vele Gabriel.
— Ez csak egy új kezdet – rántotta meg a vállát
Christian.
— Megyek, és megnézem mit csinál Ann, biztos
szüksége van segítségre – mondta Eliot tárgyilagosan.
— Hát persze – horkantotta Lucas, aki nemcsak
szkeptikus volt ezt illetően, de roppantul gyanúsnak is találta a dolgot. Nem
csak ő volt így ezzel.
— Most miért néztek így rám? – csodálkozta Eliot a
rá irányuló figyelem miatt.
— Semmi, semmi – szögezte le Gabriel szigorúan
pillantva a többiekre, akik megértették, hogy nem most van itt az ideje annak,
hogy kérdésekkel bombázzák.
Eliot távozása után, az ikrek a szobájukba siettek.
Nyilván alig várták, hogy bővebben kifejtsék egymásnak a véleményüket. Lucas a
randijára hivatkozva a szobájába ment, mert úgy vélte, hogy ő még meg tudja
menteni azt, ami menthető, akkor is, ha a rokonai megpróbálnak neki
keresztbetenni. Gabriel adott egy csókot Lyrának még végül visszament folytatni
a munkáját. A lány és Chris kettesben maradtak.
— Nem tudtam, hogy a plüssmackók azok – bökte ki
végül Lyra.
— Persze, akkor nem vágtad volna őket hozzánk –
válaszolta Chrisitan szájra sarkában egy fél mosollyal. – Mit szólnál egy kis
édességhez? Egészen megéheztem – vetette fel hangosan korgó gyomrára téve a
kezét. Van, amikor a vér sem elég. Ennek oka leginkább az volt, hogy érezte
Lorenna süteményeinek illatát. Remélhetőleg van hozzá más is.
— Örülök, hogy épségben visszaértél, a többiekkel
együtt – fogadta őt a vörös hajú boszorkány lelkesen.
— Dédmama, ez nem is volt kérdéses – vigyorodott el
Chrisitan fölényesen. Lyra mögötte a szemét forgatta. Bár el kell ismernie,
hogy a fiúnak igenis van oka rá, de akkor is!
— Tudom, tudom – biztosította őt Lorenna vidáman.
— Csak nem sütemény illatot érzek? – szagolt bele
látványosan a levegőbe a fiú.
— A kedvenceteket csináltam a hazatérésetekre, de
előtte egyél főtételt is – rázta dédunokája felé játékosan az ujját.
— Anya, most komolyan – hördült fel Lyra végtelen
szenvedéssel. Az nem igazán zavarta, hogy a tulajdon édesanyja ilyen…
gondoskodóan viselkedik. Mindenki körül ott sertepertélt és parancsokat
osztogatott, amit csak az apja bírt ki. De ő aztán tényleg. Mindenestre a
családjukban bőven voltak olyan párok, amik csodálkozásra adtak okot. Vegyük az
igen abszurd Stefan—Liz párost, akik tényleg furcsák voltak, de egészen
aranyosak. Damon és Klaus persze szerették rajtuk köszörülni a nyelvüket. Az
ősi hibrid persze csak abban az esetben, ha felesége nem volt a közelében,
mivel nem akarta magára haragítani. Ugyanis Caroline, mint általában mindent,
legjobb barátja és édesanyja párosát is kitörő lelkesedéssel fogadta.
Lyra tisztában volt azzal, hogy édesanyja persze a
legtöbb érdemet a családtagjaik összepárosítására vonatkozóan magának
tulajdonította. Ki egyetértett vele, ki nem. Példának okáért Sebastian néha
arról panaszkodott, hogy nagynénje olyan üdvözült mosollyal ülte végig az ő
esküvőjét, mintha ő maga lett volna a menyasszony és attól tartott, hogy nagy
buzgalmában még a nászágyba is követné őket. Lorenna ilyenkor elpirulva
unokaöccse fejére vert, mert köztudott volt, hogy Lyra akkor mozdult meg
először a hasában és azért volt olyan boldog.
— Neked is csináltam vacsorát, de előtte megnéznéd
apádat és Damont?— kérte a lányát a vörös hajú boszorkány. Miközben Chrisitan
már hozzá is látott az elé tett finom falatoknak.
— A nyugati szárnyban sztrájkolnak, jobban mondva bujkálnak,
mert nem akarnak tovább festeni, ha folyton megváltoztatott a döntésedet –
felelte Lyra, akinek láthatóan esze ágában sem volt sehová sem menni.
— Milyen kár, mert én határozottan szeretném, ha
megtennék – szusszantotta Lorenna kissé dühösen.
— Több akarat összeütközése és vajon ki fog
kikerülni győztesen? – mormolta Moira. Chrisitan aki éppen nyelte le a szájában
lévő falatot a pohara után kapott. Nem arra van szó, hogy meglepődött, bár
bárki ezt hihette volna. Igazából, arról volt szó, hogy éppen azt próbálta
megakadályozni, hogy a nevetéstől megfulladjon. Mert az roppant kínos lett
volna.
— A múltban tett látogatásodkor narrátori tehetségre
tettél szert úgy látom – jegyezte meg Lyra csipkelődően.
— Ha már a múltnál tartunk nyilván jól sejtem, hogy
ki is lehetett az értelmi szerző – nézett célzatosan dédanyja irányába
Chrisitan. Értette ő, hogy Moira volt az, aki megkérte rá, talán még a
varázslatot is ő hajtotta végre, de a plüssmackós dolog teljesen bizonyosan nem
tőle származott.
— A jelenlétetek támogatás volt, hitt a jövőben, ami
bizonyos helyzetekben egyszerűen elképzelhetetlenek látszott. – A vörös hajú
boszorkány természetesen szégyentelenül bevallotta tettét. Nem volt oka
szégyenkezére.
— Ezért volt minden? – értetlenkedett Lyra.
— Szerintettek nem érte meg? – tárta szét a karjait
Lorenna körbemutatva. Egyértelműen érzékeltetve, hogy ebben a pillanatban azt
szemlélteti, hogy az egész családjuk itt van, életben.
— De, tudod, azért hálás lennék, ha legközelebb
előre szólnál, ha ilyesmire kerülne sor. Csak, hogy felkészüljünk rá és esetleg
én is menjek – vetette fel lány nyomatékosan.
— Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – érkezett
végül a válasz derűsen.
— Anyáék? – érdeklődte Chrisitan.
— Még nem értek vissza Rómából, de szerintem
nemsokára hazatérnek – válaszolta a vörös hajú boszorkány.
— Szuper! Megnézem nagyapáékat. – Amikor a múltban
voltak ezért volt az a kis félreértés, amiért nem tudta, hogy miért vannak
itthon a szülei.
— Mond meg nekik, hogy… — kezdte Lorenna és egy
egész sor teendőt megpróbált megjegyeztetni dédunokájával, aki úgy tett, mint
aki figyel, de valójában egy szót sem fogott fel. Moira oda bólintott
Christiannak, aki két ujját a fejéhez emelve tisztelget, aztán nézett ahogy a
szellem eltűnik. Tudta, hogy ez a kis kirándulás minden kockázata ellenére
hasznos volt és tényleg jól végződött. Tehát senkinek sincs oka panaszra.
Lorenna ebből persze semmi sem vett észre. Chris
pedig elkapta Lyra szenvedő pillantását és egyszerre sóhajtottak fel, mert a
vörös hajú boszorkány még nem fogyott ki a szóból és egyhamar nem is fog. De
mégis mit számít ez, ha van rá idejük? Örökké.
— Apa ti meg mit csináltok itt? – támaszkodott neki
az egyik díszes tartóoszlopnak egy fekete hajú barna szemű fiú arcán egy
érdeklődő mosollyal, mely jelezte, hogy valójában pontosan tudja a válasz a kérdésére.
A terasz azon helységek egyike volt, amiket Lorenna legelőször újítatott fel.
Olaszországból hozatta a márványt és elegáns, de másokra tekintettel, kényelmes
bútorokkal rendezte be, jobban mondva rendeztette be.
— Csak nézelődünk – felelte Damon könnyedén. És ezt
szemléltetendő kibontott még egy vértasakot és a felét a saját poharába, a
másikat, pedig a vele szemben ülő Ric—nek töltötte ki.
— Óvatosan, a fehér bőrből nem hinném, hogy kijön a
vér – nézett legjobb barátjára az ex—történelemtanár komolyan. Amellett
felesége menten szívrohamot kapna, ha ilyen felháborító dolog történne az ő
csodás bútoraival. Azt is nehezen bírta, amikor a gyerekek kicsinek mindent
összesároztak és tönkretettek egy—egy hevesebb veszekedés alkalmával, de akkor
mindig azzal vigasztalta magát, hogy ő hiányolta az apró lábak dobogását az
életéből.
— Szóval nagyi elől bujkáltok – jelentette ki
megfellebbezhetetlen tényként Alex, aki Damon és Annabell fia volt. Külső
jegyeit tekintve – a szeme kivételével — szinte teljesen kiköpött apja volt. A
természete viszont az idősebb Salvatore egy szelídebb változatta, igaz, ami
igaz, ha valaki piszkálásáról volt szó, akkor neki sem kellett messzire mennie.
— Fiam, ha úgy döntenék, hogy elkerülök egy bizonyos
vörös hajú boszorkányt, akkor arra jó okom lenne – jelentette ki Damon gunyorosan.
El sem hitte, hogy csak ő és Ric maradtak itt. Klaus már az első nekifutáskor
elhúzta a csíkot a saját házába, arra hivatkozva, hogy halaszthatatlan teendője akadt. Nem sokkal később eltűnt Liam is, majd
Elijah sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat, hogy Stefanról ne is beszéljünk,
aki legjobb barátja után ment szinte azon nyomban.
Persze Damon, nem lett volna a hírhedt Damon
Salvatore, ha nem tesz egy, nem is annyira burkolt, célzást Caroline, Rebekah
és Elena előtt arra, hogy esetleg ők
is példát vehetnének Lorennától. Nem kellett kétszer mondania az már egyszer
biztos. Liz is jelen volt a megjegyzés elhangzásakor és egy derűsen elnéző
mosolyt vetett legjobb barátjára. De ezen kívül meg sem szólalt. Tekintettel
arra, hogy ezután a vámpír igencsak nagy gyakorisággal tüsszentet – és ugye az
ő esetében megfázásról szó sem lehetett – nem volt nehéz rájönnie, hogy Klaus
és a többiek rájöttek arra, hogy kinek is köszönhetik a teljes felújítást. Szívesen!
— Takarítás, mi? – kérdezte fia mindentértően. Ő az
úgynevezett „Gyerekcsapattal” volt és hasonló feladatokat teljesítettek.
— Eltaláltad – motyogta Ric egykedvűen.
— Felteszem fel sem merült bennetek az a lehetőség,
hogy esetleg megmondjátok neki, hogy nagyon elfoglaltak vagytok és ezért aztán
nem értek rá neki segíteni – vázolt fel egy lehetőséget Alex.
— Tudja, hogy ilyesmiről szó sincs – legyintette
Alaric, de láthatóan nem bánta a dolgot, nem úgy, mint legjobb barátja.
— Ric, papucs vagy – jegyezte meg Damon egy morcos
pillantás kíséretében.
— Én nem – tiltakozott az ex—történelem tanár.
— De igen és tudod miért? Mert a feleséged folyton
parancsokat osztogat, te meg úgy táncolsz ahogy ő fütyül – fejtette ki a
véleményét az idősebb Salvatore.
— Szeretem – felelte Ric szelíden.
— Ez egy nagyon jó indok – értett egyet Alex apja
legjobb barátjával, aki ezzel együtt a fogadott nagyapja is volt.
— Ez egy olyan indok, amit nem akarok hallani –
húzta el a szájára Damon. Ő és Lorenna az utóbbi években továbbra is úgy
tettek, mintha nem kedvelnék egymást. Családjuk legnagyobb derültségére, mert
rengeteg alkalom volt, ami ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyította.
— Chrisék visszajöttek a múltból – tért rá arra a
témára, ami miatt idejött. Úgy vélt a másik kettő szeretne tudni erről.
— Itt volt az ideje – mondta Ric megkönnyebbülten.
— Nem is értem, hogy nem árultátok ezt el nekem –
nézett duzzogva a két férfira Alex.
— Utaltam rá, és felteszem kitaláltad miről van szó
– vigyorgott rá Damon a fiára, amolyan összeesküvő módon.
— Lehet – kacsintotta cinikusan Alex.
Egy kocsi száguldott a felé a falu felé, ami a
természetfeletti lények otthona volt és, ahol boszorkányok, vámpírok,
vérfarkasok, hibridek és ősök is megfértek egymás mellett.
— Kicsim, mi lenne, ha egy ici—picikét lassítanál? –
érdeklődte Kol, aki megjegyzését csak félig gondolta komolyan. Mert nemcsak,
hogy szerette a száguldást, de így még hamarabb érhettek haza, amit már alig
várt. Örült, hogy kettesben lehetett a feleségével, de az igazat megvallva kicsit
hiányzott a családja, a gyerekei pedig főleg.
— Kol, tudom, hogy szereted, ha száguldok –
mosolygott rá Cassie derűsen. Pontosan értve, hogy mire is gondol a férje.
— Milyen igaz! Nemsokára otthon leszünk, és
nagyanyád vajon hogyan fog reagálni erre? – tette fel a kérdést az ős
tanácstalannak tettetve magát, pedig szinte maga előtt látta, ahogy Lorenna
csípőre tett kézzel és fejcsóválva pillant rájuk.
— Csak a szokásos módon – nevetett fel a lány, mert
férje volt szíves az ő fejébe is felmutatni elképzelését.
— Valóban, Chris írt egy sms—t, hogy már itthon
vannak – nézett telefonjára Kol megnyugodva. Nem, mintha kételkedett volna
legidősebb gyermeke képességeiben. De úgy vélte jobb teljesen biztosra menni.
Ha a családjáról volt szó jobb szeretett semmit sem kockáztatni. Ezt mondta
Cassie mindegyik szülése előtt, mégis a végén ismét ott találta magát a
szülőszobában és bár volt már benne tapasztalata néha meg—meginogott. Egyszer—kétszer
elájult, de a babák születésére mindig magához tért. Leginkább azért, mert
felesége nem törődve saját testi épségével eltörte a csuklóját, hogy felhívja a
figyelmet arra, hogy most igazán nincs itt annak az ideje, hogy aludjon.
— Tudom – sóhajtotta Cassie.
— Én is, de örülök neki, hogy szólt – fűzte hozzá
Kol és megszorította felesége combját.
— Néha a testvéreid sem tudják mennyire törődő típus
is vagy valójában – simította kezét az ős kezére a lány gyöngéden.
— Ez maradjon csak köztünk – szorította vissza az
ős.
— Bennem megbízhatsz – hajolt felé, hogy kérjen tőle
egy csókot. Egyiküket sem érdekelte, hogy most jön egy éles kanyar. Cassie
csukott szemmel is jól vette be ezeket az utakat.
— Tudom, szerelmem – biztosította őt Kol lágyan.
— Már nagyon hiányoztak a gyerekek – motyogta a lány
mikor visszafordult az útra.
— Csak két hétig voltunk távol és tudod, hogy
Elenánál jó kezekben voltak – válaszolta az ős, de ő is hasonlóan érzett.
Ugyanakkor neki és Cassie—nek szükségük volt erre a két hétre.
— Nem is tudom, hogy bírtam volna ki, ha beszélni
sem tudok velük nap, mint nap – merengett el a lány.
— De tudtál, szóval semmi gond. Nemsokára újra a
családunkkal lehetünk – fogta meg ismét felesége kezét Kol.
— Soha sem gondoltam volna arra, hogy egyszer
hozzámegyek feleségül egy olyan fickóhoz, aki az első találkozásunkkor feldöntött
Mystic Falls főterén – jegyezte meg Cassie, akit hirtelen megszállt a
szentimentális hangulat.
— Mit mondhatnék? Ellenállhatatlan vagyok –
vigyorodott el Kol lefegyverzően.
— Hát persze – viszonozta a lány a gesztust egy
somolygó mosollyal.
— Ha tudni akarod, én sem hittem volna, hogy egy
olyan csodálatos nő férje leszek, mint amilyen te vagy. Az igazat megvallva még
téged meg nem ismertelek soha sem gondoltam a házasságra – ismerte el az ős
komolyan.
— Akkor szerencséd van, hogy itt vagyok neked én –
mondta Cassie incselkedve.
— Ez egy olyan igazság, amit nagy becsben tartok és
a szívemben őrzök majd életünk végéig – csókolta meg ismét feleségét az ős
mikor az leparkolt a kastély előtt.
— Úgy érted örökké úgy fogsz szeretni, ahogy én
téged? – kérdezte a lány kedvesen.
— Pontosan, szerelmem, pontosan. Mert tudod
kevesebbel be sem érném – válaszolta Kol nyugtázva egymás iránti soha el nem
múló szerelmüket, ami annyi mindenen átsegítette őket.
— Én sem, Kol, én sem – biztosította élete szerelmét
Cassie még egyszer megcsókolták egymást, aztán hagyták, hogy a családjuk
elárassza őket a kérdéseikkel és az ölelésükkel. A lány felnézett Moira—ra, aki
a bejárati ajtó mellől mosolygott rájuk szívélyesen. – Köszönöm – súgta Cassie
némán őse felé. Lehet, hogy nem mindent ő intézett el, mégis jórészt neki
köszönhetik, hogy minden jól alakult, amiért nem lehet elég hálás. A családjuk
együtt maradása és a szeretettük örökké egybe fogja őket tartani. Mert így volt
megírva.
Vége
Köszönöm nektek, hogy velem tartottatok ezen a két
évadon keresztül és támogattatok olyan sok időn át. Volt idő, amikor
megakadtam, de nektek köszönhetően folytatni tudtam és végül elérkeztünk ide.
Még egyszer fogadjátok köszönetemet.
Búcsúzok ezzel a történettel
Valentine